CoG

Iréneusz (Εἰρηναῖος) - Az eretnekek ellen

(vagy: Eretnekség ellen)

Adversus Haereses (röviden AH) III. Könyv fordítása

3. Könyv

A fordítás forrása az angol fordítás:

http://www.earlychristianwritings.com/text/irenaeus-book3.html

Weboldal: www.churchofgod.hu

Letölthetõ Word dokumentum

Letölthetõ PDF dokumentum

A gall területen élõ Iréneusz Lyon (Lugdunum) felvigyázója (püspök) volt és a korai gnosztikus tanítások ellen írta öt könyvét, amely fordításban még nem jelent meg magyarul. Iréneusz 140 körül Kis-Ázsiában született, és 202-ben halt vértanúhalált.


"IRENEUSZ, Póthinosz püspök presbitere volt, aki Galliában a lugdunumi (=Lyon) egyházat kormányozta. Ezen város vértanúinak ügyében egyháza követként Rómába küldte saját nevére nézve is megtisztelõ, Eleuthérioszhoz címzett irattal. Miután a kilencvenedik életévéhez közel járó Póthinosz elnyerte a vértanúság koszorúját, õt állították helyére. Úgy tartják, hogy egykor Polikárpnak, – akirõl a fentiekben már megemlékeztünk –, a papnak és vértanúnak volt õ tanítványa. Öt könyvet írt az „Eretnekek ellen”, a pogányok ellen meg egy rövidke kötetet, egy másikat a fegyelemrõl, írt Marcianus testvéréhez az apostoli igehirdetésrõl, továbbá egy különbözõ témákat tárgyaló kötetet, írt Blastushoz a szakadásról, Florinushoz az egy kezdetrõl, vagyis arról, hogy Isten nem teremtõje a rossznak, ezeken túl remek könyvet írt a nyolcadik napról, melynek végén magáról azt mondja, hogy nem sokkal az apostoli idõk után élt, befejezésül pedig ezeket: „Megesküdtetlek tégedet, aki ezt a könyvet lemásolod, Urunk Jézus Krisztusra, és az õ második, dicsõségben való eljövetelére, mikor ítélkezni fog élõk és holtak felett, ha ezt lemásoltad, Kedvesem, jegyezd oda, hogy honnét másoltad át, de úgy másoljad le, ahogyan azt találtad!”
Említhetünk tõle egynémely levelet, melyeket Victorhoz, a rómaiak püspökéhez a húsvéti kérdésben írt. Ez utóbbiakban figyelmezteti, hogy a kollegialitás egységét ezzel nem kell olyan könnyen szétszakítani, õ ugyanis abban a hitben volt, hogy Victor elítéli azt a sok ázsiai és keleti püspököt, akik a hold szerinti tizennegyedik napon ülik meg a húsvétot a zsidósággal együtt. Munkájának jelentõs része Commodus császár idejére tehetõ, õ Marcus Antoninus (= Aurelius) Verust követõ imperátor volt.

PAPIASZ, János hallgatója, az ázsiai Hierapolisz püspöke, öt kötetnyi munkát írt, melynek címe: „Az Úr mondásainak magyarázata”. Ezen könyveiben – mint ahogyan õ is elõadja a bevezetõjében, – nem a különféle véleményeket, hanem az apostoli tekintélyeket követte, ahogyan õ mondja: „Az érdekelt engem, hogy mit mondott András, és mit Péter vagy Fülöp, Tamás, Jakab, mit Máté vagy másvalaki az Úr tanítványai közül. Miket mondott Arisztión, mit János az öreg, az Úr tanítványai, én ugyanis azt tartottam, az olvasásra készített könyvek nincsenek akkora hasznomra, mint az élõ beszéd, mely ma még hallható ezek szerzõitõl” (Papiasz Fr. 2). A szerzõk katalógusával kapcsolatban ebbõl is kitûnik, hogy más volt az a János, akit az apostolok között tartunk számon, és más volt János, az öreg, akit Arisztión után említ. A fentiekbõl ismert vélemény miatt említettük meg ezt, miszerint többektõl átadott hagyomány alapján a két utóbbi levél nem az apostol Jánosé, hanem a presbiteré. Ez a János adta közre az ezer esztendõhöz kapcsolódó megújulás zsidó gondolatát, amit azután követett Ireneusz és Apollinarisz is, meg a többiek, akik szerint a feltámadás után az Úr testben fog uralkodni szentjeivel együtt.Hasonlóan Tertullianus „A hívek reménysége” címû könyvében, valamint petabiumi (= Pettau) Victorinus és Lactantius is követte ezen véleményt."

Forrás: PPEK / szerk.: Vanyó László: Apostoli atyák 26. oldalEusebius Hieronymus (Jeromos) presbiter: A kiváló férfiakról - XXXV. Iréneusz 

(Iréneusz:) "Gyermekkori emlékek: neveltetése Polikarp felvigyázó mellett, Szmürnában:

V. 20,5. Jobban emlékszem ugyanis az akkori eseményekre, mint a most történtekre 6. (hiszen a gyermekkorunkban szerzett ismeretek együtt nõnek a lélekkel és egyesülnek vele), úgyhogy még a helyet is meg tudom mondani, ahol a boldog Polükarposz ülve beszélt, hogyan lépett be és ment ki, milyen volt az életmódja, a testalkata, mint beszélt a tömeg elõtt, és hogyan számolt be a Jánossal meg a többiekkel való kapcsolatáról, akik látták az Urat, és hogyan mesélte el szavaikat, és azokat a dolgokat, amiket az Úrról, csodáiról és tanításáról tõlük hallott; Polükarposz mindezt az Ige életének szemtanúitól kapta, és az Írásokkal megegyezõen mondta el. 7. Ezeket akkor is gondosan hallgattam, mert Isten irgalma megnyilvánult rajtam, és nem papírra, hanem szívembe jegyeztem fel; Isten kegyelmébõl mindig szívesen kérõdzöm rajtuk, és tanúskodhatok Isten színe elõtt, hogy ha valami ilyet hallott volna az a boldog és apostoli presbiter, felkiáltott volna, bedugta volna a fülét, és szokása szerint ezt mondta volna: “Ó, jóságos Isten, milyen idõkre õriztél meg engem, hogy ezeket viseljem el?”, azután még arról a helyrõl is elmenekült volna, ahol ülve, vagy állva ilyen szavakat hallott. 8. Leveleibõl is kitûnhet ez, amelyeket akár a szomszédos egyházakhoz írt, hogy megerõsítse õket, akár egyes testvérekhez, hogy figyelmeztesse és buzdítsa õket."

Forrás: Euszebiosz, Egyháztörténet, V. 20, ford. Baán István, in Euszebiosz Egyháztörténete, szerk. Vanyó László, Bp., SZIT, 1983, 228 (Ókeresztény Írók, 4).
 


 

 Iréneusz (Εἰρηναῖος) - Az eretnekek ellen 3. Könyv


Elõszó


Nagyon kedves barátom, te valóban meghagytad nekem, hogy nyilvánosságra hozzam a Valentiniánusok tanításait, melyeket hívei rejtettnek képzelnek; hogy kimutassam sokféleségüket, és hogy állítsak össze egy értekezést ezek megcáfolásának céljából. Ezért elvállaltuk – kimutatva, hogy ezek Simontól erednek, aki az összes eretnekség atyja – hogy feltárjuk tanaikat és egymásra épülésük rendjét, valamint kifejtjük mindegyik ellen az érveinket. Mivel ezeknek az embereknek a megítélése és leleplezése sok adatból áll, de egy munka, elküldtem neked [bizonyos] könyveket, amelyek közül az első mindezen embereknek a véleményeit tartalmazza, és bemutatja szokásaikat, és magatartásuk jellegzetességeit. A másodikban pedig romlott tanításaik vannak megcáfolva és elvetve, továbbá lemeztelenítve és közszemlére téve, mint amilyenek valójában. De ebben a mostani [iratban], a harmadik könyvben bizonyítékokat fogok neked nyújtani az Írásokból, hogy semmi ne hiányozzék azokból, amivel megbíztál; sőt mi több, hogy azon túl, amire számítottál, megkaphasd tőlem a harc és győzelem eszközeit azok ellen, akik bármilyen módon hazugságokat terjesztenek. Mert az Isten szeretete, amelyik gazdag és bőkezű, többet ad az esdeklőnek, mint amennyit az kérhet tőle. Emlékezz azokra a dolgokra, amelyeket említettem az előző két könyvben, és ha ezeket velük összekapcsolod, akkor minden eretnekségnek igen bőséges cáfolata áll majd rendelkezésedre tőlem; és hűségesen és erőteljesen ellenállhatsz nekik az egyetlen igaz és életadó hit védelmében, amelyet az Egyház az apostoloktól kapott, és melyet fiaival megoszt. Mert a mindenség Ura a Jó Hír (győzelmi hír, evangélium) hatalmát apostolainak adta, akik által mi is megismertük az igazságot, azaz az Isten Fiának tanítását; kiknek az úr azt is kijelentette: „Aki titeket hallgat, Engem hallgat; és aki titeket megvet, Engem vet meg, és Azt, aki Engem küldött.” (Lk 10:16)

1. Fejezet (I.)


1. MI nem mástól tanultuk a szabadításunk (üdvösségünk) tervét, mint azoktól, akiken keresztül a Jó Hír eljutott hozzánk, amelyet első alkalommal nyilvánosan hirdettek, majd egy későbbi időszakban, Isten akarata által az Írásokban adtak át nekünk, hogy az hitünk alapja és pillére legyen. Nem helyes ugyanis azt állítani, hogy a “tökéletes tudás” birtoklását megelőzően tanítottak volna, ahogy egyesek vakmerően mondják, akik úgy dicsekszenek, mint az apostolok kijavítói. Mert miután urunk feltámadt a halálból, [az apostolok] hatalommal ruháztattak fel a magasságból, amikor a szent szellem lejött [rájuk], telve voltak [az Ő ajándékaival], és tökéletes tudással rendelkeztek: elmentek a föld végeihez, hirdetve a jó dolgok örömhírét (győzelmi hírét), melyet Isten küldött nekünk, és kihirdették a menny békéjét az embereknek, akik valóban egyenlőképpen és egyenként birtokolják az Isten Evangéliumát. Máté kiadott egy írott Evangéliumot is a héberek között saját dialektusukban, miközben Péter és Pál Rómában hirdettek, és az Egyház alapjait fektették le. Eltávozásuk után Márk, aki Péter tanítványa és tolmácsa volt, átadta nekünk írásban azt is, ami Péter által hirdettetett. Lukács, Pál társa szintén egy könyvben rögzítette az ő által hirdetett evangéliumot. Ezután János, az úr tanítványa, aki keblén is nyugodott, maga is közzétette az Evangéliumot, mialatt az ázsiai Efézusban tartózkodott.

2. Ezek mindnyájan kijelentették nekünk, hogy egy Isten van, a menny és föld Teremtője, akit a törvény és a próféták hirdettek; és egy Felkent, az Isten Fia. Ha valaki nem ért egyet ezekkel az igazságokkal, az megveti az úr társait; sőt mi több, megveti magát a Felkentet, az urat; sőt, megvetette az Atyát is, és önmagát ítélte el, ellenállva és szembeszegülve saját megmenekülésével, amint ez minden eretnek esetében így is van. 

2. Fejezet (II.)
– Az eretnekek nem követik sem az Írásokat, sem a Hagyományt

1. Amikor azonban megcáfolják őket az Írásokból, akkor azok ellen fordulnak és vádolják ugyanezen Írásokat, mintha azok nem lennének helytállóak, sem tekintélyesek, és azt állítják, hogy kétértelműek, és hogy az igazságot nem képes kivenni belőlük az, aki nem veszi figyelembe a hagyományt. Mert [állítják], hogy az igazságot nem írásbeli dokumentumok útján adták át, hanem “vivā voce” (élőszóban): ezért jelentette ki Pál is: „Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk, de nem ennek a világrendnek a bölcsességét.” (1Kor 2:6) És mindegyikük azt állítja arról fikcióról, amit saját magától talált ki, hogy az valójában nem más, mint ez a bölcsesség; így elgondolásuk szerint az igazság egyszer Valentinoszban lakozik, egyszer Markionban, máskor Kérintoszban, majd később Baszilidészben, vagy éppen bármely más ellenfélben különbségtétel nélkül, aki semmit nem tudott mondani az üdvösségről. Mert ezek az emberek egytől-egyig önmagukat hirdetik szégyentelenül, teljesen téves indulattól vezetve, megrontva az igazság rendszerét.

2. De azután, amikor rámutatunk arra a tradícióra, ami az apostoloktól származik, [és] amely megőrződött a vének [egymást követő] sorozata által az Egyházban, akkor meg a hagyományt kifogásolják, mondván, hogy ők maguk bölcsebbek nem csak a véneknél, hanem az apostoloknál is, mert ők a hamisítatlan igazságot fedezték fel. Mert [azt állítják], hogy az apostolok a Szabadító beszédeit a törvény dolgaival keverték; és hogy nem csupán az apostolok, hanem maga az úr is úgy beszélt, hogy egyszer a Demiurgosztól, máskor a közbenső helyről, és ismét máskor a Plerómából szólt, azonban ők maguk kétségtelenül, makulátlanul, és tisztán ismerik a rejtett misztériumot: ez valójában saját Teremtőjük legarcátlanabb káromlása! Ebből az következik tehát, hogy ezek az emberek már nem egyeznek sem az Írásokkal, sem a tradícióval.

3. Ilyen ellenfelek azok, akikkel dolgunk van, nagyon kedves barátom, akik mint csuszamlós kígyók igyekeznek minden ponton elmenekülni. Épp ezért minden ponton ellen kell állni nekik, hátha esélyünk lehet elvágni visszavonulásukat, ezáltal pedig sikerülhet visszafordítani őket az igazsághoz. Mert, noha nem könnyű dolog a tévedés befolyása alatt levő léleknek megtérni, ugyanakkor viszont nem teljesen lehetetlen kimenekülni a tévelygésből, ha az igazság is be van mutatva.

3. Fejezet (III.) – Az eretnekségek elutasítása azon tény által, hogy a püspökök megszakítás nélkül követték egymást a különböző gyülekezetekben

1. Minden gyülekezetben mindenkinek, aki látni kívánja az igazságot módjában áll tehát, hogy szemlélhesse az apostolok tiszta hagyományát, amely az egész világon megjelent; és olyan helyzetben vagyunk, hogy elősorolhatjuk azokat, akik az apostolok által kijelölt felvigyázók (püspökök) voltak a gyülekezetekben, és [felmutathatjuk] ezeknek az embereknek a saját korunkig tartó sorozatát; akik közül egyik sem tanított vagy ismert bármit olyat, amikről ezek [az eretnekek] képzelődnek. Mert ha az apostolok ismertek volna rejtett misztériumokat, amelyeket szokásuk lett volna a többiektől külön és titokban átadni “a tökéleteseknek”, akkor mindenképpen azoknak továbbították volna, akikre a gyülekezeteket magukat is rábízták. Mert arra vágytak, hogy ezek az emberek tökéletesek és feddhetetlenek legyenek mindenben, akiket utódaikként is hátrahagytak, átadva ezeknek az embereknek kormányzásuk saját helyét; akik, ha becsületesen ellátnák feladataikat, nagy áldás lennének [az egyháznak], de ha elesnének, akkor a legsúlyosabb csapás.

2. Mivel azonban nagyon unalmas lenne, ha egy ilyen kötetben, mint ez, az összes gyülekezet egymást követő utódlását felsorolnánk, most összezavarjuk azokat, akik bármilyen módon, akár gonosz tetszelgés, hencegés vagy vakság és romlott vélemény által felhatalmazás nélküli találkozókon gyülekeznek össze; [azzal fogjuk megzavarni őket, hogy] kimutatjuk: az apostoloktól ered a hagyomány, a felette hatalmas, nagyon ősi, és általánosan ismert egyház [képviselőitől], amit Rómában a két legdicsőbb apostol, Péter és Pál által alapítottak és szerveztek; továbbá kimutatva a hitet, mely hirdettetett az embereknek, amely a felvigyázók utódlásán keresztül jutott el a mi időnkbe. Mert szükségszerű, hogy minden gyülekezet, vagyis mindazok, akik hűek mindenütt, egyetértsenek ezzel a gyülekezettel ennek kiemelkedő tekintélye miatt, mivel azok a mindenütt jelenlévő [hűséges emberek] mindvégig megőrizték az apostoloktól származó hagyományt.

3. Az áldott apostolok, miután megalapították és felépítették az gyülekezetet, Linus kezébe adták át a felvigyázóság (püspökség) hivatalát. Erről a Linuszról tesz említést Pál Timotheoszhoz írt levelében. Neki Anaklétosz lett az utódja; és őutána, az apostoloktól számítva harmadikként Kelemenre bízták a felvigyázóságot. Erről az emberről, mivel még látta az áldott apostolokat és beszélgetett velük, azt mondhatjuk, hogy az apostolok hirdetése még ott visszhangzott [a fülében], és hagyományuk a szeme előtt volt. [Ebben a dologban] nem volt egyedül, mert még mindig sokan maradtak, akik közvetlen utasításokat kaptak az apostoloktól. Kelemen idejében nem kis széthúzás esett meg a korinthusi testvérek között, a római gyülekezet a legerőteljesebb levelet küldte a Korinthusiaknak, békességre buzdítva őket, megújítva hitüket, és azt a hagyományt jelentette ki nekik, amelyet az is nem sokkal azelőtt kapott az apostoloktól, az egy Istent hirdetve, a Mindenhatót, aki a menny és föld, és az ember Alkotója, aki özönvizet hozott, és elhívta Ábrahámot, aki kivezette a népet Egyiptom földjéről, beszélt Mózessel, kijelentette a Törvényt, elküldte a prófétákat, és aki tüzet készített az ördögnek és angyalainak.

Ebből a dokumentumból, aki akarja, megtudhatja, hogy Ő, a mi urunknak Jahósuának, a Felkentnek az Atyja volt hirdetve az egyház által, és megértheti az egyház apostoli hagyományát is, mivel ez a levél ősibb, mint azok a férfiak, akik most hamisságot terjesztenek, és akik minden létező Alkotóján és Teremtőjén túl egy másik istent varázsolnak elő. Ennek a Kelemennek Evaristus lépett a helyébe. Alexander követte Evaristust; utána, hatodikként az apostolok után, Sixtusz lett kijelölve; utána Teleforusz, aki dicső vértanú volt; Majd Hüginusz; utána Piusz; őutána Anicetusz. Sorer volt az, aki Anicetuszt követte, és a felvigyázóság osztályrésze az apostoloktól számítva a tizenkettedikként Eleutheriusznál van jelenleg. Ebben a sorrendben és ezzel az utódlással jutott el hozzánk az apostoloktól származó egyházi hagyomány és az igazság hirdetése. És ez a legteljesebb bizonyíték arra, hogy az Egyházban az apostoloktól mostanáig az egyedüli és életadó hit ugyanabban a formában őrződött meg, és igazságban hagyományozódott.

4. De Polikárpot is nem csak hogy az apostolok tanították, és sokat beszélt azokkal, akik látták a Felkentet, hanem az ázsiai apostolok nevezték ki Szmürna közösségének felvigyázójává, akit láttam is fiatalkoromban, mert hosszú ideig élt [a földön], és amikor nagyon öreg volt dicsőségesen és a legnemesebb módon vértanúként távozott ebből az életből – és mindig azokat a dolgokat tanította, amelyeket az apostoloktól tanult, és amelyeket az Egyház adott át, és amik kizárólag igazak. Mindezekről az összes ázsiai gyülekezet tanúskodik, csakúgy, mint azok a férfiak, akik Polikárpot követték egészen a mostani időig – ez az egy ember sokkal súlyosabb és szavahihetőbb tanúja az igazságnak, mint Valentinosz, és Markion, és a többi eretnekek. Ő volt az, aki Anicetus idején Rómába érkezve sokakat elfordított az eretnekektől az Isten gyülekezetéhez, kijelentve hogy az egyetlen és kizárólagos igazságot az apostoloktól vette – azt, tudniillik, amit az Egyház adott tovább.

Vannak olyanok is, akik hallották tőle, hogy János, az Úr tanítványa, amikor Efezus fürdőjébe ment, és észrevette Kerinthoszt benne, fürdés nélkül rohant ki az épületből, így kiáltva: „Meneküljünk, nehogy a fürdő összeomoljon, mert Kerinthosz, az igazság ellensége van benne.” És Polikárp maga is, amikor egy alkalommal találkozott Markionnal, és az így szólt: „Ismersz te engem?”[így válaszolt:] „Ismerlek téged, a Sátán elsőszülöttjét.”

Ilyen irtózatos ellenkezés volt az apostolokban és tanítványaikban az ellen, hogy szóba álljanak az igazság bármely megrontójával; amint Pál is mondja: „Azt az embert, aki eretnek, az első és második figyelmeztetés után utasítsd vissza; tudva, hogy az ilyen megromlott, és vétkezik, és önmagát ítéli el.” (Tit. 3,10-11) Van továbbá egy nagyon hatásos levele Polikárpnak a Filippibeliekhez, amelyből, akik azt választják, hogy így tegyenek, és vágynak a megmenekülésre, megismerhetik hitének jellegét, és az igazság hirdetését. Azután az Efezoszi gyülekezet is, amely Pál által lett alapítva, és amelyben János közöttük tartózkodott Trajánusz idejéig, hiteles tanúja az apostolok hagyományának.

4. Fejezet (IV.) 
– Az igazság sehol máshol nem található meg, kizárólag az egyetemes egyházban, az apostoli tudomány egyedüli letéteményesénél. Az eretnekségek új keletű képződmények, és nem tudják visszakövetni eredetüket az apostolokig.

1. Mivel tehát ilyen bizonyítékokkal rendelkezünk, nem szükséges mások között keresnünk az igazságot, amelyet könnyen meg lehet szerezni az Egyháztól; mivel az apostolok, mint egy gazdag ember [letétbe helyezve pénzét] egy bankba, a legbőségesebben helyezték az Egyház kezeibe mindazt, ami az igazságot illeti: hogy így minden ember, bárki is akarja, vegye tőle (nőnem) az élet vizét. Mert ő (nőnem) az élet bejárata; a többiek mind „tolvajok és rablók.” (Ján. 10:8) Ebből kifolyólag kötelesek vagyunk kerülni azokat, és a legnagyobb buzgósággal választani az egyházra vonatkozókat, és megőrizni az igazság hagyományát. Mert hogyan áll a helyzet? Tegyük fel, hogy közöttünk vita támad valamely fontos kérdés kapcsán; nem a legősibb közösségekhez kell-e folyamodnunk, melyekkel az apostolok állandó kapcsolatban álltak, és tőlük megtanulnunk, ami a jelen kérdés tekintetében bizonyos és egyértelmű? Mi lenne, ha az apostolok maguk nem hagytak volna ránk írásokat? Nem lenne szükség [ebben az esetben] követni a hagyomány útját, amelyet ők azoknak adtak át, akikre a gyülekezeteket is rábízták?

2. Ezzel az úttal számos nemzet a barbárok közül egyetért, akik hisznek a Felkentben, bírva a szabadulást, amely papír vagy tinta nélkül van a szívükbe írva a Szellem által, és akik gondosan őrzik az ősi hagyományt: hisznek az egy Istenben, az ég és a föld és minden benne levő Teremtőjében, Jahósua, a Felkent, az Isten Fia által; aki az alkotása iránti kimagasló szeretetet miatt leereszkedve szűztől megszületett. Ő maga egyesíti az embert önmagán keresztül az Istennel, szenvedett Pontius Pilátus alatt, és feltámadt és ragyogásban felvétetett, s majd dicsőségben fog eljönni a megváltásban részesülők Megváltójaként és az ítéletben részesülők Bírájaként, és az örök tűzbe küldi azokat, akik megváltoztatják az igazságot, és megvetik az ő Atyját és eljövetelét.

Azok, akik írásbeli dokumentumok hiányában fogadták el ezt a hitet, nyelvük szempontjából ugyan barbárok; de a tanítás és életmódjuk tekintetében, mivel hívők, nagyon bölcsek; és Istennek tetszenek [mivel] teljes igazságosságban, tisztaságban és bölcsességben rendezik társalgásukat. Ha valaki az eretnekek kitalációit hirdetné ezeknek az embereknek, saját nyelvükön elbeszélve, azonnal bedugnák fülüket, és a lehető legtávolabb menekülnének, még hallgatni sem bírnák az istenkáromló beszédet. Így az apostoloknak régi hagyománya miatt még elméjükben sem tudnának elgondolni semmit eme tanárok szörnyűséges nyelvezete által sugalmazott tanítások közül, [amely tanítók] között sem gyülekezet, sem tanítás nem volt soha megalapítva.

3. Mert Valentinusz előtt nem léteztek azok, akik Valentinuszt követték; sem akik Markiontól lettek nem léteztek Markion előtt; röviden, ezek közül a gonosz-gondolkodású emberek közül, akiket fentebb felsoroltam, egy sem előzte meg romlottságaik bevezetőit és feltalálóit. Mert Valentinosz Hüginusz idejében jött Rómába, Piusz alatt virágzott, és Anicetusz idejéig maradt. Kerdon, Markion elődje maga is Hüginusz idején érkezett, aki a kilencedik felvigyázó (püspök) volt. Gyakran jött a gyülekezetbe és nyilvános megvallásokat tett, így [velünk] maradt; egyszer titokban tanítva, másszor nyilvános beismerést téve ismét; de végül, miután elítélték romlott tanítása miatt, kiközösítették a testvérek gyülekezetéből. Azután Markion követte őt, megerősödve Anicetusz alatt, aki a felvigyázóság tízedik helyét tartotta. A többiek pedig, akiket gnosztikusoknak neveznek, Menandertől származtak, Simon (mágus) tanítványától, ahogy azt már megmutattam; és úgy tűnik, hogy mindegyik atyja és főpapja annak a tanításnak, amelyet elindított. De mindezek (a markioniták) jóval később jelentkeztek hitehagyásukban, már az Egyház idejének közbülső periódusában.

5. Fejezet (V.) – A Felkent és apostolai minden csalástól, megtévesztéstől és képmutatástól mentesen hirdették, hogy Egy Isten, az Atya volt minden dolog lefektetője. Nem igazították tanításukat hallgatóik semmilyen elfogultságához.

1. Mivel tehát az apostoloktól eredő hagyomány ilyen módon létezik az Egyházban, és állandó közöttünk, térjünk vissza az Írások bizonyságához, amelyet az apostolok jegyeztek le, akik a Jó Hírt is írták, amelyben lejegyezték az Istenre vonatkozó tanítást, rámutatva arra, hogy urunk, a Felkent Jahósua az igazság, és hogy nincs őbenne hazugság. Amint Dávid is mondja, amikor a szűztől való születéséről és a halottak közül való feltámadásáról prófétál, „Igazság sarjad a földből.” (Zsolt 85:12) Az apostolok hasonlóképpen minden hamisságtól mentesen az Igazság tanítványai; mert a hazugságnak nincs közössége az igazsággal, csakúgy, mint a sötétségnek a világossággal, hanem az egyik jelenléte kizárja a másikat. Urunk tehát, mivel ő az Igazság, nem beszélt hazugságot; ezért azt, akiről tudta, hogy egy kudarcból van az eredete, soha nem ismerte volna el Istenként, még kevésbé mindenek Isteneként, a Legfelsőbb Királyként, és saját Atyjaként; egy tökéletlen létezőt tökéletesként, egy állatit szellemiként, azt, aki a Teljességen kívül van, olyannak, mint Aki benne volt abban.

Tanítványai sem tettek említést semmilyen másik Istenről, vagy neveztek mást Úrnak, kivéve Őt, aki valóban Istene és Ura volt mindennek, bár ezek a teljesen hiábavaló szofisták azt állítják, hogy az apostolok képmutatóan a hallgatók befogadóképességének megfelelően formálták tanításaikat, és a kérdezők véleményének megfelelő válaszokat adtak – a vaknak vaksága szerint meséltek; a butáknak butaságuknak megfelelően; azoknak, akik tévedésben voltak, a tévedésünknek megfelelően. És azoknak, akik azt képzelték, hogy a Demiurgosz (Teremtő) az egyedüli Isten, ezt hirdették; de azok számára, akik képesek voltak felfogni a névtelen Atyát, példázatokban és rejtélyekben nyilvánították ki a kibeszélhetetlen misztériumot: így aztán az úr és az apostolok a tanítás hivatalát nem az igazság előmozdítása érdekében, hanem képmutatás útján gyakorolták, ahogy minden egyén képes volt befogadni azt!

2. Az ilyen [magatartás] nem azok jellemzője, akik gyógyítanak vagy életet adnak: inkább azoké, akik betegségeket okoznak, és növelik a tudatlanságot; és sokkal igazabb ezeknél az embereknél az, ami a törvényben található, amely átkozottnak mond mindenkit, aki félrevezeti a vakot az úton. Mert az apostolok, akik megbízattak, hogy megtalálják az kóborlókat, és hogy látóvá tegyék azokat, akik nem látnak, és orvosolják a gyengét, bizonyosan nem azok akkori vélekedésének megfelelően szóltak velük, hanem az igazság kinyilatkoztatása szerint.

Mert semmilyen személy nem cselekedne megfelelően, ha a vak embernek, aki éppen a szakadék felé tart azt tanácsolná, hogy folytassa csak nagyon veszélyes útját, mintha az lenne a helyes, és mintha biztonságosan mehetne tovább. Vagy melyik orvos, aki a beteg gyógyítására igyekszik, írna elő a beteg hóbortjainak megfelelően gyógyírt, és nem a szerint, amit az orvostudomány követel? De mivel az úr a betegek orvosaként jött, Ő maga jelenti ki: „Az egészségeseknek nem kell orvos, hanem a betegeknek; nem az igazakat hívni jöttem, hanem a bűnösöket a bűnbánatra.” (Luk. 5:31-32) Hogyan fognak a betegek megerősödni, vagy hogyan fognak a bűnösök bűnbánatra jutni? Azáltal, ha ugyanazon a pályán kitartanak? Vagy éppen ellenkezőleg, a korábbi életmódjuk nagy megváltozása és megfordítása révén, amely miatt nem csekély betegséget és sok bűnt hoztak magukra?

De a tudatlanság, mindezek anyja, az ismeret által űzetik ki. Ezért az úr ismereteket adott át tanítványainak, és ugyanezek által gyakorolta a szenvedők gyógyítását, és tartotta vissza a bűnösöket a bűntől. Tehát nem régi fogalmaik szerint szólt hozzájuk, sem nem válaszolt a kérdezők véleményével összhangban, hanem a szabadításra vezető tanítás szerint, képmutatás vagy személyek tisztelete nélkül.

3. Ez világossá válik az Úr szavaiból is, aki igazán kinyilatkoztatta az Isten Fiát a körülmetélkedésből valóknak – Azt, aki ki volt jelentve, mint Felkent (Messiás) a próféták által; vagyis önmagát kiáltotta ki, mint aki helyreállította az ember szabadságát, és átadta a romolhatatlanság örökségét. És ismét, az apostolok is arra tanították a nemzeteket, hogy hagyják el a hiábavaló fatörzseket és köveket, amelyeket isteneknek képzeltek, és imádják az igaz Istent, aki megteremtette és megalkotta az egész emberi családot, és az Ő teremtése által táplálta, növelte, megerősítette és megőrizte őket létezésükben; és hogy keressék Fiát, a Felkent Jahósuát, aki saját vérével váltott meg minket az elpártolásból, hogy így megszentelt néppé is lehessünk – aki le is fog ereszkedni az égből Atyja hatalmában, és ítéletet tart mindenek felett, és aki bőségesen megadja Isten jó dolgait azoknak, akik megtartják parancsolatait. Ő a Szegletkő, aki ezekben az utolsó időkben megjelent, aki egybegyűjtötte és egyesítette azokat, akik távoliak és azokat, akik közeliek; azaz a körülmetélkedést és a körülmetéletlenséget, kiterjesztette Jáfetet, és elhelyezte őt Shem lakozóhelyén.

6. Fejezet (VI.) – Az első szövetség Írásaiban a Szent Szellem semmi más Istenről vagy Úrról nem tesz említést, egyedül Arról, Aki az Igaz Isten.

1. Ezért sem az úr, sem a szent szellem, sem az apostolok soha nem neveztek volna senki olyat, aki nem volt Isten, egyértelműen és abszolút módon Istennek, hacsak nem valóban Isten volt; sem nem neveztek senkit személy szerint Uruknak, kivéve az Istent az Atyát, aki mindenek felett uralkodik, és az Isten Fiát, aki uralmat kapott az egész teremtés felett, ahogy ebben a részben van: „Mondta az Úr (YHWH) az én uramnak (adonai): Ülj jobbomon, amíg vetem ellenségeidet zsámolyoddá.” (Zsolt 110:1) Ez az [Írás] megmutatja nekünk az Atyát, aki a Fiúhoz szól; Azt, Aki odaadta neki a pogányokat örökségül, és alávetette neki minden ellenségét. Mivel tehát az Atya valódi úr, és a Fiú valódi úr, a szent szellem helyesen jelölte őket az “úr” cím által. És ismét, a szodomiták megsemmisítésére utalva az Írás azt mondja: „Akkor az Úr (YHWH) tűz és kénkőesőt bocsátott Sodomára és Gomorára az Úrtól (YHWH) az égből.” (1Móz. 19:24) Mert itt megmutatta, hogy a Fiú az, aki Ábrahámmal is beszélt, megkapta a hatalmat az ítéletre a szodomitákon gonoszságuk miatt. És ez [a következő szöveg] ugyanazt az igazságot jelenti ki: „Trónod [ó] Isten (Elohim) örökkön örökké, királyságod jogara az igazság jogara. Szeretted az igazságosságot, és gyűlölted a bűnt. Ezért Isten (Elohim), a te Istened felkent téged” (Zsolt 45:7-8)

Mert a szellem mindkettőt Isten (Elohim, azaz hatalmasság) nevével jelöli – Mind Őt, aki felkenetett mint Fiú, és Azt, Aki felkente, azaz az Atyát. És ismét: „Isten áll az istenek gyülekezetében, Ő ítél az istenek között.” (Zsolt 82:1) [Itt] az Atyára és a Fiúra hivatkozik, és azokra, akik megkapták az örökbefogadást; ezek az Egyház. Mert ő (nőnem) az Isten gyülekezete az, amelyet Isten – vagyis a Fiú Maga – önmaga által gyűjtött össze. Akiről ismét így beszél: „Az istenek Istene (Elohim), az Úr (YHWH) szólt, és hívta a földet.” (Zsolt 50,1) Kit ért Isten alatt [itt]? Azt, akiről ezt mondja: „Isten (Elohim) el fog eljönni nyilvánosan, a mi Istenünk, és nem fog hallgatni;” (Zsolt 50:2-3) vagyis a Fiút, aki megjelent az embereknek, aki ezt mondta: „Nyíltan megjelentem azok számára, akik nem keresnek engem” (Ézs. 65:1) De miféle istenekről [beszél]? Azokról, akiknek mondja: „Mondtam, ti istenek vagytok, és a Magasságos fiai mindnyájan.” (Zsolt 82:6) Azoknak, akik a „fiúvá fogadás” ajándékát megkapták, „ami által azt kiáltjuk: Abba Atyánk!” (Gal 4:6)

2. Ezért, amint már említettem, senki mást nem neveztek Istennek, vagy nem hívtak Úrnak, kivéve azt, Aki Isten és mindenek Ura, aki Mózesnek is azt mondta: „VAGYOK aki VAGYOK. És így szólj Izrael fiainak: Aki VAN, az küldött engem hozzátok” (2Móz 3:14); és Fiát, Jahósuát, a Felkentet, a mi Urunkat, aki Isten fiaivá teszi azokat, akik hisznek Nevében. És ismét, amikor a Fiú Mózessel beszél, így szól: „Lejöttem, hogy kiszabadítsam ezt a népet.” (2Móz 3,8) Mert Ő szállt le, majd emelkedett fel az emberek megmentése érdekében. Tehát Isten jelentetett ki a Fiún keresztül, aki az Atyában van, és akiben az Atya van – mivel az Atya tanúságot tesz a Fiúról, és a Fiú hirdeti az Atyát. – Ahogyan Ézsaiás is mondja és kijelenti: „Én is tanú vagyok, mondja az Úr Isten (YHWH), és a Fiú, akit én választottam, hogy megismerjétek, és elhiggyétek és megértsétek, hogy én vagyok.” (Ézs 43:10 – LXX)

3. Amikor azonban az Írás azokat [isteneknek] nevezi, amik nem istenek, akkor, mint azt már megjegyeztem, nem minden értelemben nyilvánítja őket isteneknek, hanem bizonyos kiegészítéssel és megjelöléssel, amelyből kiderül, hogy egyáltalán nem is istenek. Úgy, mint Dávidnál: „A pogányok istenei démonok bálványképei;” (Zsolt 96,5 – LXX) és „Ne kövessetek más isteneket” (Zsolt 81,10) Mert azzal, hogy azt mondja „a pogányok istenei” – de a pogányoknak nincs tudomásuk az igaz Istenről – és hogy „más isteneknek” hívja őket, elveszi tőlük a jogcímet, [ami alapján] istenekként lehetne rájuk tekinteni. Azt illetően pedig, hogy micsodák azok önmagukban, így szól felőlük: „Mert ők”, mondja „démonok bálványképei”. És Ézsaiás: „Zavarodjanak össze mindazok, akik gyalázzák Istent, és hiábavaló dolgokat faragnak; én vagyok a tanú, mondja Isten.” (Ézs. 44:9-10) Eltávolítja azokat az istenek kategóriájából, a szót magát pedig csak azért használja, hogy tudjuk, kikről beszél. Jeremiás is azt mondja: „Az istenek, akik nem teremtették az eget és a földet, vesszenek ki a földről, ami az ég alatt van.” (Jer. 10:11 – LXX)

Mert azáltal, hogy megemlíti pusztulásukat, bemutatja, hogy egyáltalán nem istenek. Illés is, amikor egész Izraelt összegyűjtötte a Kármel hegyén, el akarva fordítani őket a bálványimádástól azt mondja nekik: „Meddig lesztek még két vélemény között? Ha az Úr (YHWH) az Isten (Elohim), kövessétek Őt.” (1Kir 18:21) És ismét, az égőáldozatnál, így szól a bálványimádó papokhoz: „Hívjátok isteneitek nevét, én pedig az Úr (YHWH) az én Istenem (Elohim) nevét fogom hívni; és az Úr (Elohim), aki tűz által válaszol, Ő az Isten (Elohim).” (1Kir18,24) Namármost azzal, hogy a próféta ezeket a szavakat mondta, bebizonyítja, hogy ezek az istenek, akiket e férfiak körében így hirdettek, egyáltalán nem istenek. Ahhoz az Istenhez fordította őket, akiben ő maga hitt, és aki valóban Isten volt; akihez esdekelve így kiáltott: „Uram (YHWH), Ábrahám Istene (Elohe), Izsák Istene, Jákob Istene, hallgass meg engem ma, és tudja meg ez az egész nép, hogy te vagy Izrael Istene (Elohim).” (1Kir18,36)

4. Ezért én is segítségül hívlak Téged, Ábrahám ÚR Istene, Izsák Istene, és Jákob és Izrael Istene, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua Atyja vagy; Isten, aki irgalmad sokasága által kedvedet lelted bennünk, hogy megismerjünk Téged, aki teremtetted az eget és a földet, aki uralkodsz mindenek felett, aki az egyetlen és igaz Isten vagy, és aki fölött nincs más Isten; add meg urunk, a Felkent Jahósua által a szent szellem irányító erejét; add meg ennek a könyvnek minden olvasója számára, hogy megismerjen Téged, hogy Te vagy egyedüli Isten, hogy megerősödjön benned, és kerülje el az összes eretnek, istentelen és szentségtelen tanítást.

5. És az Apostol, Pál is mondja: „Mert habár szolgáltátok azokat, amelyek nem istenek; most pedig már megismertétek az Istent, vagy még inkább az Isten ismert meg titeket,” (Gal. 4:8-9) különbséget tett azok között, akik nem voltak [istenek] és Közötte, aki Isten. És ismét, az Antikrisztusról beszélve így szól: „aki ellenáll és fölmagasztalja magát mindenek fölé, amit istennek neveznek, vagy amelyet imádnak.” (2Thessz. 2:4) Rámutat itt azokra, akiket isteneknek neveznek azok, akik Istent nem ismerik, azaz a bálványokra. Mert a mindenség Atyja Istennek van nevezve, és így is van; és amikor az Antikrisztus felemelkedik, nem Őfölé fog, hanem azok fölé, akiket isteneknek mondanak ugyan, de nem azok. És Pál maga mondja, hogy ez az igazság: „Tudjuk, hogy egy bálvány semmi, és nincs Isten más, csak Egy. Mert bár vannak istennek nevezett dolgok, akár a mennyben, akár a földön; de nekünk csak egy az Isten, az Atya, akitől van minden dolog, és mi is Rajta keresztül; és egy Urunk, a Felkent Jahósua, aki által van minden dolog, és mi is általa.” (1Kor 8:4-6)

Mert megkülönböztette és elválasztotta azokat, amelyeket isteneknek neveznek ugyan, de amelyek nem azok, az egyetlen Istentől, az Atyától, Akitől van minden dolog, és a leghatározottabb módon megvallotta személy szerint az egy Urat, a Felkent Jahósuát. De ebben a záradékban: „akár a mennyben, akár a földön” nem a világ alkotóiról beszél, ahogy ezek [a tanítók] magyarázzák; hanem ennek jelentése hasonló ahhoz, amikor Mózes azt mondja: „Ne készíts magadnak semmi képet Istenről, bármiféle is legyen fenn az égben, a föld alatt, és a földalatti vizekben.” (5Móz. 5:8) És így magyarázza el, hogy mit jelentenek azok a dolgok, amik az égben vannak: „Nehogy amikor” mondja „feltekintesz az égbe, megfigyeled a napot, a holdat, és a csillagokat, és a mennyek minden díszét, tévedésbe esve imádd és szolgáld őket.” (5Móz 4:19) És Mózes maga, mint Isten embere, tényleg istenként adatott a Fáraó előtt; de a próféták által mégsem neveztetett Úrnak, sem Istennek, hanem a szellem így mondja, hogy „Mózes, hűséges kísérő és Isten szolgája,” (4Móz. 12:7; Zsid. 3:5) minthogy az is volt.

7. Fejezet (VII.) – Válasz egy ellenvetésre, melyet Pál szavaira alapoznak (2 Kor.4:5). Pál esetenként nem a nyelvtanilag helyes sorrendben használ bizonyos szavakat.

1. Azt illetően, hogy azt állítják, Pál világosan kijelenti a Korinthusiak második [Levelében]: “e világkorszak istene elvakította azok elméit, akik nem hisznek,” (2Kor.4:4) és erősítgetik [ez alapján], hogy valóban létezik egy isten ebben a világban, de ez egy másik, mint aki felette van minden fejedelemségnek és erőnek; nos, nem mi vagyunk hibásak abban, hogy akik állítólag ismerik az Isten feletti titkokat, nem tudják, hogyan kell Pált helyesen olvasni.

Mert ha valaki ilyen módon olvassa a szövegrészt – Pál azon szokásának megfelelően, ahogy máshol [majd] kimutatom sok példán keresztül is, hogy átrendezi a szavak sorrendjét – hogy „akikben az Isten” azután elválasztja és rövid szünetet tart, és egyszerre olvassa el [a mondat] többi részét egy [tagmondatban], miszerint „elvakította e világkorszaknak elméit, akik nem hisznek”, az megismerheti a valódi értelmezést; amit így fogalmazhatunk meg: „Az Isten megvakította e világkorszak hitetlenjeinek elméit” Ez pedig a kis szünet által van jelezve [a két tagmondat között].

Mert Pál nem azt mondja, hogy „ennek a világnak az Istene”, mintha elismert volna mást Őrajta kívül; hanem vallást tett az Istenről, mint valóban Isten. És ezt mondja: „e világkorszak hitetlenjei” mert ezek nem örökölhetik a romolhatatlanság eljövendő korszakát. Ennek a munkának egy későbbi szakaszában fogom majd megmutatni magától Páltól, hogyan vakította meg Isten azok elméit, akik nem hisznek, azért, hogy jelenleg ne vonjuk el értelmünket a szóban forgó tárgytól, túlságosan [eltérve attól].

2. Mert más példákat is felfedezhetünk, ahol az apostol a mondataiban gyakran megváltoztatja a szórendet, beszédeinek gyorsasága és a benne levő Szellem lendülete miatt. Létezik egy példa a Galatákhoz [való Levelében], ahol az alábbiak szerint fejezi ki magát: „Mi tehát a cselekedet törvénye? Hozzáadatott, amíg el nem jön a Mag, akinek az ígéretet tették; [és] angyalok által rendeltetett a Közvetítő kezében.” (Gal 3:19) Mert a szavak sorrendje így megy: “Mi tehát a cselekedet törvénye? Angyalok által rendeltetett a Közvetítő kezében, hozzáadatott, amíg el nem jön a Mag, akinek az ígéretet tették” – ily módon az ember teszi fel a kérdést, és a Szellem adja meg a választ. És a Második Thesszalonikai levében, az Antikrisztusról szólva mondja: „És akkor megnyilvánul a törvényszegő, akit a Felkent úr Jahósua szája leheletével fog megölni, és eljövetele megjelenésével pusztít el; akinek eljövetele Sátán munkáját követi, minden hatalommal, és jelekkel, és hazug csodákkal.” (2Thessz 2:8-9)

Nos, ezekben [a mondatokban] a szavak [valódi] sorrendje a következő: “És akkor megnyilvánul a törvényszegő, akinek eljövetele Sátán munkáját követi, minden hatalommal, és jelekkel, és hazug csodákkal, akit a Felkent úr Jahósua szája leheletével fog megölni, és eljövetele megjelenésével pusztít el” Mert nem az az értelme, hogy az Úr megjelenése a Sátán munkáját követi; hanem a törvényszegő eljövetele van így, akit Antikrisztusnak is nevezünk. Ha tehát valaki nem figyel [a szövegrész megfelelő] olvasatára, és ha nem érzékelteti a lélegzetvétel szüneteit előfordulásuk szerint, akkor nem csak következetlenségek fognak fellépni, hanem olvasás közben istenkáromlást fog mondani, mintha az Úr eljövetele a Sátán munkájának eredményeként valósulna meg. Ezért az ilyen részekben szükséges jelezni a felcserélt szórendet (hyperbaton) olvasáskor, és az apostolnak ebből kivehető szándékát [a szöveg valós jelentését] megőrizni; és így nem azt fogjuk abban a részben olvasni, hogy “e világkorszak Istene”, hanem hogy “Isten”, akit igaz módon Istennek hívunk; és úgy értjük, hogy azok nem örökölhetik az élet eljövendő világkorszakát, akik e világkorszak megvakítottjai és hitetlenjei.

8. Fejezet (VIII.) – Válasz egy ellenvetésre, ami a Felkent szavaiból ered (Máté 4:24). Egyedül Istent hívhatjuk igazán Istennek és Úrnak, mert Neki nincs kezdete és vége.

1. Ezeknek a férfiaknak hamis vádját tehát érvénytelenítettük, egyértelműen bebizonyosodott, hogy sem a próféták sem az apostolok nem neveztek mást Istennek vagy nem hívtak mást Úrnak, kivéve a valódi és egyedüli Istent. Még inkább [ez a helyzet] magával az úrral, aki arra utasított minket, hogy „Ad meg a Cézárnak, ami a Cézáré, és Istennek, ami az Istené;” valójában Cézárnak nevezve Cézárt, de Istent Istennek vallva meg. Hasonlóképpen ez [a szöveg] is ezt mondja: „Nem szolgálhattok két urat/mestert”. Maga értelmezi, mondva: „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” elismerve Istent Istennek, de megemlítve a Mammont, mint ami szintén létező. A Mammont nem nevezi Úrnak, amikor ezt mondja: „nem szolgálhattok két úrnak/mesternek”, hanem azt tanítja tanítványainak, akik az Istent szolgálják, hogy ne legyenek alávetve a Mammonnak, se ne kormányozza őket.

Mert ezt mondja: „Aki bűnt követ el, rabszolgája a bűnnek.” (Ján. 8:34) Amennyiben tehát “a bűn rabszolgái”-ként határozza meg azokat, akik szolgálják a bűnt, de nem ismeri el magát a bűnt Istennek, épp így azokat is, akik a Mammont szolgálják “a Mammon szolgáinak” mondja, de ezzel nem nevezi a Mammont Istennek. Mert a Mammon a júdeai nyelv szerint, amelyet a szamaritánusok is használnak, kapzsi embert jelent, és olyan valakit, aki többet akar, mint amennyit birtokolnia kell. A héber szerint pedig egy szótag (bővítmény) hozzáadása által Mamuelnek hívják, és azt jelenti, hogy mohó (falánk), aki olyan valaki, akinek nyelőcsöve kielégíthetetlen. Ezért az említett két dolog miatt nem szolgálhatunk Istennek és a Mammonnak.

2. De, még amikor az ördögről, mint erősről szólt, akkor sem abszolút értelemben tette, hanem velünk összehasonlítva beszélt róla, saját Magát pedig minden tekintetben és valóságosan erős embernek mutatta be az úr, amikor azt mondta, hogy semmi más módon „nem rabolhatja el valaki az erősnek edényeit, csak ha előbb megkötözi előbb az erőset és akkor rabolja ki a házát.” (Mát. 12:29) Nos, mi voltunk az edények és ennek az erősnek háza, amikor az elpártolás állapotában voltunk; mert mindenféle módon felhasznált minket, és tisztátalan szellem lakott bennünk. Mert nem azzal szemben volt erős, aki megkötözte őt, és lerombolta házát; hanem azokkal szemben, akik az eszközei/edényei voltak, amennyiben gondolataikat eltávolította Istentől: ezeket ragadta ki az úr az [ördög] markából.

Ahogyan Jeremiás is kijelenti: „YHWH megváltotta Jákobot, és kiragadta annak kezéből, aki erősebb volt nála.” (Jer. 31:11) Ha tehát nem mutatott volna rá Arra, aki megkötöz és elrabolja a javakat, hanem pusztán az erős erejét hangsúlyozta volna, akkor az erős legyőzhetetlen marad. De ő hozzátette azt is, aki megszerzi és megtartja a birtoklás [jogát]; mert az, aki megkötöz, megfog, és az, akit megkötöztek, fogva van. És ezt semmivel sem összemérhető módon végezte el, úgy hogy az elszökött rabszolga, amilyen [Sátán] volt, egyáltalán nem hasonlítható az úrhoz: mert nem csak őt (Sátán), hanem a teremtett és alárendelt dolgok egyikét sem lehet összehasonlítanunk Isten Beszédével (Logosz), aki által minden teremtetett, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua.

3. Mert azt, hogy mindeneket, akár angyalok, akár arkangyalok, vagy trónok, vagy uradalmak, egyaránt Az hozta létre és teremtette Beszéde általa, Aki mindenek feletti Isten, János így mutatta be. Mert amikor Isten Igéjéről beszélt, mint aki az Atyában volt, hozzátette: „Minden általa lett és nélküle semmi sem lett” (Ján. 1:3) Dávid is, amikor felsorolta [az Ő] dicséreteit, név szerint megemlítve minden dolgot, amit már említettem, az egeket és minden hatalmakat abban, hozzátette: „Mert Ő parancsolt, és azok megteremtettek; Szólt, és azok meglettek.” (Zsolt 148:5) Kinek parancsolt tehát? Kétségtelenül a Beszédnek, „aki által”, mondja, „az egek megerősíttettek, és szájának lehelete által minden erejük.” (Zsolt. 33:6) De hogy Ő Maga mindent függetlenül készített el, ahogyan Neki tetszett, erről ismét Dávid szól: „De a mi Istenünk az égben fenn és a földön lent; mindent úgy teremtett meg, ahogy Neki tetszett” (Zsolt. 115:3) De a megalapított dolgok különböznek Tőle, aki megalapította azokat, és az elkészíttetett Tőle, aki elkészítette azokat. Mert Ő Maga teremtetlen, nincs kezdete és vége, és semmiben sem szenved hiányt.

Saját maga elegendő Önmagának; sőt, mi több, Ő biztosítja minden másnak a létezést; de azok, amelyeket Ő alkotott kezdettel rendelkeznek. De mindazokra, amiknek kezdete van, amelyek ki vannak téve a feloszlásnak, és alávetettek és szükségük van Arra, aki készítette őket, szükséges egy minden tekintetben eltérő kifejezést [alkalmazni rájuk], mindenki által, akinek csak egy minimális képessége is van az ilyen dolgok felismerésére; így egyedül Őt, aki mindeneket Szavával teremtett, lehet illőképpen Istennek és Úrnak nevezni: de azokra, amelyeket létrehozott, nem alkalmazhatjuk ezt a kifejezést, és azok sem vehetik magukra azt az elnevezést, amelyik a Teremtőhöz tartozik.

9. Fejezet (IX.) – Egy és ugyanaz az Isten, a menny és a föld Teremtője az, Akiről a próféták szóltak, és Aki az evangéliumokban ki van jelentve. Ennek bizonysága Máté evangéliumából.

1. Ezért itt egyértelműen bebizonyosodott (és még ennél is világosabbá fog válni), hogy sem a próféták, sem az apostolok, sem a Felkent úr személy szerint nem ismert el más Urat vagy Istent, hanem csak a legfelsőbb Istent és Urat: a próféták és apostolok megvallották az Atyát és a Fiút; de senki mást nem neveztek Istennek, és senki mást nem vallottak Úrnak: és maga az úr adta át tanítványainak, hogy Ő, az Atya az egyedüli Isten és Úr, aki kizárólag Isten és mindenek Uralkodója; – nekünk pedig kötelességünk követni az erről szóló bizonyságot, ha valóban az ő tanítványaik vagyunk. Mert Máté apostol – aki tudta, hogy egy és ugyanaz az Isten volt az, aki ígéretet adott Ábrahámnak, hogy magját olyanná teszi, mint az ég csillagai, mint az, aki Fia, a Felkent Jahósua által elhívott minket a kövek imádásától Önmaga ismeretéhez; úgy, hogy azok, akik nem nép voltak, néppé váltak, és akik nem szeretettek, szeretetté (vö. Róm 9:25 Hós 2:22) – kijelenti, hogy János – aki a Felkent útjának előkészítésekor azt mondta azoknak, akik dicsekedtek [Ábrahámmal való] testi kapcsolatukkal, de akiknek elméje telve volt ravaszsággal és mindenféle gonoszsággal, hirdetve azt a megbánást, amely visszahívja őket gonosz cselekedeteikből – így szólt: „Ó viperák generációja, ki az, aki megmutatta nektek, hogy hogyan menekülhettek meg az eljövendő haragtól? És ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám: mert mondom nektek, hogy Isten képes ezekből a kövekből fiakat támasztani Ábrahámnak.” (Mát 3:7-9) Ezért hirdette nekik a bűnbánatot, de nem hirdetett nekik másik Istent, azon kívül, Aki Ábrahámnak ígéretet tett; ő (János) a Felkent előfutára volt, akiről Máté ismét mondja, és Lukács is: „Mert ez volt az, akiről az Úr beszélt a próféta által: Egy kiáltó Hang a pusztában, készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé Istenünk ösvényeit. Minden völgy be lesz tömve, és minden hegy és domb süllyedjen alá; és a görbét egyenessé és a durvát egyenletessé kell tenni; és minden test látni fogja az Isten szabadítását.”(Mát. 3:3 Luk. 3:4-6 Ézs. 40:3-5)

Ezért egy és ugyanaz az Isten létezik csak, a mi urunk Atyja, aki ígéretet is tett a próféták által, hogy elküldi előfutárát; és Szabadítását – azaz a Beszédét (Igéjét) – minden test számára láthatóvá tette, azzal, hogy maga [az Ige] megtestesült, hogy minden dologban nyilvánvalóvá válhasson Királyuk. Mert szükséges, hogy azok, akik megítéltetnek, lássák a bírót, és ismerjék őt, akitől ítéletet kapnak; és helyénvaló az is, hogy azok, akik kitartanak a dicsőségre, megismerjék azt, aki a dicsőség ajándékát adja nekik.

2. Megintcsak Máté, amikor az angyalról beszél, így szól: „Az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában.” (Mát. 2:13) Hogy melyik Úré, azt maga magyarázza meg: „Hogy beteljesüljön, amit az Úr mondott a próféta által: Egyiptomból hívtam fiamat.” „Íme, szűz fog foganni és fiat szül, és Emmanuelnek fogják hívni; amely az értelme szerint: az Isten velünk.” (Mát 2:15 Ézs 7:14) Dávid hasonlóképpen beszél róla, aki a szűztől való Emmanuel: „Ne fordítsd el arcod a Te Felkentedtől. Az Úr igazságot esküdött Dávidnak, és nem fordul el tőle. A te tested gyümölcséből valót ültetek székedbe.” (Zsolt 132:10-11) És ismét: „Ismert az Isten Júdeában; Az Ő helye elkészült békében, és lakóhelye Sionban.” (Zsolt 76:2-3)

Ezért egy és ugyanaz az Isten van, akit a próféták kinyilatkoztattak és az Jó Hír által hirdettetett; és az Ő Fia az, aki Dávid testének gyümölcséből volt, azaz a Dávid [házából] való szűztől, és aki Emmanuel; akinek csillagáról Bálám is így prófétált: „Egy Csillag jön ki Jákobból, és egy Vezető kel fel Izraelben.” (4Móz 24:17) De Máté azt mondja, hogy a Mágusok, akik keletről jöttek, így kiáltottak: „Mert láttuk csillagát keleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki” (Mát. 2:2), és miután a csillag bevezette őket Jákob házába Emánuelhez, az általuk felajánlott ajándékokkal mutatták ki, hogy ki az, akinek hódoltak; mirha, mert Ő volt az, akinek meg kellett halni és eltemettetni a halandó emberiségért; arany, mert Ő volt a Király, „akinek királysága nem ér véget” (Luk. 1:33, Ézs. 9:6); és tömjén, mert Isten volt, aki „ismertté vált Júdeában” (Zsolt. 76:2) és „megjelent azoknak, akik nem keresik őt.” (vö.: Ézs. 65:1, Róm. 10:20)

3. És utána, a bemerítkezéséről [beszélve], Máté azt mondja: „Az egek megnyíltak, és látta Isten szellemét, mint egy galambot, rászállni: és íme, egy hang a mennyekből mondja: Ez a szeretett Fiam, akiben tetszésemet lelem.”(Mát. 3:16-17) Mert a Felkent nem akkor ereszkedett alá Jahósuára, sem nem volt a Felkent egy és Jahósua egy másik: hanem az Isten Beszéde (Logosz) – aki mindenek Megváltója, és aki mennyen és földön uralkodó, aki Jahósua, mint arra már rámutattam, aki a testet is magára vette, és felkenetett az Atyától való szellem által – Jahósuát „Felkentté” (Messiássá) tette, ahogy Ézsaiás mondja: „Egy vessző jön ki Jesse gyökeréből, és egy virág fog felemelkedni a vesszőből; és az Isten szelleme megnyugszik majd rajta: a bölcsesség és megértés szelleme, a tanács és hatalom szelleme, a tudás és kegyesség szelleme, és az Isten félelmének szelleme fogja betölteni őt. Nem a dicsőség (hírnév) alapján ítél, sem a megszólalás (szóbeszéd) alapján dorgál; hanem ítéletet tesz majd az alacsonyaknak, és elmarasztalja a föld gőgös embereit.”(Ézs11:1-4) És Ézsaiás előre rámutat kenetére, és annak okára, amiért felkenetett, amikor azt mondja: „Az Isten szelleme rajtam van, mert felkent engem: Elküldött engem, hogy hirdessem a Győzelmi/Jó Hírt (evangéliumot) az alázatosoknak, hogy meggyógyítsak minden összetört szívet, hogy a foglyoknak szabadságot hirdessek, és látást a vakoknak; hogy bejelentsem az Úr (YHWH) elfogadásának évét, és a bosszú napját; hogy megvigasztaljak minden gyászolót.”(Ézs. 61:1-2)

Mert mivel Isten Beszéde Jesse gyökeréből való ember volt, és Ábrahám fia, ebben a tekintetben Isten szelleme megnyugodott rajta, és felkente őt, hogy hirdesse a Győzelmi/Jó Hírt az alázatosoknak. De mivel Isten (Elohim, bíró) volt, nem a dicsőség (hírnév) alapján ítélt, sem a megszólalás (szóbeszéd) alapján dorgált. Mert „nem volt szüksége, hogy valaki is bizonyságot tegyen neki az emberről, mert maga is tudta, hogy mi van az emberben.” (Ján. 2:25) Mert hívta az összes embert, aki gyászolt; és bocsánatot adott azoknak, akik bűneik miatt fogságban voltak, megszabadította őket láncaiktól, akikről Salamon így mondja: „Mindenki a saját bűneinek kötelékeivel van megkötözve.” (Péld. 5:22) Ezért Isten szelleme leszállt rá, annak szelleme, Aki ígéretet tett a próféták által, hogy fel fogja kenni őt, hogy így mi részesülhessünk kenetének bőségéből, hogy megmenekülhessünk. Ilyen tehát Máté tanúbizonysága.

10. Fejezet (X.) – Az előbbiek bizonyítása Márk és Lukács evangéliuma alapján

1. Lukács is, az apostolok követője és tanítványa, Zakariásra és Elizabetre utalva, akiktől ígéret szerint János született, mondja: „És mindketten igazak voltak Isten előtt, hibátlanul járva az ÚR minden parancsolatában és rendeletében.” (Luk. 1:6) És ismét, Zakariásról beszélve: „És történt, hogy miközben papi hivatalának szokása szerint az Isten előtt papi tisztségét végezte, a hivatal szokása szerint füstölőjét égette;” és ment, hogy áldozatot végezzen, „belépett az ÚR templomába.” (Luk. 1:8-9) Akinek angyala Gábriel is, aki kiemelkedő helyen áll az ÚR jelenlétében, egyszerűen, teljes mértékben és határozottan Úrnak és Istennek vallotta személy szerint azt, aki kiválasztotta Jeruzsálemet, és aki létrehozta a papi hivatalt. Mert senki mást nem ismert felette; mivel ha bárki más tökéletesebb Istenről és Úrról lett volna tudomása Rajta (YHWH) kívül, minden bizonnyal soha – ahogy azt már megmutattam – nem vallotta volna azt, akiről úgy tudta, hogy hiányosság gyümölcse, kétségtelenül és teljességgel Istennek és Úrnak.

És akkor Jánosról beszélve így szól: „Mert nagy lesz az ÚR szemében, és Izrael számos gyermekét fogja az ÚRhoz, az ő Istenükhöz fordítani. És Illés hatalmával és szellemében fog járni Őelőtte, hogy elkészítsen egy kész népet az ÚRnak.” (Luk. 1:15-17) Mert kinek készítette a népet, és milyen Úr szemében lett nagy? Annak, aki megmondta, hogy János valami „több, mint egy próféta,” és hogy „azok közül, akik asszonytól születtek nincs nagyobb, mint János, a Bemerítő;” (Mát. 11:11, Luk. 7:28), aki az embereket is késszé tette az úr megjelenésére, figyelmeztetve szolgatársait, és bűnbánatot hirdetve nekik, hogy bocsánatot nyerhessenek az Úrtól, mikor neki meg kell jelenni, hogy hozzájuk hívja őket, akik a vétkek és törvényszegések miatt elidegenedtek. Amint Dávid is mondja: „Elidegenedtek a bűnösök az anyaméhtől: megtévedtek, mihelyt megszülettek.” (Zsolt 58:4) És ennek okáért történt, hogy visszatérítette őket Urukhoz, előkészítve az Illés hatalmával és szellemében egy tökéletes népet az Úrnak.

2. És ismét az angyalról szólva mondja: „De abban az időben Gábriel angyalt küldetett Istentől, aki azt mondta a szűznek, ne félj, Mária; mert elfogadást találtál Istennél.” (Luk. 1:26,30) És az úrra vonatkozóan mondja: „Nagy lesz, és a Legfelsőbb Fiának fog neveztetni; és az ÚR Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját: és uralkodni fog Jákob házán örökké; és királyságának nem lesz vége.”(Luk. 1:32-33) Mert ki más az, aki uralkodhatnak örökkévalón Jákob házán, ha nem Jahósua a Felkent, a mi Urunk, a Legmagasságosabb Isten Fia, aki a törvény és próféták által megígérte, hogy megváltását minden test számára láthatóvá teszi; hogy emberfiává legyen abból a célból, hogy az ember is Isten fiává válhasson? És Mária emiatt ujjongva kiáltott, és az egyház nevében prófétálva azt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, és szellemem örvendezik Szabadító Istenemben. Mert felkarolta gyermekét, Izraelt, irgalmának emlékezetére vette, ahogyan szólt atyáinknak, Ábrahámnak, és magjának örökre.” (Luk. 1:46-47;54-55)

Ezekkel és hasonló [részekkel] mutat rá arra az Evangélium, hogy Isten volt az, aki beszélt az atyáknak; hogy Ő volt az, aki Mózes által bevezette az igaz üdvrendet, mely törvény megadása által tudhatjuk, hogy Ő beszélt az atyáknak. Ez ugyanaz az Isten, Aki nagy jósága következtében kiöntötte ránk könyörületét, mely könyörület által „ránk tekintett a Nap-kelte a magasságból, és megjelent azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ültek, és lábainkat a béke útjára vezette;” (Luk. 1:78-79) ahogy Zakariás is – felépülve a némaság állapotából, amelyet a hitetlenség miatt szenvedett – új szellemmel betöltve új módon áldotta Istent. Mert minden dolog új szakaszba lépett, az Ige egy új módon hajtotta végre a testben való eljövetelt, hogy visszatéríthesse az emberi természetet (hominem) az Istenhez, amely eltávozott az Istentől; és így az ember újfajta módon tanulta meg az Istent imádni, de nem egy másik istent, mert valójában csak „egy Isten létezik, aki megigazítja a körülmetéltet hit által, és a körülmetéletlent a hiten keresztül.” (Róm 3:30)

Zakariás pedig prófétálva felkiáltott: „Áldott legyen az ÚR, Izrael Istene; mert meglátogatta és megváltotta népét, és felemelte az szabadítás szarvát nekünk, szolgájának Dávidnak házában; amint szólott szent prófétáinak szája által, amik a világ kezdete óta vannak; ellenségeinktől való szabadulást, és mindazoknak kezéből, akik gyűlölnek minket; hogy teljesítse [a megígért] irgalmat atyáinknak, és megemlékezzen szent szövetségéről, az esküről, mellyel megesküdött Ábrahámnak, a mi atyánknak, hogy megadja nékünk, hogy mi, megszabadulva ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgálhassunk neki, szentségben és igazságban Őelőtte, életünknek minden napján.” (Luk 1:68-75) Azután ezt mondja Jánosnak: „És te, gyermek, a Legfelsőbb prófétájának fogsz hívatni: mert az ÚR előtt fogsz járni, hogy elkészítsd az útját; hogy népének a szabadulás ismeretét megadd, mert ez az ő vétkeik bocsánata.” (Luk 1:76-77) Mert ez az az ismeret a szabadulást illetően, amely hiányzott nekik, azaz Isten Fiának ismerete, amelyet János ismertté tett, mondván: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Ez az, akiről mondtam: utánam jön egy ember, aki előttem lett; mert előttem volt: és az Ő teljességéből kaptunk mindnyájan.” (Ján. 1:29-30, 15-16)

Ez tehát a szabadulás ismerete volt; de nem [tartalmazott] egy másik Istent, sem másik Atyát, sem Büthoszt, sem a harminc Aeon Plerómáját (Korszak Teljességét), sem az (alsóbb) Nyolcasság Anyját: hanem a szabadulás ismerete az Isten Fiának ismerete, akit szabadítónak hívnak és valóban az is, és Megváltónak, és üdvösnek. Valódi szabadítás, az alábbiak szerint: „Várakoztam a te szabadításodra, ó JHVH.” (1Móz 49,18) És azután ismét, Megváltó: „Íme Istenem, Megváltóm, benne bízom.” (Ézs. 12:2) De mivel üdvösséget hoz, így: „Isten megismertette Üdvözítőjét (salutare) a pogányok előtt.” (Zsolt 98:2) Mert ő valóban Szabadító, mint az Isten Beszéde és Fia; de üdvös (hasznos), mivel szellem; mert azt mondja: „Orcánk szelleme a Felkent Úr.” (Jsir. 4:20 – LXX) de üdvösség, mint test: mert „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.” (Ján. 1:14) Ennek a szabadulásnak az ismeretében részesítette tehát János azokat, akik bűnbánóak, és hisznek az Isten Bárányában, aki elveszi a világ bűneit.

3. És az Úr angyala, mondja, megjelent a pásztoroknak, örömet hirdetve nekik: „Mert megszületett Dávid házában megszületett a Megváltó, azaz a Felkent, az úr. Aztán megjelent a mennyei sereg sokasága, dicsérve Istent és mondván: Dicsőség a legmagasabb Istennek és a földön a jó akaratú embereknek béke.” (Luk. 2:13-14) A hamisan gnosztikusoknak (ismerettel rendelkezők) hívottak azt mondják, hogy ezek az angyalok a Nyolcasságból érkeztek, és a felülről való Krisztus lejövetelét tették nyilvánvalóvá. De ismét tévedésben vannak, amikor azt mondják, hogy a felülről való Felkent és Megváltó nem megszületett, hanem a földi világból való Jézus bemerítkezése után ő, [a Teljességből való Felkent] leszállt rá, mint egy galamb. Tehát ezen emberek szerint a Nyolcasság angyalai hazudtak, amikor azt mondták: „Mert született ma nektek a Szabadító, aki a Felkent Úr, a Dávid városában.” (Luk. 2:11)

Mert az ő beszámolójuk szerint nem a Felkent, sem a Szabadító az, aki megszületett abban az időben; hanem a földi Jézus, aki a világ készítőjétől [Demiurgosz] való, és akire a bemerítkezése után, azaz harminc év elteltével, fentről szállt alá a Szabadító. De miért tették hozzá [az angyalok], hogy “a Dávid városában”, ha nem azt az örömteli hírt jelentették be, hogy az Isten által Dávidnak adott ígéret beteljesedett, miszerint a testének gyümölcséből fog származni egy örökkévaló Király? Mert az egész világegyetem Gazdája (Demiurgosz) adta az ígéretet Dávidnak, ahogy maga Dávid kijelenti: „Segítségem az Istentől van, aki teremtette az eget és a földet;” (Zsolt. 120:2) és ismét: „Kezében vannak a föld végei, és a magas hegyek az Övé. Mert a tenger Övé, és Maga alkotta azt; és Kezei formálták a szárazföldet. Gyertek, imádjuk és boruljunk le Előtte, és sírjunk az ÚR jelenlétében, aki alkotott minket; mert Ő az ÚR a mi Istenünk.” (Zsolt. 95;LXX:94:4-7)
A szent szellem nyilvánvalóan kijelenti Dávid által azoknak, akik hallják, hogy lesznek olyanok, akik megvetik Őt, Aki alkotott minket, és Aki egyedül Isten. Ezért is mondta ki a fenti szavakat, amik alatt ezt értette: „Vigyázzatok, hogy nehogy tévedésbe essetek; Őkívüle vagy felette nincs más Isten, aki felé inkább kinyújthatnátok [kezeiteket]”, ezáltal téve minket istenfélővé és hálássá Őiránta, Aki alkotott, létrehozott, és [még mindig] táplál bennünket. Akkor hát mi fog történni azokkal, akik Teremtőjükkel szemben ily nagy káromlás szerzői?

Ugyanezt az igazságot az angyalok is [hirdették]. Mert amikor felkiáltottak, „Dicsőség Istennek a magasságban, és a földön béke” ezekkel a szavakkal Őt, a legmagasabban levő Teremtőt dicsőítették, azaz a mennyek feletti dolgok, és a földön levő minden dolog Alapítóját: Aki az égből elküldte saját keze munkája, azaz az emberek számára szabadításának áldását. Ezért teszi hozzá: „A pásztorok visszatértek, dicsőítve Istent mindazért, amit hallottak és láttak, ahogy nekik mondták.” (Luk. 2:20) Mert az izraelita pásztorok nem másik Istent dicsőítettek, hanem azt, akit a törvény és a próféták hirdettek, mindenek Alkotóját, akit az angyalok is dicsőítettek. De ha ezek az angyalok, akik a Nyolcasságból származtak, másvalaki dicsőítéséhez voltak hozzászokva, aki különbözik attól, akit a pásztorok [imádtak], akkor ezek a Nyolcasságból való angyalok tévedést és nem igazságot hoztak volna számukra.

4. És Lukács még tovább mondja az úrral kapcsolatban: „Amikor a tisztulás napjai beteltek, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák őt az ÚR előtt, ahogy az ÚR törvényében írva van, hogy minden hímet, amely megnyitja anyjának méhét, az ÚR-nak szenteljenek; és hozzanak áldozatul az ÚR törvényében mondottaknak megfelelően egy pár gerlicét, vagy két galambfiókát” (Luk. 2:22-24) saját személyében a legvilágosabb módon nevezte ÚR-nak azt, Aki a törvényes rendet megadta. De „Simeon” azt is mondja „áldotta Istent, és így szólt, Uram, most engedd, hogy a te szolgád békében távozzon; mert szemeim látták Üdvösségedet, amelyet Te készítettél minden népek színe előtt; világosságot a pogányoknak való megnyilatkozást és népednek, Izraelnek dicsőségét.” És azt is mondja: „Anna a próféta nő” hasonló módon dicsőítette Istent, amikor látta a Felkentet, „és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.” (Luk. 2:38) Mindezek által egyetlen Isten mutatkozott meg, felfedve az emberek számára a szabadság új rendjét, a szövetséget, az Ő fiának új eljövetelén keresztül.

5. Ezért Márk, Péter követője és tolmácsa így kezdi Evangéliuma elbeszélését: „A Felkent Jahósua, az Isten Fia Örömüzenetének kezdete; ahogyan a prófétáknál meg van írva: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse utadat. Egy kiáltó szava a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé a mi Istenünk előtt az ösvényeket.” (Márk. 1:1-3) Az Evangélium kezdetén egyértelműen idézi a szent próféták szavait, és rögtön Őrá mutat, akit Istennek és Úrnak vallottak; Őrá, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua Atyja, aki ígéretet tett neki, hogy elküldi követét Orcája előtt, aki János volt, kiáltva a pusztában, „Illés szellemével és erejében,” „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé a mi Istenünk előtt az ösvényeket.” Mert a próféták nem más-más Istent hirdettek, hanem egy és ugyanazt; számos vonatkozásban ugyan, és sok címen. Mert változatos és gazdag tulajdonságokkal rendelkezik az Atya, amint azt már a megelőző könyvemben megmutattam; és ennek a munkának a további részében maguktól a prófétáktól [ugyanazt az igazságot] fogom megmutatni. Az Evangéliumának befejezése felé Márk azt mondja: „Tehát miután az úr Jahósua beszélt velük, felvétetett az égbe, és Isten jobbján foglalt helyet” (Márk. 16:19) megerősítve, amit a próféta szólt: „Mondta JHVH az én Uramnak: Ülj jobbomra, amíg teszem ellenségeidet lábad zsámolyává.” (Zsolt. 110:1) Így az Isten és Atya valóban egy és ugyanaz; akit a próféták hirdettek, és akit az igaz Győzelmi/Jó Hír átadott; akit mi, keresztények, teljes szívből imádunk és szeretünk, mint az ég és föld és minden abban levő dolgok Teremtőjét.

…. folytatás következik ....