Iréneusz (Εἰρηναῖος) - Az eretnekek ellen
(vagy: Eretnekség ellen)
Adversus Haereses (röviden AH) III. Könyv fordítása
3. Könyv
A fordítás forrása az angol fordítás:
http://www.earlychristianwritings.com/text/irenaeus-book3.html
Weboldal: www.churchofgod.hu
A gall területen élõ Iréneusz Lyon (Lugdunum) felvigyázója (püspök) volt és a korai gnosztikus tanítások ellen írta öt könyvét, amely fordításban még nem jelent meg magyarul. Iréneusz 140 körül Kis-Ázsiában született, és 202-ben halt vértanúhalált.
"IRENEUSZ, Póthinosz
püspök presbitere volt, aki Galliában a lugdunumi
(=Lyon) egyházat kormányozta. Ezen város
vértanúinak ügyében egyháza
követként Rómába küldte saját
nevére nézve is megtisztelõ,
Eleuthérioszhoz címzett irattal. Miután a
kilencvenedik életévéhez közel
járó Póthinosz elnyerte a
vértanúság koszorúját, õt
állították helyére. Úgy
tartják, hogy egykor Polikárpnak, – akirõl a
fentiekben már megemlékeztünk –, a papnak
és vértanúnak volt õ
tanítványa. Öt könyvet írt az „Eretnekek ellen”, a pogányok ellen meg egy rövidke kötetet, egy másikat a fegyelemrõl, írt Marcianus testvéréhez az apostoli igehirdetésrõl,
továbbá egy különbözõ
témákat tárgyaló kötetet, írt
Blastushoz a szakadásról, Florinushoz az egy
kezdetrõl, vagyis arról, hogy Isten nem teremtõje
a rossznak, ezeken túl remek könyvet írt a nyolcadik
napról, melynek végén magáról azt
mondja, hogy nem sokkal az apostoli idõk után élt,
befejezésül pedig ezeket: „Megesküdtetlek
tégedet, aki ezt a könyvet lemásolod, Urunk
Jézus Krisztusra, és az õ második,
dicsõségben való eljövetelére, mikor
ítélkezni fog élõk és holtak felett,
ha ezt lemásoltad, Kedvesem, jegyezd oda, hogy honnét
másoltad át, de úgy másoljad le, ahogyan
azt találtad!”
Említhetünk
tõle egynémely levelet, melyeket Victorhoz, a
rómaiak püspökéhez a húsvéti
kérdésben írt. Ez utóbbiakban
figyelmezteti, hogy a kollegialitás egységét ezzel
nem kell olyan könnyen szétszakítani, õ
ugyanis abban a hitben volt, hogy Victor elítéli azt a
sok ázsiai és keleti püspököt, akik a hold
szerinti tizennegyedik napon ülik meg a húsvétot a
zsidósággal együtt. Munkájának
jelentõs része Commodus császár
idejére tehetõ, õ Marcus Antoninus (= Aurelius)
Verust követõ imperátor volt.
PAPIASZ, János hallgatója, az ázsiai Hierapolisz püspöke, öt kötetnyi munkát írt, melynek címe: „Az Úr mondásainak magyarázata”. Ezen könyveiben – mint ahogyan õ is elõadja a bevezetõjében, – nem a különféle véleményeket, hanem az apostoli tekintélyeket követte, ahogyan õ mondja: „Az érdekelt engem, hogy mit mondott András, és mit Péter vagy Fülöp, Tamás, Jakab, mit Máté vagy másvalaki az Úr tanítványai közül. Miket mondott Arisztión, mit János az öreg, az Úr tanítványai, én ugyanis azt tartottam, az olvasásra készített könyvek nincsenek akkora hasznomra, mint az élõ beszéd, mely ma még hallható ezek szerzõitõl” (Papiasz Fr. 2). A szerzõk katalógusával kapcsolatban ebbõl is kitûnik, hogy más volt az a János, akit az apostolok között tartunk számon, és más volt János, az öreg, akit Arisztión után említ. A fentiekbõl ismert vélemény miatt említettük meg ezt, miszerint többektõl átadott hagyomány alapján a két utóbbi levél nem az apostol Jánosé, hanem a presbiteré. Ez a János adta közre az ezer esztendõhöz kapcsolódó megújulás zsidó gondolatát, amit azután követett Ireneusz és Apollinarisz is, meg a többiek, akik szerint a feltámadás után az Úr testben fog uralkodni szentjeivel együtt.Hasonlóan Tertullianus „A hívek reménysége” címû könyvében, valamint petabiumi (= Pettau) Victorinus és Lactantius is követte ezen véleményt."
Forrás: PPEK / szerk.: Vanyó László: Apostoli atyák 26. oldal - Eusebius Hieronymus (Jeromos) presbiter: A kiváló férfiakról - XXXV. Iréneusz
(Iréneusz:) "Gyermekkori emlékek: neveltetése Polikarp felvigyázó mellett, Szmürnában:
V. 20,5. Jobban emlékszem ugyanis az akkori eseményekre, mint a most történtekre 6. (hiszen a gyermekkorunkban szerzett ismeretek együtt nõnek a lélekkel és egyesülnek vele), úgyhogy még a helyet is meg tudom mondani, ahol a boldog Polükarposz ülve beszélt, hogyan lépett be és ment ki, milyen volt az életmódja, a testalkata, mint beszélt a tömeg elõtt, és hogyan számolt be a Jánossal meg a többiekkel való kapcsolatáról, akik látták az Urat, és hogyan mesélte el szavaikat, és azokat a dolgokat, amiket az Úrról, csodáiról és tanításáról tõlük hallott; Polükarposz mindezt az Ige életének szemtanúitól kapta, és az Írásokkal megegyezõen mondta el. 7. Ezeket akkor is gondosan hallgattam, mert Isten irgalma megnyilvánult rajtam, és nem papírra, hanem szívembe jegyeztem fel; Isten kegyelmébõl mindig szívesen kérõdzöm rajtuk, és tanúskodhatok Isten színe elõtt, hogy ha valami ilyet hallott volna az a boldog és apostoli presbiter, felkiáltott volna, bedugta volna a fülét, és szokása szerint ezt mondta volna: “Ó, jóságos Isten, milyen idõkre õriztél meg engem, hogy ezeket viseljem el?”, azután még arról a helyrõl is elmenekült volna, ahol ülve, vagy állva ilyen szavakat hallott. 8. Leveleibõl is kitûnhet ez, amelyeket akár a szomszédos egyházakhoz írt, hogy megerõsítse õket, akár egyes testvérekhez, hogy figyelmeztesse és buzdítsa õket."
Forrás: Euszebiosz, Egyháztörténet, V. 20, ford. Baán István, in Euszebiosz Egyháztörténete, szerk. Vanyó László, Bp., SZIT, 1983, 228 (Ókeresztény Írók, 4).
Iréneusz (Εἰρηναῖος) - Az eretnekek ellen 3. Könyv
Elõszó
Nagyon
kedves barátom, te valóban meghagytad nekem, hogy
nyilvánosságra hozzam a Valentiniánusok
tanításait, melyeket hívei rejtettnek
képzelnek; hogy kimutassam sokféleségüket,
és hogy állítsak össze egy
értekezést ezek megcáfolásának
céljából. Ezért elvállaltuk –
kimutatva, hogy ezek Simontól erednek, aki az összes
eretnekség atyja – hogy feltárjuk tanaikat
és egymásra épülésük
rendjét, valamint kifejtjük mindegyik ellen az
érveinket. Mivel ezeknek az embereknek a
megítélése és leleplezése sok
adatból áll, de egy munka, elküldtem neked
[bizonyos] könyveket, amelyek közül az első mindezen
embereknek a véleményeit tartalmazza, és bemutatja
szokásaikat, és magatartásuk
jellegzetességeit. A másodikban pedig romlott
tanításaik vannak megcáfolva és elvetve,
továbbá lemeztelenítve és
közszemlére téve, mint amilyenek
valójában. De ebben a mostani [iratban], a harmadik
könyvben bizonyítékokat fogok neked nyújtani
az Írásokból, hogy semmi ne
hiányozzék azokból, amivel
megbíztál; sőt mi több, hogy azon túl, amire
számítottál, megkaphasd tőlem a harc és
győzelem eszközeit azok ellen, akik bármilyen módon
hazugságokat terjesztenek. Mert az Isten szeretete, amelyik
gazdag és bőkezű, többet ad az esdeklőnek, mint amennyit az
kérhet tőle. Emlékezz azokra a dolgokra, amelyeket
említettem az előző két könyvben, és ha
ezeket velük összekapcsolod, akkor minden
eretnekségnek igen bőséges cáfolata áll
majd rendelkezésedre tőlem; és hűségesen és
erőteljesen ellenállhatsz nekik az egyetlen igaz és
életadó hit védelmében, amelyet az
Egyház az apostoloktól kapott, és melyet fiaival
megoszt. Mert a mindenség Ura a Jó Hír (győzelmi
hír, evangélium) hatalmát apostolainak adta, akik
által mi is megismertük az igazságot, azaz az Isten
Fiának tanítását; kiknek az úr azt
is kijelentette: „Aki titeket hallgat, Engem hallgat; és
aki titeket megvet, Engem vet meg, és Azt, aki Engem
küldött.” (Lk 10:16)
1. Fejezet (I.)
1.
MI nem mástól tanultuk a szabadításunk
(üdvösségünk) tervét, mint azoktól,
akiken keresztül a Jó Hír eljutott hozzánk,
amelyet első alkalommal nyilvánosan hirdettek, majd egy
későbbi időszakban, Isten akarata által az
Írásokban adtak át nekünk, hogy az
hitünk alapja és pillére legyen. Nem helyes ugyanis
azt állítani, hogy a “tökéletes
tudás” birtoklását megelőzően
tanítottak volna, ahogy egyesek vakmerően mondják, akik
úgy dicsekszenek, mint az apostolok kijavítói.
Mert miután urunk feltámadt a halálból, [az
apostolok] hatalommal ruháztattak fel a
magasságból, amikor a szent szellem lejött
[rájuk], telve voltak [az Ő ajándékaival],
és tökéletes tudással rendelkeztek: elmentek
a föld végeihez, hirdetve a jó dolgok
örömhírét (győzelmi hírét),
melyet Isten küldött nekünk, és
kihirdették a menny békéjét az embereknek,
akik valóban egyenlőképpen és egyenként
birtokolják az Isten Evangéliumát.
Máté kiadott egy írott Evangéliumot is a
héberek között saját dialektusukban,
miközben Péter és Pál Rómában
hirdettek, és az Egyház alapjait fektették le.
Eltávozásuk után Márk, aki Péter
tanítványa és tolmácsa volt, átadta
nekünk írásban azt is, ami Péter által
hirdettetett. Lukács, Pál társa szintén egy
könyvben rögzítette az ő által hirdetett
evangéliumot. Ezután János, az úr
tanítványa, aki keblén is nyugodott, maga is
közzétette az Evangéliumot, mialatt az ázsiai
Efézusban tartózkodott.
2. Ezek mindnyájan kijelentették nekünk, hogy egy
Isten van, a menny és föld Teremtője, akit a
törvény és a próféták
hirdettek; és egy Felkent, az Isten Fia. Ha valaki nem
ért egyet ezekkel az igazságokkal, az megveti az
úr társait; sőt mi több, megveti magát a
Felkentet, az urat; sőt, megvetette az Atyát is, és
önmagát ítélte el, ellenállva
és szembeszegülve saját
megmenekülésével, amint ez minden eretnek
esetében így is van.
2. Fejezet (II.) – Az eretnekek nem követik sem az Írásokat, sem a Hagyományt
1.
Amikor azonban megcáfolják őket az
Írásokból, akkor azok ellen fordulnak és
vádolják ugyanezen Írásokat, mintha azok
nem lennének helytállóak, sem
tekintélyesek, és azt állítják, hogy
kétértelműek, és hogy az igazságot nem
képes kivenni belőlük az, aki nem veszi figyelembe a
hagyományt. Mert [állítják], hogy az
igazságot nem írásbeli dokumentumok
útján adták át, hanem “vivā
voce” (élőszóban): ezért jelentette ki
Pál is: „Bölcsességet pedig a
tökéletesek között szólunk, de nem ennek a
világrendnek a bölcsességét.” (1Kor
2:6) És mindegyikük azt állítja arról
fikcióról, amit saját magától
talált ki, hogy az valójában nem más, mint
ez a bölcsesség; így elgondolásuk szerint az
igazság egyszer Valentinoszban lakozik, egyszer Markionban,
máskor Kérintoszban, majd később
Baszilidészben, vagy éppen bármely más
ellenfélben különbségtétel
nélkül, aki semmit nem tudott mondani az
üdvösségről. Mert ezek az emberek egytől-egyig
önmagukat hirdetik szégyentelenül, teljesen
téves indulattól vezetve, megrontva az igazság
rendszerét.
2. De azután, amikor rámutatunk arra a
tradícióra, ami az apostoloktól származik,
[és] amely megőrződött a vének [egymást
követő] sorozata által az Egyházban, akkor meg a
hagyományt kifogásolják, mondván, hogy ők
maguk bölcsebbek nem csak a véneknél, hanem az
apostoloknál is, mert ők a hamisítatlan igazságot
fedezték fel. Mert [azt állítják], hogy az
apostolok a Szabadító beszédeit a
törvény dolgaival keverték; és hogy nem
csupán az apostolok, hanem maga az úr is úgy
beszélt, hogy egyszer a Demiurgosztól, máskor a
közbenső helyről, és ismét máskor a
Plerómából szólt, azonban ők maguk
kétségtelenül, makulátlanul, és
tisztán ismerik a rejtett misztériumot: ez
valójában saját Teremtőjük
legarcátlanabb káromlása! Ebből az következik
tehát, hogy ezek az emberek már nem egyeznek sem az
Írásokkal, sem a tradícióval.
3. Ilyen ellenfelek azok, akikkel dolgunk van, nagyon kedves
barátom, akik mint csuszamlós kígyók
igyekeznek minden ponton elmenekülni. Épp ezért
minden ponton ellen kell állni nekik, hátha
esélyünk lehet elvágni visszavonulásukat,
ezáltal pedig sikerülhet visszafordítani őket az
igazsághoz. Mert, noha nem könnyű dolog a
tévedés befolyása alatt levő léleknek
megtérni, ugyanakkor viszont nem teljesen lehetetlen
kimenekülni a tévelygésből, ha az igazság is
be van mutatva.
3. Fejezet (III.)
– Az eretnekségek elutasítása azon
tény által, hogy a püspökök
megszakítás nélkül követték
egymást a különböző gyülekezetekben
1.
Minden gyülekezetben mindenkinek, aki látni
kívánja az igazságot módjában
áll tehát, hogy szemlélhesse az apostolok tiszta
hagyományát, amely az egész világon
megjelent; és olyan helyzetben vagyunk, hogy elősorolhatjuk
azokat, akik az apostolok által kijelölt
felvigyázók (püspökök) voltak a
gyülekezetekben, és [felmutathatjuk] ezeknek az embereknek
a saját korunkig tartó sorozatát; akik
közül egyik sem tanított vagy ismert bármit
olyat, amikről ezek [az eretnekek] képzelődnek. Mert ha az
apostolok ismertek volna rejtett misztériumokat, amelyeket
szokásuk lett volna a többiektől külön és
titokban átadni “a tökéleteseknek”,
akkor mindenképpen azoknak továbbították
volna, akikre a gyülekezeteket magukat is
rábízták. Mert arra vágytak, hogy ezek az
emberek tökéletesek és feddhetetlenek legyenek
mindenben, akiket utódaikként is hátrahagytak,
átadva ezeknek az embereknek kormányzásuk
saját helyét; akik, ha becsületesen
ellátnák feladataikat, nagy áldás
lennének [az egyháznak], de ha elesnének, akkor a
legsúlyosabb csapás.
2. Mivel azonban nagyon unalmas lenne, ha egy ilyen kötetben, mint
ez, az összes gyülekezet egymást követő
utódlását felsorolnánk, most
összezavarjuk azokat, akik bármilyen módon,
akár gonosz tetszelgés, hencegés vagy
vakság és romlott vélemény által
felhatalmazás nélküli találkozókon
gyülekeznek össze; [azzal fogjuk megzavarni őket, hogy]
kimutatjuk: az apostoloktól ered a hagyomány, a felette
hatalmas, nagyon ősi, és általánosan ismert
egyház [képviselőitől], amit Rómában a
két legdicsőbb apostol, Péter és Pál
által alapítottak és szerveztek;
továbbá kimutatva a hitet, mely hirdettetett az
embereknek, amely a felvigyázók
utódlásán keresztül jutott el a mi időnkbe.
Mert szükségszerű, hogy minden gyülekezet, vagyis
mindazok, akik hűek mindenütt, egyetértsenek ezzel a
gyülekezettel ennek kiemelkedő tekintélye miatt, mivel azok
a mindenütt jelenlévő [hűséges emberek]
mindvégig megőrizték az apostoloktól
származó hagyományt.
3. Az áldott apostolok, miután
megalapították és
felépítették az gyülekezetet, Linus
kezébe adták át a
felvigyázóság (püspökség)
hivatalát. Erről a Linuszról tesz említést
Pál Timotheoszhoz írt levelében. Neki
Anaklétosz lett az utódja; és őutána, az
apostoloktól számítva harmadikként
Kelemenre bízták a felvigyázóságot.
Erről az emberről, mivel még látta az áldott
apostolokat és beszélgetett velük, azt mondhatjuk,
hogy az apostolok hirdetése még ott visszhangzott [a
fülében], és hagyományuk a szeme előtt volt.
[Ebben a dologban] nem volt egyedül, mert még mindig sokan
maradtak, akik közvetlen utasításokat kaptak az
apostoloktól. Kelemen idejében nem kis
széthúzás esett meg a korinthusi testvérek
között, a római gyülekezet a legerőteljesebb
levelet küldte a Korinthusiaknak, békességre
buzdítva őket, megújítva hitüket, és
azt a hagyományt jelentette ki nekik, amelyet az is nem sokkal
azelőtt kapott az apostoloktól, az egy Istent hirdetve, a
Mindenhatót, aki a menny és föld, és az ember
Alkotója, aki özönvizet hozott, és
elhívta Ábrahámot, aki kivezette a népet
Egyiptom földjéről, beszélt Mózessel,
kijelentette a Törvényt, elküldte a
prófétákat, és aki tüzet
készített az ördögnek és angyalainak.
Ebből a dokumentumból, aki akarja, megtudhatja, hogy Ő, a mi
urunknak Jahósuának, a Felkentnek az Atyja volt hirdetve
az egyház által, és megértheti az
egyház apostoli hagyományát is, mivel ez a
levél ősibb, mint azok a férfiak, akik most
hamisságot terjesztenek, és akik minden létező
Alkotóján és Teremtőjén túl egy
másik istent varázsolnak elő. Ennek a Kelemennek
Evaristus lépett a helyébe. Alexander követte
Evaristust; utána, hatodikként az apostolok után,
Sixtusz lett kijelölve; utána Teleforusz, aki dicső
vértanú volt; Majd Hüginusz; utána Piusz;
őutána Anicetusz. Sorer volt az, aki Anicetuszt követte,
és a felvigyázóság
osztályrésze az apostoloktól
számítva a tizenkettedikként
Eleutheriusznál van jelenleg. Ebben a sorrendben és ezzel
az utódlással jutott el hozzánk az
apostoloktól származó egyházi
hagyomány és az igazság hirdetése.
És ez a legteljesebb bizonyíték arra, hogy az
Egyházban az apostoloktól mostanáig az
egyedüli és életadó hit ugyanabban a
formában őrződött meg, és igazságban
hagyományozódott.
4. De Polikárpot is nem csak hogy az apostolok
tanították, és sokat beszélt azokkal, akik
látták a Felkentet, hanem az ázsiai apostolok
nevezték ki Szmürna közösségének
felvigyázójává, akit láttam is
fiatalkoromban, mert hosszú ideig élt [a
földön], és amikor nagyon öreg volt
dicsőségesen és a legnemesebb módon
vértanúként távozott ebből az
életből – és mindig azokat a dolgokat
tanította, amelyeket az apostoloktól tanult, és
amelyeket az Egyház adott át, és amik
kizárólag igazak. Mindezekről az összes
ázsiai gyülekezet tanúskodik, csakúgy, mint
azok a férfiak, akik Polikárpot követték
egészen a mostani időig – ez az egy ember sokkal
súlyosabb és szavahihetőbb tanúja az
igazságnak, mint Valentinosz, és Markion, és a
többi eretnekek. Ő volt az, aki Anicetus idején
Rómába érkezve sokakat elfordított az
eretnekektől az Isten gyülekezetéhez, kijelentve hogy az
egyetlen és kizárólagos igazságot az
apostoloktól vette – azt, tudniillik, amit az
Egyház adott tovább.
Vannak olyanok is, akik hallották tőle, hogy János, az
Úr tanítványa, amikor Efezus fürdőjébe
ment, és észrevette Kerinthoszt benne, fürdés
nélkül rohant ki az épületből, így
kiáltva: „Meneküljünk, nehogy a fürdő
összeomoljon, mert Kerinthosz, az igazság ellensége
van benne.” És Polikárp maga is, amikor egy
alkalommal találkozott Markionnal, és az így
szólt: „Ismersz te engem?”[így
válaszolt:] „Ismerlek téged, a Sátán
elsőszülöttjét.”
Ilyen irtózatos ellenkezés volt az apostolokban és
tanítványaikban az ellen, hogy szóba
álljanak az igazság bármely
megrontójával; amint Pál is mondja: „Azt az
embert, aki eretnek, az első és második
figyelmeztetés után utasítsd vissza; tudva, hogy
az ilyen megromlott, és vétkezik, és
önmagát ítéli el.” (Tit. 3,10-11) Van
továbbá egy nagyon hatásos levele
Polikárpnak a Filippibeliekhez, amelyből, akik azt
választják, hogy így tegyenek, és
vágynak a megmenekülésre, megismerhetik
hitének jellegét, és az igazság
hirdetését. Azután az Efezoszi gyülekezet is,
amely Pál által lett alapítva, és amelyben
János közöttük tartózkodott
Trajánusz idejéig, hiteles tanúja az apostolok
hagyományának.
4. Fejezet (IV.) – Az igazság sehol
máshol nem található meg, kizárólag
az egyetemes egyházban, az apostoli tudomány
egyedüli letéteményesénél. Az
eretnekségek új keletű képződmények,
és nem tudják visszakövetni eredetüket az
apostolokig.
1. Mivel tehát ilyen bizonyítékokkal
rendelkezünk, nem szükséges mások
között keresnünk az igazságot, amelyet
könnyen meg lehet szerezni az Egyháztól; mivel az
apostolok, mint egy gazdag ember [letétbe helyezve
pénzét] egy bankba, a legbőségesebben
helyezték az Egyház kezeibe mindazt, ami az
igazságot illeti: hogy így minden ember, bárki is
akarja, vegye tőle (nőnem) az élet vizét. Mert ő (nőnem)
az élet bejárata; a többiek mind „tolvajok
és rablók.” (Ján. 10:8) Ebből
kifolyólag kötelesek vagyunk kerülni azokat, és
a legnagyobb buzgósággal választani az
egyházra vonatkozókat, és megőrizni az
igazság hagyományát. Mert hogyan áll a
helyzet? Tegyük fel, hogy közöttünk vita
támad valamely fontos kérdés kapcsán; nem a
legősibb közösségekhez kell-e folyamodnunk, melyekkel
az apostolok állandó kapcsolatban álltak,
és tőlük megtanulnunk, ami a jelen kérdés
tekintetében bizonyos és egyértelmű? Mi lenne, ha
az apostolok maguk nem hagytak volna ránk
írásokat? Nem lenne szükség [ebben az
esetben] követni a hagyomány útját, amelyet
ők azoknak adtak át, akikre a gyülekezeteket is
rábízták?
2. Ezzel az úttal számos nemzet a barbárok
közül egyetért, akik hisznek a Felkentben,
bírva a szabadulást, amely papír vagy tinta
nélkül van a szívükbe írva a Szellem
által, és akik gondosan őrzik az ősi hagyományt:
hisznek az egy Istenben, az ég és a föld és
minden benne levő Teremtőjében, Jahósua, a Felkent, az
Isten Fia által; aki az alkotása iránti
kimagasló szeretetet miatt leereszkedve szűztől
megszületett. Ő maga egyesíti az embert önmagán
keresztül az Istennel, szenvedett Pontius Pilátus alatt,
és feltámadt és ragyogásban
felvétetett, s majd dicsőségben fog eljönni a
megváltásban részesülők
Megváltójaként és az
ítéletben részesülők
Bírájaként, és az örök tűzbe
küldi azokat, akik megváltoztatják az
igazságot, és megvetik az ő Atyját és
eljövetelét.
Azok, akik írásbeli dokumentumok hiányában
fogadták el ezt a hitet, nyelvük
szempontjából ugyan barbárok; de a
tanítás és életmódjuk
tekintetében, mivel hívők, nagyon bölcsek; és
Istennek tetszenek [mivel] teljes igazságosságban,
tisztaságban és bölcsességben rendezik
társalgásukat. Ha valaki az eretnekek
kitalációit hirdetné ezeknek az embereknek,
saját nyelvükön elbeszélve, azonnal
bedugnák fülüket, és a lehető
legtávolabb menekülnének, még hallgatni sem
bírnák az istenkáromló beszédet.
Így az apostoloknak régi hagyománya miatt
még elméjükben sem tudnának elgondolni semmit
eme tanárok szörnyűséges nyelvezete által
sugalmazott tanítások közül, [amely
tanítók] között sem gyülekezet, sem
tanítás nem volt soha megalapítva.
3. Mert Valentinusz előtt nem léteztek azok, akik Valentinuszt
követték; sem akik Markiontól lettek nem
léteztek Markion előtt; röviden, ezek közül a
gonosz-gondolkodású emberek közül, akiket
fentebb felsoroltam, egy sem előzte meg romlottságaik bevezetőit
és feltalálóit. Mert Valentinosz Hüginusz
idejében jött Rómába, Piusz alatt
virágzott, és Anicetusz idejéig maradt. Kerdon,
Markion elődje maga is Hüginusz idején érkezett, aki
a kilencedik felvigyázó (püspök) volt. Gyakran
jött a gyülekezetbe és nyilvános
megvallásokat tett, így [velünk] maradt; egyszer
titokban tanítva, másszor nyilvános
beismerést téve ismét; de végül,
miután elítélték romlott
tanítása miatt, kiközösítették a
testvérek gyülekezetéből. Azután Markion
követte őt, megerősödve Anicetusz alatt, aki a
felvigyázóság tízedik helyét
tartotta. A többiek pedig, akiket gnosztikusoknak neveznek,
Menandertől származtak, Simon (mágus)
tanítványától, ahogy azt már
megmutattam; és úgy tűnik, hogy mindegyik atyja és
főpapja annak a tanításnak, amelyet elindított. De
mindezek (a markioniták) jóval később jelentkeztek
hitehagyásukban, már az Egyház idejének
közbülső periódusában.
5. Fejezet (V.) – A Felkent és apostolai minden csalástól, megtévesztéstől és képmutatástól mentesen hirdették, hogy Egy Isten, az Atya volt minden dolog lefektetője. Nem igazították tanításukat hallgatóik semmilyen elfogultságához.
1. Mivel
tehát az apostoloktól eredő hagyomány ilyen
módon létezik az Egyházban, és
állandó közöttünk, térjünk
vissza az Írások bizonyságához, amelyet az
apostolok jegyeztek le, akik a Jó Hírt is
írták, amelyben lejegyezték az Istenre
vonatkozó tanítást, rámutatva arra, hogy
urunk, a Felkent Jahósua az igazság, és hogy nincs
őbenne hazugság. Amint Dávid is mondja, amikor a szűztől
való születéséről és a halottak
közül való feltámadásáról
prófétál, „Igazság sarjad a
földből.” (Zsolt 85:12) Az apostolok
hasonlóképpen minden hamisságtól mentesen
az Igazság tanítványai; mert a hazugságnak
nincs közössége az igazsággal, csakúgy,
mint a sötétségnek a világossággal,
hanem az egyik jelenléte kizárja a másikat. Urunk
tehát, mivel ő az Igazság, nem beszélt
hazugságot; ezért azt, akiről tudta, hogy egy
kudarcból van az eredete, soha nem ismerte volna el
Istenként, még kevésbé mindenek
Isteneként, a Legfelsőbb Királyként, és
saját Atyjaként; egy tökéletlen
létezőt tökéletesként, egy állatit
szellemiként, azt, aki a Teljességen kívül
van, olyannak, mint Aki benne volt abban.
Tanítványai sem tettek említést semmilyen
másik Istenről, vagy neveztek mást Úrnak,
kivéve Őt, aki valóban Istene és Ura volt
mindennek, bár ezek a teljesen hiábavaló
szofisták azt állítják, hogy az apostolok
képmutatóan a hallgatók
befogadóképességének megfelelően
formálták tanításaikat, és a
kérdezők véleményének megfelelő
válaszokat adtak – a vaknak vaksága szerint
meséltek; a butáknak butaságuknak megfelelően;
azoknak, akik tévedésben voltak, a
tévedésünknek megfelelően. És azoknak, akik
azt képzelték, hogy a Demiurgosz (Teremtő) az
egyedüli Isten, ezt hirdették; de azok
számára, akik képesek voltak felfogni a
névtelen Atyát, példázatokban és
rejtélyekben nyilvánították ki a
kibeszélhetetlen misztériumot: így aztán az
úr és az apostolok a tanítás
hivatalát nem az igazság előmozdítása
érdekében, hanem képmutatás
útján gyakorolták, ahogy minden egyén
képes volt befogadni azt!
2. Az ilyen [magatartás] nem azok jellemzője, akik
gyógyítanak vagy életet adnak: inkább
azoké, akik betegségeket okoznak, és növelik
a tudatlanságot; és sokkal igazabb ezeknél az
embereknél az, ami a törvényben
található, amely átkozottnak mond mindenkit, aki
félrevezeti a vakot az úton. Mert az apostolok, akik
megbízattak, hogy megtalálják az
kóborlókat, és hogy látóvá
tegyék azokat, akik nem látnak, és
orvosolják a gyengét, bizonyosan nem azok akkori
vélekedésének megfelelően szóltak
velük, hanem az igazság kinyilatkoztatása szerint.
Mert semmilyen személy nem cselekedne megfelelően, ha a vak
embernek, aki éppen a szakadék felé tart azt
tanácsolná, hogy folytassa csak nagyon veszélyes
útját, mintha az lenne a helyes, és mintha
biztonságosan mehetne tovább. Vagy melyik orvos, aki a
beteg gyógyítására igyekszik, írna
elő a beteg hóbortjainak megfelelően gyógyírt,
és nem a szerint, amit az orvostudomány követel? De
mivel az úr a betegek orvosaként jött, Ő maga
jelenti ki: „Az egészségeseknek nem kell orvos,
hanem a betegeknek; nem az igazakat hívni jöttem, hanem a
bűnösöket a bűnbánatra.” (Luk. 5:31-32) Hogyan
fognak a betegek megerősödni, vagy hogyan fognak a
bűnösök bűnbánatra jutni? Azáltal, ha ugyanazon
a pályán kitartanak? Vagy éppen ellenkezőleg, a
korábbi életmódjuk nagy megváltozása
és megfordítása révén, amely miatt
nem csekély betegséget és sok bűnt hoztak magukra?
De a tudatlanság, mindezek anyja, az ismeret által űzetik
ki. Ezért az úr ismereteket adott át
tanítványainak, és ugyanezek által
gyakorolta a szenvedők gyógyítását,
és tartotta vissza a bűnösöket a bűntől. Tehát
nem régi fogalmaik szerint szólt hozzájuk, sem nem
válaszolt a kérdezők véleményével
összhangban, hanem a szabadításra vezető
tanítás szerint, képmutatás vagy
személyek tisztelete nélkül.
3. Ez világossá válik az Úr
szavaiból is, aki igazán kinyilatkoztatta az Isten
Fiát a körülmetélkedésből
valóknak – Azt, aki ki volt jelentve, mint Felkent
(Messiás) a próféták által; vagyis
önmagát kiáltotta ki, mint aki
helyreállította az ember szabadságát,
és átadta a romolhatatlanság
örökségét. És ismét, az apostolok
is arra tanították a nemzeteket, hogy hagyják el a
hiábavaló fatörzseket és köveket,
amelyeket isteneknek képzeltek, és imádják
az igaz Istent, aki megteremtette és megalkotta az egész
emberi családot, és az Ő teremtése által
táplálta, növelte, megerősítette és
megőrizte őket létezésükben; és hogy
keressék Fiát, a Felkent Jahósuát, aki
saját vérével váltott meg minket az
elpártolásból, hogy így megszentelt
néppé is lehessünk – aki le is fog ereszkedni
az égből Atyja hatalmában, és
ítéletet tart mindenek felett, és aki
bőségesen megadja Isten jó dolgait azoknak, akik
megtartják parancsolatait. Ő a Szegletkő, aki ezekben az
utolsó időkben megjelent, aki egybegyűjtötte és
egyesítette azokat, akik távoliak és azokat, akik
közeliek; azaz a körülmetélkedést
és a körülmetéletlenséget,
kiterjesztette Jáfetet, és elhelyezte őt Shem
lakozóhelyén.
6. Fejezet (VI.) – Az első szövetség Írásaiban a Szent Szellem semmi más Istenről vagy Úrról nem tesz említést, egyedül Arról, Aki az Igaz Isten.
7. Fejezet (VII.) – Válasz egy ellenvetésre, melyet Pál szavaira alapoznak (2 Kor.4:5). Pál esetenként nem a nyelvtanilag helyes sorrendben használ bizonyos szavakat.
8. Fejezet (VIII.) – Válasz egy ellenvetésre, ami a Felkent szavaiból ered (Máté 4:24). Egyedül Istent hívhatjuk igazán Istennek és Úrnak, mert Neki nincs kezdete és vége.
1. Ezeknek a férfiaknak hamis
vádját tehát
érvénytelenítettük, egyértelműen
bebizonyosodott, hogy sem a próféták sem az
apostolok nem neveztek mást Istennek vagy nem hívtak
mást Úrnak, kivéve a valódi és
egyedüli Istent. Még inkább [ez a helyzet]
magával az úrral, aki arra utasított minket, hogy
„Ad meg a Cézárnak, ami a
Cézáré, és Istennek, ami az
Istené;” valójában Cézárnak
nevezve Cézárt, de Istent Istennek vallva meg.
Hasonlóképpen ez [a szöveg] is ezt mondja:
„Nem szolgálhattok két urat/mestert”. Maga
értelmezi, mondva: „Nem szolgálhattok Istennek
és a Mammonnak” elismerve Istent Istennek, de
megemlítve a Mammont, mint ami szintén létező. A
Mammont nem nevezi Úrnak, amikor ezt mondja: „nem
szolgálhattok két úrnak/mesternek”, hanem
azt tanítja tanítványainak, akik az Istent
szolgálják, hogy ne legyenek alávetve a Mammonnak,
se ne kormányozza őket.
Mert ezt mondja: „Aki bűnt követ el, rabszolgája a
bűnnek.” (Ján. 8:34) Amennyiben tehát “a bűn
rabszolgái”-ként határozza meg azokat, akik
szolgálják a bűnt, de nem ismeri el magát a bűnt
Istennek, épp így azokat is, akik a Mammont
szolgálják “a Mammon szolgáinak”
mondja, de ezzel nem nevezi a Mammont Istennek. Mert a Mammon a
júdeai nyelv szerint, amelyet a szamaritánusok is
használnak, kapzsi embert jelent, és olyan valakit, aki
többet akar, mint amennyit birtokolnia kell. A héber
szerint pedig egy szótag (bővítmény)
hozzáadása által Mamuelnek hívják,
és azt jelenti, hogy mohó (falánk), aki olyan
valaki, akinek nyelőcsöve kielégíthetetlen.
Ezért az említett két dolog miatt nem
szolgálhatunk Istennek és a Mammonnak.
2. De, még amikor az ördögről, mint erősről
szólt, akkor sem abszolút értelemben tette, hanem
velünk összehasonlítva beszélt róla,
saját Magát pedig minden tekintetben és
valóságosan erős embernek mutatta be az úr, amikor
azt mondta, hogy semmi más módon „nem rabolhatja el
valaki az erősnek edényeit, csak ha előbb megkötözi
előbb az erőset és akkor rabolja ki a
házát.” (Mát. 12:29) Nos, mi voltunk az
edények és ennek az erősnek háza, amikor az
elpártolás állapotában voltunk; mert
mindenféle módon felhasznált minket, és
tisztátalan szellem lakott bennünk. Mert nem azzal szemben
volt erős, aki megkötözte őt, és lerombolta
házát; hanem azokkal szemben, akik az
eszközei/edényei voltak, amennyiben gondolataikat
eltávolította Istentől: ezeket ragadta ki az úr az
[ördög] markából.
Ahogyan Jeremiás is kijelenti: „YHWH megváltotta
Jákobot, és kiragadta annak kezéből, aki erősebb
volt nála.” (Jer. 31:11) Ha tehát nem mutatott
volna rá Arra, aki megkötöz és elrabolja a
javakat, hanem pusztán az erős erejét hangsúlyozta
volna, akkor az erős legyőzhetetlen marad. De ő hozzátette azt
is, aki megszerzi és megtartja a birtoklás
[jogát]; mert az, aki megkötöz, megfog, és az,
akit megkötöztek, fogva van. És ezt semmivel sem
összemérhető módon végezte el, úgy
hogy az elszökött rabszolga, amilyen [Sátán]
volt, egyáltalán nem hasonlítható az
úrhoz: mert nem csak őt (Sátán), hanem a teremtett
és alárendelt dolgok egyikét sem lehet
összehasonlítanunk Isten Beszédével (Logosz),
aki által minden teremtetett, aki a mi urunk, a Felkent
Jahósua.
3. Mert azt, hogy mindeneket, akár angyalok, akár
arkangyalok, vagy trónok, vagy uradalmak, egyaránt Az
hozta létre és teremtette Beszéde általa,
Aki mindenek feletti Isten, János így mutatta be. Mert
amikor Isten Igéjéről beszélt, mint aki az
Atyában volt, hozzátette: „Minden általa
lett és nélküle semmi sem lett” (Ján.
1:3) Dávid is, amikor felsorolta [az Ő] dicséreteit,
név szerint megemlítve minden dolgot, amit már
említettem, az egeket és minden hatalmakat abban,
hozzátette: „Mert Ő parancsolt, és azok
megteremtettek; Szólt, és azok meglettek.” (Zsolt
148:5) Kinek parancsolt tehát? Kétségtelenül
a Beszédnek, „aki által”, mondja, „az
egek megerősíttettek, és szájának lehelete
által minden erejük.” (Zsolt. 33:6) De hogy Ő Maga
mindent függetlenül készített el, ahogyan Neki
tetszett, erről ismét Dávid szól: „De a mi
Istenünk az égben fenn és a földön lent;
mindent úgy teremtett meg, ahogy Neki tetszett” (Zsolt.
115:3) De a megalapított dolgok különböznek Tőle,
aki megalapította azokat, és az
elkészíttetett Tőle, aki elkészítette
azokat. Mert Ő Maga teremtetlen, nincs kezdete és vége,
és semmiben sem szenved hiányt.
Saját maga elegendő Önmagának; sőt, mi több, Ő
biztosítja minden másnak a létezést; de
azok, amelyeket Ő alkotott kezdettel rendelkeznek. De mindazokra,
amiknek kezdete van, amelyek ki vannak téve a
feloszlásnak, és alávetettek és
szükségük van Arra, aki készítette őket,
szükséges egy minden tekintetben eltérő
kifejezést [alkalmazni rájuk], mindenki által,
akinek csak egy minimális képessége is van az
ilyen dolgok felismerésére; így egyedül Őt,
aki mindeneket Szavával teremtett, lehet illőképpen
Istennek és Úrnak nevezni: de azokra, amelyeket
létrehozott, nem alkalmazhatjuk ezt a kifejezést,
és azok sem vehetik magukra azt az elnevezést, amelyik a
Teremtőhöz tartozik.
9. Fejezet (IX.) – Egy és ugyanaz az Isten, a menny és a föld Teremtője az, Akiről a próféták szóltak, és Aki az evangéliumokban ki van jelentve. Ennek bizonysága Máté evangéliumából.
1.
Ezért itt egyértelműen bebizonyosodott (és
még ennél is világosabbá fog válni),
hogy sem a próféták, sem az apostolok, sem a
Felkent úr személy szerint nem ismert el más Urat
vagy Istent, hanem csak a legfelsőbb Istent és Urat: a
próféták és apostolok megvallották
az Atyát és a Fiút; de senki mást nem
neveztek Istennek, és senki mást nem vallottak
Úrnak: és maga az úr adta át
tanítványainak, hogy Ő, az Atya az egyedüli Isten
és Úr, aki kizárólag Isten és
mindenek Uralkodója; – nekünk pedig
kötelességünk követni az erről
szóló bizonyságot, ha valóban az ő
tanítványaik vagyunk. Mert Máté apostol
– aki tudta, hogy egy és ugyanaz az Isten volt az, aki
ígéretet adott Ábrahámnak, hogy
magját olyanná teszi, mint az ég csillagai, mint
az, aki Fia, a Felkent Jahósua által elhívott
minket a kövek imádásától Önmaga
ismeretéhez; úgy, hogy azok, akik nem nép voltak,
néppé váltak, és akik nem szeretettek,
szeretetté (vö. Róm 9:25 Hós 2:22) –
kijelenti, hogy János – aki a Felkent
útjának előkészítésekor azt mondta
azoknak, akik dicsekedtek [Ábrahámmal való] testi
kapcsolatukkal, de akiknek elméje telve volt ravaszsággal
és mindenféle gonoszsággal, hirdetve azt a
megbánást, amely visszahívja őket gonosz
cselekedeteikből – így szólt: „Ó
viperák generációja, ki az, aki megmutatta nektek,
hogy hogyan menekülhettek meg az eljövendő haragtól?
És ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok
magatokban: A mi atyánk Ábrahám: mert mondom
nektek, hogy Isten képes ezekből a kövekből fiakat
támasztani Ábrahámnak.” (Mát 3:7-9)
Ezért hirdette nekik a bűnbánatot, de nem hirdetett nekik
másik Istent, azon kívül, Aki
Ábrahámnak ígéretet tett; ő (János)
a Felkent előfutára volt, akiről Máté ismét
mondja, és Lukács is: „Mert ez volt az, akiről az
Úr beszélt a próféta által: Egy
kiáltó Hang a pusztában,
készítsétek az Úr útját,
tegyétek egyenessé Istenünk ösvényeit.
Minden völgy be lesz tömve, és minden hegy és
domb süllyedjen alá; és a görbét
egyenessé és a durvát egyenletessé kell
tenni; és minden test látni fogja az Isten
szabadítását.”(Mát. 3:3 Luk. 3:4-6
Ézs. 40:3-5)
Ezért egy és ugyanaz az Isten létezik csak, a mi
urunk Atyja, aki ígéretet is tett a
próféták által, hogy elküldi
előfutárát; és Szabadítását
– azaz a Beszédét (Igéjét) –
minden test számára láthatóvá tette,
azzal, hogy maga [az Ige] megtestesült, hogy minden dologban
nyilvánvalóvá válhasson Királyuk.
Mert szükséges, hogy azok, akik
megítéltetnek, lássák a
bírót, és ismerjék őt, akitől
ítéletet kapnak; és helyénvaló az
is, hogy azok, akik kitartanak a dicsőségre, megismerjék
azt, aki a dicsőség ajándékát adja nekik.
2. Megintcsak Máté, amikor az angyalról
beszél, így szól: „Az Úr angyala
megjelent Józsefnek álmában.” (Mát.
2:13) Hogy melyik Úré, azt maga magyarázza meg:
„Hogy beteljesüljön, amit az Úr mondott a
próféta által: Egyiptomból hívtam
fiamat.” „Íme, szűz fog foganni és fiat
szül, és Emmanuelnek fogják hívni; amely az
értelme szerint: az Isten velünk.” (Mát 2:15
Ézs 7:14) Dávid hasonlóképpen beszél
róla, aki a szűztől való Emmanuel: „Ne
fordítsd el arcod a Te Felkentedtől. Az Úr
igazságot esküdött Dávidnak, és nem
fordul el tőle. A te tested gyümölcséből valót
ültetek székedbe.” (Zsolt 132:10-11) És
ismét: „Ismert az Isten Júdeában; Az Ő helye
elkészült békében, és lakóhelye
Sionban.” (Zsolt 76:2-3)
Ezért egy és ugyanaz az Isten van, akit a
próféták kinyilatkoztattak és az Jó
Hír által hirdettetett; és az Ő Fia az, aki
Dávid testének gyümölcséből volt, azaz a
Dávid [házából] való szűztől,
és aki Emmanuel; akinek csillagáról
Bálám is így prófétált:
„Egy Csillag jön ki Jákobból, és egy
Vezető kel fel Izraelben.” (4Móz 24:17) De
Máté azt mondja, hogy a Mágusok, akik keletről
jöttek, így kiáltottak: „Mert láttuk
csillagát keleten, és eljöttünk, hogy
hódoljunk neki” (Mát. 2:2), és miután
a csillag bevezette őket Jákob házába
Emánuelhez, az általuk felajánlott
ajándékokkal mutatták ki, hogy ki az, akinek
hódoltak; mirha, mert Ő volt az, akinek meg kellett halni
és eltemettetni a halandó emberiségért;
arany, mert Ő volt a Király, „akinek
királysága nem ér véget” (Luk. 1:33,
Ézs. 9:6); és tömjén, mert Isten volt, aki
„ismertté vált Júdeában”
(Zsolt. 76:2) és „megjelent azoknak, akik nem keresik
őt.” (vö.: Ézs. 65:1, Róm. 10:20)
3. És utána, a bemerítkezéséről
[beszélve], Máté azt mondja: „Az egek
megnyíltak, és látta Isten szellemét, mint
egy galambot, rászállni: és íme, egy hang a
mennyekből mondja: Ez a szeretett Fiam, akiben tetszésemet
lelem.”(Mát. 3:16-17) Mert a Felkent nem akkor ereszkedett
alá Jahósuára, sem nem volt a Felkent egy
és Jahósua egy másik: hanem az Isten
Beszéde (Logosz) – aki mindenek Megváltója,
és aki mennyen és földön uralkodó, aki
Jahósua, mint arra már rámutattam, aki a testet is
magára vette, és felkenetett az Atyától
való szellem által – Jahósuát
„Felkentté” (Messiássá) tette, ahogy
Ézsaiás mondja: „Egy vessző jön ki Jesse
gyökeréből, és egy virág fog felemelkedni a
vesszőből; és az Isten szelleme megnyugszik majd rajta: a
bölcsesség és megértés szelleme, a
tanács és hatalom szelleme, a tudás és
kegyesség szelleme, és az Isten félelmének
szelleme fogja betölteni őt. Nem a dicsőség
(hírnév) alapján ítél, sem a
megszólalás (szóbeszéd) alapján
dorgál; hanem ítéletet tesz majd az alacsonyaknak,
és elmarasztalja a föld gőgös
embereit.”(Ézs11:1-4) És Ézsaiás
előre rámutat kenetére, és annak okára,
amiért felkenetett, amikor azt mondja: „Az Isten szelleme
rajtam van, mert felkent engem: Elküldött engem, hogy
hirdessem a Győzelmi/Jó Hírt (evangéliumot) az
alázatosoknak, hogy meggyógyítsak minden
összetört szívet, hogy a foglyoknak szabadságot
hirdessek, és látást a vakoknak; hogy bejelentsem
az Úr (YHWH) elfogadásának évét,
és a bosszú napját; hogy megvigasztaljak minden
gyászolót.”(Ézs. 61:1-2)
Mert mivel Isten Beszéde Jesse gyökeréből
való ember volt, és Ábrahám fia, ebben a
tekintetben Isten szelleme megnyugodott rajta, és felkente őt,
hogy hirdesse a Győzelmi/Jó Hírt az alázatosoknak.
De mivel Isten (Elohim, bíró) volt, nem a dicsőség
(hírnév) alapján ítélt, sem a
megszólalás (szóbeszéd) alapján
dorgált. Mert „nem volt szüksége, hogy valaki
is bizonyságot tegyen neki az emberről, mert maga is tudta, hogy
mi van az emberben.” (Ján. 2:25) Mert hívta az
összes embert, aki gyászolt; és bocsánatot
adott azoknak, akik bűneik miatt fogságban voltak,
megszabadította őket láncaiktól, akikről Salamon
így mondja: „Mindenki a saját bűneinek
kötelékeivel van megkötözve.” (Péld.
5:22) Ezért Isten szelleme leszállt rá, annak
szelleme, Aki ígéretet tett a
próféták által, hogy fel fogja kenni őt,
hogy így mi részesülhessünk kenetének
bőségéből, hogy megmenekülhessünk. Ilyen
tehát Máté tanúbizonysága.
10. Fejezet (X.) – Az előbbiek bizonyítása Márk és Lukács evangéliuma alapján
1.
Lukács is, az apostolok követője és
tanítványa, Zakariásra és Elizabetre
utalva, akiktől ígéret szerint János
született, mondja: „És mindketten igazak voltak Isten
előtt, hibátlanul járva az ÚR minden
parancsolatában és rendeletében.” (Luk. 1:6)
És ismét, Zakariásról beszélve:
„És történt, hogy miközben papi
hivatalának szokása szerint az Isten előtt papi
tisztségét végezte, a hivatal szokása
szerint füstölőjét égette;” és
ment, hogy áldozatot végezzen, „belépett az
ÚR templomába.” (Luk. 1:8-9) Akinek angyala
Gábriel is, aki kiemelkedő helyen áll az ÚR
jelenlétében, egyszerűen, teljes mértékben
és határozottan Úrnak és Istennek vallotta
személy szerint azt, aki kiválasztotta
Jeruzsálemet, és aki létrehozta a papi hivatalt.
Mert senki mást nem ismert felette; mivel ha bárki
más tökéletesebb Istenről és
Úrról lett volna tudomása Rajta (YHWH)
kívül, minden bizonnyal soha – ahogy azt már
megmutattam – nem vallotta volna azt, akiről úgy tudta,
hogy hiányosság gyümölcse,
kétségtelenül és teljességgel Istennek
és Úrnak.
És akkor Jánosról beszélve így
szól: „Mert nagy lesz az ÚR szemében,
és Izrael számos gyermekét fogja az ÚRhoz,
az ő Istenükhöz fordítani. És Illés
hatalmával és szellemében fog járni
Őelőtte, hogy elkészítsen egy kész népet az
ÚRnak.” (Luk. 1:15-17) Mert kinek készítette
a népet, és milyen Úr szemében lett nagy?
Annak, aki megmondta, hogy János valami „több, mint
egy próféta,” és hogy „azok
közül, akik asszonytól születtek nincs nagyobb,
mint János, a Bemerítő;” (Mát. 11:11, Luk.
7:28), aki az embereket is késszé tette az úr
megjelenésére, figyelmeztetve szolgatársait,
és bűnbánatot hirdetve nekik, hogy bocsánatot
nyerhessenek az Úrtól, mikor neki meg kell jelenni, hogy
hozzájuk hívja őket, akik a vétkek és
törvényszegések miatt elidegenedtek. Amint
Dávid is mondja: „Elidegenedtek a bűnösök az
anyaméhtől: megtévedtek, mihelyt
megszülettek.” (Zsolt 58:4) És ennek
okáért történt, hogy
visszatérítette őket Urukhoz, előkészítve
az Illés hatalmával és szellemében egy
tökéletes népet az Úrnak.
2. És ismét az angyalról szólva mondja:
„De abban az időben Gábriel angyalt küldetett
Istentől, aki azt mondta a szűznek, ne félj, Mária; mert
elfogadást találtál Istennél.” (Luk.
1:26,30) És az úrra vonatkozóan mondja:
„Nagy lesz, és a Legfelsőbb Fiának fog neveztetni;
és az ÚR Isten neki adja atyjának, Dávidnak
trónját: és uralkodni fog Jákob
házán örökké; és
királyságának nem lesz vége.”(Luk.
1:32-33) Mert ki más az, aki uralkodhatnak
örökkévalón Jákob házán,
ha nem Jahósua a Felkent, a mi Urunk, a Legmagasságosabb
Isten Fia, aki a törvény és
próféták által megígérte,
hogy megváltását minden test számára
láthatóvá teszi; hogy emberfiává
legyen abból a célból, hogy az ember is Isten
fiává válhasson? És Mária emiatt
ujjongva kiáltott, és az egyház nevében
prófétálva azt mondta: „Magasztalja lelkem
az Urat, és szellemem örvendezik Szabadító
Istenemben. Mert felkarolta gyermekét, Izraelt,
irgalmának emlékezetére vette, ahogyan
szólt atyáinknak, Ábrahámnak, és
magjának örökre.” (Luk. 1:46-47;54-55)
Ezekkel és hasonló [részekkel] mutat rá
arra az Evangélium, hogy Isten volt az, aki beszélt az
atyáknak; hogy Ő volt az, aki Mózes által
bevezette az igaz üdvrendet, mely törvény
megadása által tudhatjuk, hogy Ő beszélt az
atyáknak. Ez ugyanaz az Isten, Aki nagy jósága
következtében kiöntötte ránk
könyörületét, mely könyörület
által „ránk tekintett a Nap-kelte a
magasságból, és megjelent azoknak, akik a
sötétségben és a halál
árnyékában ültek, és lábainkat
a béke útjára vezette;” (Luk. 1:78-79) ahogy
Zakariás is – felépülve a
némaság állapotából, amelyet a
hitetlenség miatt szenvedett – új szellemmel
betöltve új módon áldotta Istent. Mert minden
dolog új szakaszba lépett, az Ige egy új
módon hajtotta végre a testben való
eljövetelt, hogy visszatéríthesse az emberi
természetet (hominem) az Istenhez, amely eltávozott az
Istentől; és így az ember újfajta módon
tanulta meg az Istent imádni, de nem egy másik istent,
mert valójában csak „egy Isten létezik, aki
megigazítja a körülmetéltet hit által,
és a körülmetéletlent a hiten
keresztül.” (Róm 3:30)
Zakariás pedig prófétálva
felkiáltott: „Áldott legyen az ÚR, Izrael
Istene; mert meglátogatta és megváltotta
népét, és felemelte az szabadítás
szarvát nekünk, szolgájának Dávidnak
házában; amint szólott szent
prófétáinak szája által, amik a
világ kezdete óta vannak; ellenségeinktől
való szabadulást, és mindazoknak kezéből,
akik gyűlölnek minket; hogy teljesítse [a
megígért] irgalmat atyáinknak, és
megemlékezzen szent szövetségéről, az
esküről, mellyel megesküdött Ábrahámnak, a
mi atyánknak, hogy megadja nékünk, hogy mi,
megszabadulva ellenségeink kezéből, félelem
nélkül szolgálhassunk neki, szentségben
és igazságban Őelőtte, életünknek minden
napján.” (Luk 1:68-75) Azután ezt mondja
Jánosnak: „És te, gyermek, a Legfelsőbb
prófétájának fogsz hívatni: mert az
ÚR előtt fogsz járni, hogy elkészítsd az
útját; hogy népének a szabadulás
ismeretét megadd, mert ez az ő vétkeik
bocsánata.” (Luk 1:76-77) Mert ez az az ismeret a
szabadulást illetően, amely hiányzott nekik, azaz Isten
Fiának ismerete, amelyet János ismertté tett,
mondván: „Íme az Isten Báránya, aki
elveszi a világ bűnét. Ez az, akiről mondtam:
utánam jön egy ember, aki előttem lett; mert előttem volt:
és az Ő teljességéből kaptunk
mindnyájan.” (Ján. 1:29-30, 15-16)
Ez tehát a szabadulás ismerete volt; de nem
[tartalmazott] egy másik Istent, sem másik Atyát,
sem Büthoszt, sem a harminc Aeon Plerómáját
(Korszak Teljességét), sem az (alsóbb)
Nyolcasság Anyját: hanem a szabadulás ismerete az
Isten Fiának ismerete, akit szabadítónak
hívnak és valóban az is, és
Megváltónak, és üdvösnek. Valódi
szabadítás, az alábbiak szerint:
„Várakoztam a te szabadításodra, ó
JHVH.” (1Móz 49,18) És azután ismét,
Megváltó: „Íme Istenem,
Megváltóm, benne bízom.” (Ézs. 12:2)
De mivel üdvösséget hoz, így: „Isten
megismertette Üdvözítőjét (salutare) a
pogányok előtt.” (Zsolt 98:2) Mert ő valóban
Szabadító, mint az Isten Beszéde és Fia; de
üdvös (hasznos), mivel szellem; mert azt mondja:
„Orcánk szelleme a Felkent Úr.” (Jsir. 4:20
– LXX) de üdvösség, mint test: mert „Az
Ige testté lett, és közöttünk
lakozott.” (Ján. 1:14) Ennek a szabadulásnak az
ismeretében részesítette tehát János
azokat, akik bűnbánóak, és hisznek az Isten
Bárányában, aki elveszi a világ bűneit.
3. És az Úr angyala, mondja, megjelent a
pásztoroknak, örömet hirdetve nekik: „Mert
megszületett Dávid házában megszületett
a Megváltó, azaz a Felkent, az úr. Aztán
megjelent a mennyei sereg sokasága, dicsérve Istent
és mondván: Dicsőség a legmagasabb Istennek
és a földön a jó akaratú embereknek
béke.” (Luk. 2:13-14) A hamisan gnosztikusoknak
(ismerettel rendelkezők) hívottak azt mondják, hogy ezek
az angyalok a Nyolcasságból érkeztek, és a
felülről való Krisztus lejövetelét
tették nyilvánvalóvá. De ismét
tévedésben vannak, amikor azt mondják, hogy a
felülről való Felkent és Megváltó nem
megszületett, hanem a földi világból
való Jézus bemerítkezése után ő, [a
Teljességből való Felkent] leszállt rá,
mint egy galamb. Tehát ezen emberek szerint a Nyolcasság
angyalai hazudtak, amikor azt mondták: „Mert
született ma nektek a Szabadító, aki a Felkent
Úr, a Dávid városában.” (Luk. 2:11)
Mert az ő beszámolójuk szerint nem a Felkent, sem a
Szabadító az, aki megszületett abban az időben;
hanem a földi Jézus, aki a világ
készítőjétől [Demiurgosz] való, és
akire a bemerítkezése után, azaz harminc év
elteltével, fentről szállt alá a
Szabadító. De miért tették hozzá [az
angyalok], hogy “a Dávid városában”,
ha nem azt az örömteli hírt jelentették be,
hogy az Isten által Dávidnak adott ígéret
beteljesedett, miszerint a testének
gyümölcséből fog származni egy
örökkévaló Király? Mert az egész
világegyetem Gazdája (Demiurgosz) adta az
ígéretet Dávidnak, ahogy maga Dávid
kijelenti: „Segítségem az Istentől van, aki
teremtette az eget és a földet;” (Zsolt. 120:2)
és ismét: „Kezében vannak a föld
végei, és a magas hegyek az Övé. Mert a
tenger Övé, és Maga alkotta azt; és Kezei
formálták a szárazföldet. Gyertek,
imádjuk és boruljunk le Előtte, és sírjunk
az ÚR jelenlétében, aki alkotott minket; mert Ő az
ÚR a mi Istenünk.” (Zsolt. 95;LXX:94:4-7)
A szent szellem nyilvánvalóan kijelenti Dávid
által azoknak, akik hallják, hogy lesznek olyanok, akik
megvetik Őt, Aki alkotott minket, és Aki egyedül Isten.
Ezért is mondta ki a fenti szavakat, amik alatt ezt
értette: „Vigyázzatok, hogy nehogy
tévedésbe essetek; Őkívüle vagy felette nincs
más Isten, aki felé inkább
kinyújthatnátok [kezeiteket]”, ezáltal
téve minket istenfélővé és
hálássá Őiránta, Aki alkotott,
létrehozott, és [még mindig] táplál
bennünket. Akkor hát mi fog történni azokkal,
akik Teremtőjükkel szemben ily nagy káromlás szerzői?
Ugyanezt az igazságot az angyalok is [hirdették]. Mert
amikor felkiáltottak, „Dicsőség Istennek a
magasságban, és a földön béke”
ezekkel a szavakkal Őt, a legmagasabban levő Teremtőt
dicsőítették, azaz a mennyek feletti dolgok, és a
földön levő minden dolog Alapítóját: Aki
az égből elküldte saját keze munkája, azaz az
emberek számára szabadításának
áldását. Ezért teszi hozzá: „A
pásztorok visszatértek, dicsőítve Istent
mindazért, amit hallottak és láttak, ahogy nekik
mondták.” (Luk. 2:20) Mert az izraelita pásztorok
nem másik Istent dicsőítettek, hanem azt, akit a
törvény és a próféták
hirdettek, mindenek Alkotóját, akit az angyalok is
dicsőítettek. De ha ezek az angyalok, akik a
Nyolcasságból származtak, másvalaki
dicsőítéséhez voltak hozzászokva, aki
különbözik attól, akit a pásztorok
[imádtak], akkor ezek a Nyolcasságból való
angyalok tévedést és nem igazságot hoztak
volna számukra.
4. És Lukács még tovább mondja az
úrral kapcsolatban: „Amikor a tisztulás napjai
beteltek, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák
őt az ÚR előtt, ahogy az ÚR
törvényében írva van, hogy minden
hímet, amely megnyitja anyjának méhét, az
ÚR-nak szenteljenek; és hozzanak áldozatul az
ÚR törvényében mondottaknak megfelelően egy
pár gerlicét, vagy két
galambfiókát” (Luk. 2:22-24) saját
személyében a legvilágosabb módon nevezte
ÚR-nak azt, Aki a törvényes rendet megadta. De
„Simeon” azt is mondja „áldotta Istent,
és így szólt, Uram, most engedd, hogy a te
szolgád békében távozzon; mert szemeim
látták Üdvösségedet, amelyet Te
készítettél minden népek színe
előtt; világosságot a pogányoknak való
megnyilatkozást és népednek, Izraelnek
dicsőségét.” És azt is mondja: „Anna a
próféta nő” hasonló módon
dicsőítette Istent, amikor látta a Felkentet,
„és beszélt róla mindazoknak, akik
várták Jeruzsálem
megváltását.” (Luk. 2:38) Mindezek
által egyetlen Isten mutatkozott meg, felfedve az emberek
számára a szabadság új rendjét, a
szövetséget, az Ő fiának új
eljövetelén keresztül.
5. Ezért Márk, Péter követője és
tolmácsa így kezdi Evangéliuma
elbeszélését: „A Felkent Jahósua, az
Isten Fia Örömüzenetének kezdete; ahogyan a
prófétáknál meg van írva:
Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy
elkészítse utadat. Egy kiáltó szava a
pusztában: Készítsétek az Úr
útját, tegyétek egyenessé a mi
Istenünk előtt az ösvényeket.” (Márk.
1:1-3) Az Evangélium kezdetén egyértelműen
idézi a szent próféták szavait, és
rögtön Őrá mutat, akit Istennek és Úrnak
vallottak; Őrá, aki a mi urunk, a Felkent Jahósua Atyja,
aki ígéretet tett neki, hogy elküldi
követét Orcája előtt, aki János volt,
kiáltva a pusztában, „Illés
szellemével és erejében,”
„Készítsétek az Úr
útját, tegyétek egyenessé a mi
Istenünk előtt az ösvényeket.” Mert a
próféták nem más-más Istent
hirdettek, hanem egy és ugyanazt; számos
vonatkozásban ugyan, és sok címen. Mert
változatos és gazdag tulajdonságokkal rendelkezik
az Atya, amint azt már a megelőző könyvemben megmutattam;
és ennek a munkának a további
részében maguktól a
prófétáktól [ugyanazt az igazságot]
fogom megmutatni. Az Evangéliumának befejezése
felé Márk azt mondja: „Tehát miután
az úr Jahósua beszélt velük,
felvétetett az égbe, és Isten jobbján
foglalt helyet” (Márk. 16:19) megerősítve, amit a
próféta szólt: „Mondta JHVH az én
Uramnak: Ülj jobbomra, amíg teszem ellenségeidet
lábad zsámolyává.” (Zsolt. 110:1)
Így az Isten és Atya valóban egy és
ugyanaz; akit a próféták hirdettek, és akit
az igaz Győzelmi/Jó Hír átadott; akit mi,
keresztények, teljes szívből imádunk és
szeretünk, mint az ég és föld és minden
abban levő dolgok Teremtőjét.