CoG

A Hetednapi Church Of God történelme

 

A könyvről:

History of the Seventh Day Church of God (a Hetednapi Church of God történelme) áttekinti a szombattartó Church of God gyülekezetek történelmét az 1850-es évektől kezdődően az 1990-es évekig. Azok, akik a szombattartó adventista mozgalom részének tekintették magukat, de nem fogadták el a hetednapi adventisták megalapítójának számító Ellen G. White látomásait, a Church of God (Isten Egyháza) gyülekezetként váltak ismertté. Tagjaik Michigantól Iowáig, és Missouri államon át folytatták a szombatnak és az egyéb bibliai igazságoknak a terjesztését. Mivel a COG gyülekezetek általában egy laza koalíción belül működtek együtt, így történelmük gyakran fordulatos volt, csoportjaik átformálódtak vagy újraszerveződtek, esetenként felbomlottak, és felszívódtak a tovább működő gyülekezetekbe. A Church of God legnevezetesebb szolgáló pásztorai Jacob Brinkerhoff, Andrew N. Dugger, John Kiesz, és Herbert W. Armstrong voltak, akiknek írásai a mai napig fennmaradtak és elérhetőek. Ennek a könynek a célja bemutatni és elevenen tartani a Church ofGod újkori történelmét a következő generáció számára. 


Email: p.poli@mailcity.com

Copyright © 1999, Richard C. Nickels,

Giving & Sharing Missio

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetõek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

Webcímünk: www.churchofgod.hu


I. Előszó - A Vitatott Történelem
II. A hírnök társaság
III. A "Church Of God" megnevezés körüli viták
IV. Az Ellen G. White látomásai körül lezajló viszályok
V. A Church Of God Michigan államban
VI. A Church Of God Iowa és Missouri államokban

 

I. Előszó — A Vitatott Történelem

«vissza

 

Az igaz egyház után kutatva

 

Létezik-e az a bizonyos "igaz egyház"? Tudjuk, hogy a Názáreti Jézus létrehozott egy egyházat, amely a Benne és üzenetében hívőket foglalta magában (Mát. 16:18), és amelyről kijelentette, hogy az a testület létezni fog a kor végéig, vagyis a dicsőséges visszatéréséig. Ezt az egyházat úgy jellemezte, hogy az piciny, jelentéktelennek tűnő, és gyakran üldözött csoport lesz (Luk. 12:32; Ján 15:20). Az Újszövetségben messze legtöbbször, pontosan tizenkét alkalommal az Isten Egyházának (angolul Church of God) van nevezve ez az egyház, s ezt a megnevezést használták úgy az egyház egészére, mint a helyi gyülekezetekre is.

Ha a Szentírás meghatározásai alapján kutatunk ez után a bizonyos egyház után, akkor annak egy egyháznak (felekezetnek) kell lennie, nem pedig megszámlálhatatlan, egymásnak ellentmondó és ellentétes tanokat hirdető denominációból kitevődő egyháznak. Tény ugyanis, hogy Krisztus nem egy "sokházat" alapított meg, hanem egy egyházat. Annak az egyháznak, mintegy jellemzőként, vagy ismertető jelként gyakorolnia kell az Isten törvényében meghatározott életvitelt. Krisztus visszatérése előtt hirdetniük kell az igaz evangéliumot – vagyis az Isten országának eljövetelét a földre, s mindent, amit az örömhír magában foglal. Nem sokkal Krisztus eljövetele előtt ezt az evangéliumot különös intenzitással, hatalommal és erővel kell hirdetniük, mint bizonyságot minden nép előtt, mielőtt eljön a vég. Ha van igaz egyház, az be van töltődve az Isten Szellemével, annak erejében műkö, az által vezetett testületnek kell lennie. Akik ebbe tartoznak, azok "Isten minden szava által élnek", nem csupán jól megválogatott idézetekre alapozzák gyakorlataikat. Hol lelhetjük hát meg ezt az egyházat a mai felekezetek sokaságának bábeli zűrzavarában?

Herbert W. Armstrong egy Oregon államban élő, rendkívül gyakorlatias üzletember volt, akit szülei a maguk kvéker felekezeti meggyőződésében neveltek fel, de az 1926 –1927-es években maga is eljutott életének arra a pontjára, hogy pontos válaszokat akart találni e fenti kérdésekre. Herbert Armstrong a reklámiparban dolgozott, s ebben a szakmában kívánt magánvállalkozó lenni az észak-nyugati államokban, de ezirányú üzleti erőfeszítései egymás után csődöt mondtak. Az üzleti sikertelenségeit tetőzte még az is, hogy felesége ugyanekkor egy alig ismert kis szombattartó vallásfelekezet tanításait kezdte gyakorolni, s ez végképpen felborította az életét. Feleségének új hitét nem fogadta el, abból kiindulva, hogy: "az egész kereszténység nem lehet ennyire félrevezetve, és nem élhetnek oly sokan tévhitben a szombattartással kapcsolatban." Gyakorlatias ember lévén egy fél éves odaadó bibliatanulmányozásra adta magát, elismerten egyedül a célból vezetve, hogy feleségének a Bibliából bizonyítsa be: téved a szombat megtartását illetően. A bibliatanulmányozását céltudatosan felekezetektől függetlenül végezte, kizárólag a Biblia szavait tartva szem előtt, s egyedüli célja a szombat kérdés tisztázása volt. A hónapokon át tartó tanulmányozása után ömagát is meglepve arra a megállapításra jutott, hogy: "úgy a katolikusok, mint a protestánsok tanításairól azt kell mondani, hogy általában véve pontosan az ellenkezőjét tanítják annak, amit Krisztus, Pál és az eredeti egyház tanított!" Maga is elcsodálkozott a kutatása eredményén, és a kíváncsiságtól tovább hajtva mélyebb kutatásokba kezdett. Átrágta magát csaknem minden, a Bibliával kapcsolatos irodalmon, kutatómunkákon, bibliai kommentárokon, különböző felekezeti magyarázatokon stb., amelyek arra a felismerésre juttatták, hogy "a protestáns felekezetek a katolicizmusból származnak", és maga a Római Katolikus Egyháznak nevezett felekezet korántsem a legrégebbi felekezet, így nem is lehet az eredeti krisztusi/apostoli egyház 1 (lásd a lábjegyzeteket a fejezetek végén).

Herbert Armstrong felfogta azt is, hogy az igaz egyház megalapításának egyik fő célja az evangélium hirdetése volt. Miután alaposan áttanulmányozta az evangélium üzenetét, vagyis pontosan mit és hogyan hirdetett Krisztus és az apostolok, arra a következtetésre jutott, hogy úgy a katolikusok, mint a protestánsok "egy teljesen más evangéliumot hirdetnek, ami gyakran szöges ellentéte az igazi üzenetnek."

Ezek után már ő is azt kérdezte, hol van az az egyház, amelyet Krisztus alapított meg, s amely soha nem tér el attól a munkától, amellyel meg lett bízva?

Keresését először csak két elváráshoz kötötte: 1. A Jelenések 12:17 alapján annak az egyháznak meg kell tartania Isten parancsolatait és Jézus hitét. Meg kell felelnie a János 17:6-12-ben vázoltaknak. 2. Az Isten Egyházaként kell ismertnek lenniük, ahogyan az őskeresztények is utaltak az akkori egyházra. Herbert Armstrong 1927-ben odáig jutott, hogy egy egyházban látta e két elvárását megnyilvánulni – "ez egy kicsiny, csaknem ismeretlen gyülekezet volt, amit Isten Egyházának neveztek, s amelynek csupán egy kis nyomdászati iroda volt a főhadiszállása a Missouri állam-beli Stanberry városában."

De ezzel egy olyan gyülekezetre lelt, amely "a katolikus és nagy protestáns felekezetekhez jelentős munkásságaihoz képest gyakorlatilag jelentéktelen és hatékonytalan volt. Láthatóan nem voltak hibáktól mentesek, s természetesen nem volt nagy hatalom a kezükben."

És mindemellett, Jézus így szólt: "Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön." (Mát. 28:18). Ha pedig ez a Jézus vezeti és irányítja az egyházat, erőt, hatalmat ruházva rá, hogy abban hirdessék üzenetét, akkor miért nem látható annak az erőnek és hatalomnak a kisugárzása a Missouri állam Stanberryből való piciny Church of God gyülekezetében? Sőt, mintha nem is lennének tudatában annak, hogy ez az erő a rendekezésükre áll. Armstrong nem látta, mik ennek a gyülekezetnek a gyümölcsei, ha vannak egyáltalán, és megkérdezte önmagától: "Egy gyümölcsöket nem hozó gyülekezet lenne az egy igaz Isten Egyháza?"

1927-ben a Hetednapi Isten Egyháza, vagy Adventista Isten Egyháza (mivel mindkét névvel utaltak rájuk) tagsága nem lehetett több, mint kétezer fő, akik elsősorban iskolázatlan, félreeső vidéki helyeken, farmokon lakó egyszerű emberek voltak, kevés számú helyi gyülekezettel rendelkeztek, amelynek egyike sem haladta meg a száz főt. A pásztoraik legtöbbje szintén nem volt iskolázott ember. Mindennek ellenére, ahogyan Herbert W. Armstrong kifejtette: "bár picinynek és tehetetlennek látszottak, mégis több bibliai igazságot képviseltek, mint amit bárhol máshol találhattam volna!" 2

Ennek a könyvnek a célja a Church of God Seventh Day, vagyis a Hetednapi Isten Egyháza újkori történelmének bemutatása, ahogyan az kikristályosodott  az 1860-as évekkel kezdődően a mai napig folytatódva. Ez a szombatista felekezet a mai napig viszonylagosan kicsiny és alig ismert. A Hetednapi Isten Egyháza csupán egyike annak a "valami kétszáz önálló valláscsoportosulásnak az Amerikai Egyesült Államokban, amelyek az Isten Egyháza nevét viselik valamilyen kombinációban." 3 Az odatartozók a mai napig azt vallják, hogy ők "az igaz egyház" tagjai.

 

Vitatott és homályos történelem

A Hetednapi Isten Egyházának (Church of God Seventh Day) történelmét feltárni igen problémás dolog, hiszen az adventista mozgalom egészének történelme telítve van a különböző szemszögből bemutatott vitákkal, szakadásokkal és nézetkülönbségekkel. Manapság, ha az adventista kifejezéssel találkozunk, akkor automatikusan a Hetednapi Adventista Egyházra gondolunk. Pedig a Hetednapi Adventista Egyház csupán egyike – bár tagszámot illetően a legnagyobb – azon sajátos felekezeteknek, amelyek az adventista mozgalomhoz vezetik vissza történelmüket. A további három főbb ilyen felekezet az Advent Christian Church, a Church of God (Oregon, Illinois) és a Church of God (Seventh Day), illetve az utóbbiból kiágazó Church of God gyülekezetek. Ezek a csoportok szintén az 1840-es években William Miller által kezdeményezett adventista mozgalomhoz vezetik vissza a maguk történelmét.

Legalábbis ezt vallják a "hivatalos" történelmi levezetéseikben. A hetednapi adventisták már másképpen látják ezt, szerintük ugyanis a Hetednapi Isten Gyülekezete (Church of God Seventh Day) "valójában a Hetednapi Adventista egyháztól egy korán leváló csoportodulás volt." 4 A Church of God neves történésze, Andrew N. Dugger (Az Isten igaz egyházának történelme című könyv szerzője) dogmatikusan cáfolja a Hetednapi Adventisták ezen álláspontját, s rámutat, hogy mivel "a szombatot ünneplő adventisták eredetileg a Church of God megnevezést használták, így inkább azok váltak ki, vagy ágazódtak le a Church of God-tól, akik 1860. októberében Battle Creek-nél megalapították a Hetednapi Adventista felekezetet." 5 Vagyis nézőpont kérdése, a Church of God Seventh Day véleménye szerint a Hetednapi Adventisták szakadtak el a mozgalomtól, a Hetednapi Adventisták szerint pedig a Church of God vált le a Hetednapi Adventistáktól! Manapság, annyi idő eltelte után ennek kevesebb jelentőséget tulajdonítanak mindkét fél részéről, s ezt bizonyítja az az interjú is, amelyben egy modern Hetednapi Adventista és egy Church of God Seventh Day pásztor a mai "liberálisabb" nézőpontot képviselve diplomatikusan kiegyezett abban, hogy a két csoport egyszerűen külön utakra tért, és elváltak egymástól még a korai 1860-as években.6

A két csoport, a Church of God (Seventh Day) és a Hetednapi Adventisták további történelme aztán szöges ellentéte volt egymásénak. Az bizonyos, hogy a Hetednapi Isten Egyháza történelem némileg vitatott. Figyelemben kell tartani azt is, hogy a Hetednapi Isten Egyháza szinte alig növekedett (míg a Hetednapi Adventisták tagsága többmilliós főre nőtt), történelme ismeretlen és nehezen követhető. Csupán a saját kiadványaik alapján (amelyek érdekes módon kevés kivétellel fennmaradtak 1863-tól kezdődően) lehetséges a Church ofGod mozgalom nyomonkövetése. A további létező, velük kapcsolatos anyagok már nem éppen barátságos forrásokból származnak.

 

Lábjegyzetek a Vitatott Történelem című fejezethez:

l.  Herbert W. Armstrong önéletrajza (1967), 336. oldal.

2. Armstrong, 337. oldal.

3. Frank Spencer Mead, Handbook of Denominations in the United States (Abingdon Press, 1951).

4. Harry W. Lowe, "Radio Church of God, How its teachings differ from Seventh Day Adventists",  (Pacific Press, 1970), 18-19.

5. A.N. Dugger and C.O. Dodd, A History of the True Religion (Jerusalem, 2nd Edition, 1968), 294.

6. Interview, Carl Palmer, October 14, 1971, and a Seventh Day Adventist Minister (1971)

Ω

 

II. A Hírnök Társaság

«vissza

 

A White-ellenes csoportok az 1860-as éveket megelőzően

A Hetednapi Adventista történészek, különösen J.N. Loughborough A Hetednapi Adventisták felemelkedése és előrehaladása (1892) c. művében, úgy tárják elénk az 1860-as évek előtti szombattartó adventisták történelmét, hogy azt teljesen a White házaspár dominálta, és ebből a háttérből nőtte ki magát a Hetednapi Adventista Egyház 1863-ra. Történészeik elismerik, hogy E.G. White látomásainak voltak ellenzői, de azokat általában úgy mutatják be, mint a mozgalom elhagyóit, akik kiestek, megőrültek, vagy veszedelmes tévtanok béklyóiba kerültek. A Hetednapi Adventisták velük kapcsolatos álláspontját jól jellemezte az a fajta nézet, hogy "mindazok, akik elhagyták őket, életük teljes kudarcba fulladt." 1

Természetesen nem igaz, hogy minden hetednapot tartó adventista teljes szívéből hitte és vallotta azt, hogy Ellen G. White egy prófétaasszony volt. Az egyik legnevezetesebb, 1860 előtti White-ellenző adventista csoportosulás a White házaspár által "Hírnök Társaságnak" (Messenger Party) titulált csoport volt.

 

A Hírnök Társaság: Hiram S. Case és C. P. Russell

A Hírnök Társaságnak elnevezett csoport munkássága elsősorban Hiram S. Case és C.P. Russel nevéhez fűződik. Hiram S. Case egy úttörő prédikátora volt az adventista üzenetnek, aki még 1844-ben, New York-ban kezdte azt hirdetni.

Később Hiram elfogadta a szombattartást és a menedékhellyel kapcsolatos tanokat, amikor annak hirdetését hallotta S.W. Rhodes-tól, 1851-ben a michigani North Plaines-ben. Nem sokkal ezután Hiram S. Case maga is prédikálni kezdte ezeket a tanokat Michiganban, New Yorkban, Illinoisban és Wisconsinban, továbbá cikkeket is publikált ezekről a tanokról.Wisconsin államban ő volt az első, aki az advent üzenetet hirdette 1851. tavaszán. A Wisconsin dél-nyugati részéből származó Waterman Phelps az elsők között volt, akik elfogadták az adventista tanítást, majd ez az állam vált a White házaspárt és követőiket ellenzők egyik legjelentősebb csoportosulásának színhelyévé. 2

1853-ban több adventista találkozó követte egymást a michigani Jackson-ban, ahol jelen volt Loughbrough és a White házaspár is. A megjelenő tagságból többen is komoly panaszt emeltek egy bizonyos hölgy viselt dolgai miatt, bár nem tudni a pontos okokat. Ellen White-nak azonnali látomása volt az üggyel kapcsolatban, megdorgálta a szóbanforgó hölgyet, ugyanakkor megfeddte Hiram Case-t és Russelt is amiatt, hogy nem viselkedtek keresztényhez méltóan a hölgy ügyének kezelésével kapcsolatban. Case és Russel rendkívül felháborodott amiatt, hogy Ellen igazságtalanul megdorgálta őket. Azelőtt mindketten hittek Ellen White látomásainak hitelességében, de innentől kezdődően elkötelezett ellenzőivé lettek. 3

Néhány héttel később további "kiábrándult szellemiségű" tagok csatlakoztak Case-hez és Russell-hez, és az így újonnan létrejött ellenzéki csoport 1853. őszén megkezdi a Messenger of Truth (Az Igazság Hírnöke) című újság kiadását a michigani Jacksonban. E kiadványuk címe után váltak a "Hírnök Társaságként" ismertté, s ezek voltak a Hírnök Társaság megalakulásának körülményei, ahogy Loughbrough a hetednapi adventisták történésze lejegyzi. Természetesen ő felháborító kiadványnak nevezte a Hírnököt, ami a "hamisságok tömör halmazát" közölte le. Minden jel arra mutat, hogy Az Igazság Hírnöke felkavarta az egész adventista mozgalmat, amire abból is következtethetünk, hogy a hetednapi adventisták Review and Herald magazinja 1854. januárja és 1855. júniusa között telítve volt a Hírnökben megírtak cáfolataival.

Sajnálatosan Az Igazság Hírnöke lap pontos álláspontjait nem ismerhetjük, mivel a kiadvány egyetlen példánya sem maradt fenn. Doktrinális álláspontjuk azonban sokban különbözhetett a White házaspár körül csoportosulók tanaitól, ami a cáfolatokból és rivalizálásból jól érzékelhető.

 

A Hírnök Társaság ellenzi a White házaspárt

1855. elejére James White és az adventisták Review and Herald lapja komoly pénzügyi problémákkal küszködött, amelynek feltehetően oka volt a Hírnök Társaság és lapjuk sikere is. White ekkor éppen egy betegségben szenvedett, és mindenképpen szerette volna az újság szerkesztését másra hárítani, de senki nem vállalta fel helyette. Amikor lehetőség adódott a kiadványt a michigani Battle Creek-be költöztetni, ahol az ottani adventisták felvállalták az újság finanszírozását, White örömmel és azonnal elfogadta az ajánlatot. Ezzel a "White Party" vagy a White Tásaság (a White házaspár körül csoportosuló adventisták) központi székhelye Battle Creek-be lett áthelyezve, ahol a stabilizációt követően White-ék azonnali célul kitűzték, hogy az egész szombati adventista mozgalmat a maguk irányítása alá vonják, s megszüntessenek minden olyan ellenzéket, amelyek kétségbe vonták Ellen "szellemi ajándékait".

1855. június 20-án a White házaspár, Loughbrough, és egy Cottrel nevű szolgáló vén adventista találkozót tartottak a New York állambeli Oswegóban. A találkozót megzavarta egy Lillis nevű személy, aki Az Igazság Hírnöke kiadvány példányait osztogatta a jelenlévők között, amit ők egy "rágalmak halmazát tartalmazó dokumentumnak" neveztek. Ha ez több volt, mint egy elkülönült, egyedi eset, akkor arra mutatott, hogy White-éknak igen jelentős ellenzéki táborral kellett szembenézniük.

Mint minden olyan alkalommal, amikor White-ék komoly ellenzékbe ütköztek, - hogy, hogy nem - Ellen hirtelen "látomást kapott". Így, a találkozót követően Ellennek "meg lett mutatva, hogy amennyiben megmaradunk a munkánknál, hirdetjük az igazságot, akkor mit sem számítanak az olyanok, mint a 'Hírnök Társaság', mert ők belharcokban fognak felőrlődni, az újságuk megbukik, és amikor ezek megtörténnek, azt fogjuk látni, hogy a mi tagságunk száma megduplázódik."

Loughborough mintegy magyarázatként a Hírnök Társaság megalakulására, és az egyéb olyan ellenzékiek létrejöttére, akik elvetették Ellen látomásait, azt írta, hogy azok váltak Ellen White ellenzőivé, "akik meg lettek feddve általa a jellemük hiányosságai, a rossz szokásaik és a helytelen életvitelük miatt. Megszégyenültek a korrekciók miatt, tiltakozva magyarázkodva, hogy az ellenük szóló testemónia nem tükrözi a valóságot, és ennek okából elhagyták sorainkat." 4

A White Társaság szerint a Hírnök két év elteltével csődbement, mert nem volt elég támogatójuk. Mindenesetre a lap működött legalább 1857-ig, mert Loughbrough kijelenti, hogy abban az évben szűnt meg a Hírnök, és a Hírnök Társaság kettészakadt, majd felbomlott. James White az általa megírt Life Incidens című könyvében úgy fogalmazott, hogy az egyház megtisztult a "nemkívánatos elemektől." 5

A Hírnök Társaság egy magasrangú vezetőjéről azt állították, hogy az abbahagyta a prédikálást és tanár lett. Egy alkalommal dühében agyonlőtte egy engedetlen tanulóját; a revolver elkattant, de nem sült el, s a tanárnak el kellett menekülnie, nehogy a tömeg meglincselje, majd Kanadába telepedett. James White interpretálása szerint a további vezetők magánprédikátorok lettek, de legalább egy közülük spiritualistává lett. White "tudomása szerint" a későbbiekben senki nem maradt meg prédikátorként a tizenyolc vezető hírnökből, és a továbbiakban sehol nem gyülekeztek folyamatosan a Hírnök Társaság követői. Mindez azért, mert elvetették Ellen látomásait, vagyis ahogy James White kihangsúlyozta, "elvetették a Szellem ajándékait".6

 

Wisconsin, az ellenzékiek székhelye

A Hírnök Társaság és követőik szemmel láthatóan erősen ragaszkodtak a "Church of God" megnevezéshez. Ez leginkább Wisconsin államban volt nyilvánvaló, ahol a Hírnök Társaság különösen népszerű volt. A White házaspár erősen kritizálta a wisconsini adventistákat, az általuk kiadott Review and Herald-ban "fanatikusoknak" nevezték őket, ugyanis a wisconsiniak nyomatékosan elvetették Ellen G. White látomásait.

A wisconsini Lodiból való C.W. Stanley, miután 1860. decemberében felhagyott a pásztori szolgálattal, a következő szavakkal búcsúzott: "Az elmúlt tizenegy évben annyira elégtelenül végeztem a munkám Jézus Krisztus és a Church of God (Isten Egyházának) szolgálópásztoraként a 'harmadik angyal üzenetének' hirdetésében, hogy a mai napon elhagyom ezt a szent hivatást." 7 Az adventisták Review lapjában később idézték Stanley azon szavait, amelyben kijelenti, hogy ismeretségben állt a fanatikusokkal (White-ék ez a kifejezést az őket ellenzőkre használták), akik közül egyetlenegy sem hisz Ellen White látomásaiban.8

 

Stephenson és Hall csatlakozása a Hírnök Társasághoz

A Hírnök Társaság segítőjévé lett J.M. Stephenson és D.P. Hall, akik J.H. Waggoner adventista prédikátor első tanítványai közt voltak Wisconsinban. Stephenson és Hall hamarosan maguk is sikeres adventista hírnökökké váltak. Egy, a Michigan állami Jacksonban tartott konferencián 1855. áprilisában még a Hírnök Társaság ellenzőiként tűntek fel, s azt ígérték, még visszatérnek Wisconsinba a célból, hogy véget vessenek a Hírnök Társaság Review and Herald iránti ellenességének. Később azonban elfogadták "az eljövendő korszak" tanát, vagyis a Krisztus eljövetelét követő próbaperiódust.

A wisconsini Eldoradóban és Koskonongban 1855. október 5-én és 12-én megtartott konferenciákon már elvetették a Review-t, mint egy szektáriánus kiadványt, és megvonták a támogatását. Röviddel ezután Stephenson és Hall az Igazság Hírnökében kezdtek cikkeket írni, és azok segítőtársainak mondták magukat, akiket korábban elleneztek. Viszont néhány héttel később elhagyták a szombattartást, és ellenzőivé váltak annak, majd megpróbáltak létrehozni egy olyan csoportosulást, amely az "eljövendő korok" tana körül formálódik meg, s amelynek ők lettek volna a vezetői. Az adventista történész, Loughbrough szerint később mindketten megőrültek. 9

 

D.P. Hall és Hayfield, a pennsylvaniai Hetednapi Baptisták

D.P. Hallnak jelentős szerepe volt az 1850 és 1880 között lezajló, a "juhtolvajlás" időszakának elnevezett adventista és hetednapi baptista viszályokban. Ezekben az években az adventisták agresszív növekedést tudhattak magukénak, javarészt a hetednapi baptisták vesztére, ami sokat rontott a két felekezet viszonyán.

1855. telén, vagyis nyolc évvel a Hetednapi Adventisták nagy konferenciáját megelőzően, D.P. Hall prédikáló vénként meglátogatott egy hetednapi baptista gyülekezetet a pennsylvaniai Hayfield-ben, ahol disputára hívta a jelenlévőket. "Bár erre nem volt felhatalmazása az adventistáktól, a vitán adventistának mondható érveket tálalt, aminek eredményeként a hayfieldi gyülekezet kettészakadt, ami után mindkét fél nagyon keserű véleménnyel volt a másikról." 10

James White 1879-ben a következőképpen utalt a Pennsylvaniában megtörtént eseményre: "Mélységesen bánjuk, hogy akkora felfordulást okoztunk a Hetednapi Baptista gyülekezetekben Pennsylvaniában, valami húsz évvel ezelőtt, amit olyanok követtek el, akik már nincsenek közöttünk. Mert az ő munkájuk elgyengítette a hetednapi baptistákat, nekünk azonban nem hozott mérvadó növekedést." 11

A hetednapi adventisták 1879-ben megtartott nagy konferenciáján James White előterjesztett egy idevonatkozó indítványt, amit egyhangúan elfogadtak:

"Mivelhogy igen rövid történelmünk korai időszakában egyes, magukat hetednapi adventistának mondó prédikátorok olyan területeken is munkálkodtak, ahol a hetednapi baptistáknak is voltak gyülekezeteik, s néhány erőtlenebb gyülekezetüket megingatták, másokban pedig bomlást okoztak, így munkájuk rosszat, és csak rosszat eredményezett, nagy bánatot okozva a Hetednapi Baptista felekezet érintett gyülekezeteinek.  .... Előterjesztjük mély sajnálatunkat az okozott ártalom miatt, amelyek valami húsz esztendeje történtek olyan egyének által, akiket nem voltunk képesek irányítani, és akik időközben elhagyva a Hetednapi Adventista egyházat, tízszeresen több ártalmat okoztak nekünk, mint korábban a Hetednapi Baptista egyháznak. Mindkét felekezetet csak gyengítették, és mindkettőben ártalmat okoztak ... kérjük, hogy ne tartsanak bennünket felelősnek azok miatt, akiket képtelenek voltunk irányítás alatt tartani." 12

 

Az Igazság Hírnöke, az Izrael Reménye kiadvány elődje

Mivel az Igazság Hírnökeiről csaknem az összes elérhető információ a White Társaság írásaiból és utalásaiból maradt fenn, így nehéz egy teljes mértékben valósnak mondható képet kialakítani a tanításaikat és aktivitásukat illetően. Számunkra az Igazság Hírnöke és a körülöttük álló társulat azért rendkívül fontos, mert ők voltak a közvetlen, sőt szerves elődei a Hetednapi Isten Egyházának (Church of God Seventh Day). Ugyanabban a nyomdában nyomtatták az Igazság Hírnöke című magazint, ahol később az Izrael Reményecímű kiadványt, a Church of God első hivatalos magazinját is nyomtatták.

A Hírnök Társaság azért is fontos szerepet töltött be, mert ők voltak azok, akik erőteljesen a felszínre, illetve nyilvános megvitatásra hozták azt a két konkrét kérdést, amely a szakadásokhoz vezetett a szombatot ünneplő adventisták között, s aminek eredménye a Hetednapi Adventisták és a Church of God gyülekezetek elkülönülése lett: (1) az egyház neve –  Church of God (Isten Egyháza) vs. Hetednapi Adventista Egyház, és (2) Ellen G. White látomásainak hitelessége és elfogadása.

 

 Lábjegyzetek  A Hírnök Társaság című fejezethez :

1. John N. Loughborough, Rise and Progress of the Seventh Day Adventists (General Conference Association of Seventh Day Adventists, 1892), 391.

2. Arthur W. Spalding, Origin and History of Seventh Day Adventists, Vol. I (Review and Herald Publishing Association, 1961), 252-53.

M. Ellsworth Olsen, A History of the Origin and Progress of the Seventh Day Adventists (Review and Herald Publishing Association, 1925), 230.

3. Loughborough, 188-196, 217.

4. Ibid., 391.

5. James White, Life incidents (Steam Press of the Seventh Day Adventist Publishing Association, 1868), 294-296.

6. Ibid.

7. The Advent Review and Sabbath Herald, December 18, 1860, 39-40.

8. Review, April 16, 1861, 175.

9. Loughborough, 205-06; Spalding, 229.

10. Review, February 20, 1855.

11. Review, December 4, 1879.

12. Review, December 11, 1879.

Ω

  

III. A "Church of God" megnevezés körüli viták

«vissza

 

Szombattartó Adventisták és a "Church of God" elnevezés

Ellen G. White és követői – a White-pártiak – határozottan a "Church of God" megnevezés ellen voltak. Loughborough leírásaiban az áll, hogy a név megválasztásával kapcsolatban Ellen G. White egy látomást kapott, amely tisztázta előtte, hogy a mozgalomnak a Hetednapi Adventista nevet kell adni, mert a Church of God megnevezés gyanút ébreszt az emberekben, komoly félreértéseket okozhat, és választása a fanatizmus jele.1

Ennek ellenére a White társasághoz tartozók alkalmanként maguk is használták az Isten Egyháza kifejezést. Ellen G. White pedig gyakran használta szellemi ajándékainak közlésekor.2

James White 1855-ben kiadott egy énekeskönyvet, amelynek címe: "Himnuszok azok számára, akik megtartják Isten parancsait és Jézus hitét." Az énekeskönyv előszavában a következő megjegyzéseket olvashatjuk: "ez a munka a szerteszóródott Church of God használatára készült.... " és "a Krisztus országának eljövetelét váró Church of God-nak ajánlva."3

Az Advent Review and the Sabbath Herald lap egy 1860. december 18-án megjelenő cikke (a 40. oldalon) további bizonyíték arra, hogy a szombati adventisták eredetileg a Churchof God (Isten Egyháza) névvel utaltak magukra: A New York állami Habbardsville-ből való S.W. Rhodes bejelentette a szombati adventisták és a "Church of God" pásztori posztjáról való visszalépését tizenegy év után. 4

Ez azt jelenti, hogy Rhodes 1849-ben kezdte meg szolgálatát a Church of God-ban, azaz Isten Egyházában, tehát ez a megnevezés már akkor használatban volt.

Joseph Marsh a Voice of Truth (Igazság Hangja) kiadvány 1845. május 21-i számában elégedetlenségének adott hangot az adventisták Albany-ban megtartott konferenciájával kapcsolatban, mert "az ott lezajló események azt a látszatot keltették, mintha egy új szektát szerveznének egy szektáris név alatt, ahelyett, hogy az újszövetségi rendet követnék, és az igaz egyházat úgy neveznék, mint ahogyan az Újszövetségben nevezték ...." Amikor Marsh cikkét újra leközölték az Advent Review 1850. augusztusi számában, még maga James White is dicsérő megjegyzést tett a cikk után, mutatva, hogy egyetért Marsh érzelmeivel.5

Roswell F. Cottrell 1860. május harmadikán a következőt írta a Review-ben: "Nem hiszek a pápai hivatalban, ahogy nem hiszek az anarchikus állapotokban sem, de hiszek abban a bibliai vezetési rendben és fegyelemben, ami a Church of God-nak (Isten Egyházának) adatott." 6

 

Waterman Phelps küzd a Church of God név használatáért

1860-ra viszont a White táborhoz tartozók már nevetségesnek tartották és erősen gúnyolták azokat, akik a Church of God név használatát támogatták. A Review lap oldalai az egyház megnevezése körüli viták csataterévé váltak 1860 körül, amikor a White házaspár egy szervezet alá szándékozta vonni az adventista gyülekezeteket. Az alábbiakban egy tipikusnak mondható példáját látjuk annak, hogy milyen okokkal döntöttek a Hetednapos Adventista név felvétele mellett: Az Ohio állami Springs-ből "... Azért vesszük fel a Hetednapi Adventista nevet, mert a név magában foglalja hitünk két legfontosabb alapelvét: előszöris 'az Urunk második visszajövetelét', másodjára pedig a negyedik parancsolat fenntartását. A 'Church of God' megnevezést azért nem tartjuk megfelelőnek, mert azt a nevet jónéhány más gyülekezet is viseli, s annak használata csak zűrzavarhoz vezet." 7

Waterman Phelps, aki, mint korábban már láttuk, Hiram S. Case hirdetésére tért meg, határozottan a Church of God név mellett állt még a Review-ben is:

 ...Véleményem szerint nem nehéz megállapítani, hogy milyen nevet viselnek [az igaz egyház], ha a Jelenések 14:1 versét vesszük, abban az áll: 'a homlokukra volt írva az ő neve és az ő Atyjának neve.' Ugyanott, a 3:12 vers ezt monjda: 'és ráírom Istenem nevét'. Ezzel ért egyet az apostol is minden levelében, amikor a Church of God-hoz (Isten egyházához) ír, mint az Ap.Csel.20:28; 1Kor. 1:2, 10:32; 11:22; 15,29; Gal. 1:13; 1Tim. 3:5 versekben. Ha jogunk van eltérni az evangélium egyszerűségétől az egyik dologban, miért ne tehetnénk azt meg más dolgokban is? Mi ebben annyira érthetetlen? Ha mi is ezt az utat követjük, nem azok nagy családjához fogunk-e tartozni ... és leszünk egy további a paráznák közül? 8

Ugyanakkor Phelps kijelentette, hogy 1850-től kezdve alávetette magát Isten törvényének, és 1851-ben a "Review Adventisták" [a White-táborhoz tartozók egy korai megnevezése] mellé csatlakozott, de miután vizsgálat alá vette Ellen White látomásait és a szervezet tanait, onnantól nem támogathatta őket. 9

 

A felekezet nevének megváltoztatása

A White házaspár láthatóan azért folytatott erős kampányhadjáratot és lobbyzott a "Hetednapi Adventista" megnevezés felvétele mellett, mert ha egy név és egy szervezet alá vonják a szombattartó adventista gyülekezeteket, az egyház tulajdonai fölött való jog egy vállalat kezébe összpontosul, nem pedig egyének kezében marad a tulajdonjog. Mivel Michiganban nem sokkal ezelőtt hoztak egy olyan törvényt, ami engedélyezte a gyülekezeti és felekezeti szerveződéseket, ők azzal indokolták ezt a lépést, hogy a "hivatalos" szervezetté válás elősegíti majd az egyház további növekedését.10

A Michigan állami Battle Creek-ben 1860. őszén lezajlott konferencián két döntés született, szeptember 26-án hivatalosan is szervezetté váltak, október 1-én pedig hivatalosan is felvették a Hetednapi Adventista megnevezést, elvetve a Church of God név használatát. A hivatalos vallási szervezetté válást a következő szövetséggel alkották meg: "Mi, az alulírottak ezennel egy egyházi csoportosulás tagjaiként felvesszük a Hetednapi Adventista nevet, szövetséggel megerősítve, hogy megtartjuk az Isten parancsolatait és Jézus Krisztus hitét."

Ettől az adott ponttól számítva véglegesen két ellentétes táborra szakadt a szombati adventisták mozgalma. Az egyik oldalon azok álltak, akik elfogadták Ellen G. White látomásait és a Hetednapi Adventista megnevezést. A másik oldalon pedig azok tömörültek, akik ellenezték Ellen G. White-ot, és ragaszkodtak a Church of God névhez.

 

Az ohióiak ellenzik a névváltoztatást

Természetesen nem minden adventista fogadta el a Church of God név elvetését, illetve annak megváltoztatását a Hetednapi Adventista névre. Ohio állam gyülekezetei voltak a leghevesebb ellenzői a név megváltoztatásának, és a White házaspár és az őket támogatók táborának. A The Review and Herald 1861. április 9-én megjelent száma leközöl egy cikket "Szakadás" címmel, amelyben az alábbiakat olvashatjuk:

Smith Testvér: A közelmúlt eseményeiből azt vonjuk le, hogy a Hetednapi Adventista megnevezést kötelezővé szándékozzák tenni a testvéreinkre vonatkozóan. Ennek fényében Ohio nem vetheti alá magát a Hetednapi Adventista megnevezés használatának, ha ezt egyfajta próbatételnek szánják, akkor nem fogadjuk el, magát az elnevezést egyébként sem tartjuk megfelelőnek az Isten népére. Mivel az utolsó konferencián pénzügyi bizottságot jelöltünk ki, és Ohioban módunkban áll saját kezünkben tartani a helyzetünket, lelkiismeretünk nem engedi meg, hogy segítségünket máshoz nyújtsuk, mint az igazság előrejutásához és terjesztéséhez a Church of God-ban. Amennyiben az erőforrásainkat másra kívánják használni, szükségszerűen konferenciára hívjuk egybe az ohiói gyülekezeteket, ahol hivatalosan is döntést hozunk erről, és olyan bizottságot hozunk létre, amely megfelelően jár el a kiadásainkat illetően.

A levél aláírói:

J. Dudley

L.E. Jones

J.P. Flemming

Az ohiói gyülekezet pénzügyi bizottságának tagjai.

James White válasza az ohiói "szakadásra" a következő volt:

Az 1860. október 1-én lezajlott Battle Creek Conferencia alkalmával megszavaztuk a Hetednapi Adventista név használatát. ... Ahogyan eddig látjuk, a testvérek elfogadták a név használatát, azt másoktól eddig nem hallottuk, magunktól pedig nem is gondoltunk olyat, hogy ez valami próbatétel legyen, amíg az ohióiaktól nem olvastuk azt. ... Itt kitérünk egy Gilboa-ból [Ohio állam] jött panaszra is, ugyanis egy ottani barátunk sérelmezte, hogy nem lett publikálva egy Gilboából küldött cikk, amelyben a Church of God név mellett érveltek, ezügyben azt kívánjuk közölni, hogy a Review szerkesztőségéből az adott időben senki nem ellenezte a nevet.11

 

A Church of God Iowában

Dél-Iowában egy bizonyos Bartlett testvér kezdte megszervezni az adventista gyülekezeteket a Hetednapi Adventista megnevezés alatt. Egy független iowai gyülekezet azonban megoszlott a névhasználat kérdését illetően. A gyülekezet fele,  engedve a nyomásnak, elfogadta a többi gyülekezet határozatát, a másik fél azonban ellenállt annak, arra hivatkozva, hogy ők a Church of God név alatt lettek megszervezve, és nem áll szándékukban eltérni az eredeti meggyőződésüktől. Bartlett szakadást okozóknak bélyegezte meg azokat, akik megtartották korábbi hitüket, mondván, ők megtagadják a "Szellem ajándékait" – Ellen G. White látomásait, amelyek meggyőződése szerint elengedhetetlenek voltak a végidők munkájához. 12

Mivel ekkor még nem létezett hivatalosan a Church of God felekezet, a White-ellenzőket könnyen lekezelhették az olyan rájuk ragasztott bélyegekkel, mint "a megosztók", vagy "szakadárok", stb. Tény azonban, hogy a Church of God nevet viselő gyülekezetek legalább egy évtizeddel megelőzték a Hetednapi Adventista felekezet megalapítását, vagy ha úgy tetszik, a Hetednapi Adventista nevet felvevő csoportosulás olyanokból jött létre, akik korábban az Isten Egyháza nevet használták.

 

Lábjegyzetek  A "Church of God" megnevezés körüli viták című fejezethez:

1. Loughborough, 227-28.

2. A.N. Dugger and C.O. Dodd, A History of the True Religion (Jerusalem, 2nd Edition, 1968), 289.

3. Charles Monroe, "A Synoptic History of the Churches of God in the Latter Days," in Facts of Our Faith, January, 1969, 17-18.

4. Dugger and Dodd, 289-90.

5. Review, August, 1850, 7.

6. William A. Spicer, Pioneer Days of the Advent Movement (Review and Herald, 1941), 255.

7. Review, April 23, 1861, 181.

8. Review, October 1, 1860, 140.

9. Hope of Israel, Vol. I, No. 4 (1863).

10. Review, March 19, 1861.

11. Dugger and Dodd, 293-94; April 9, 1861 Review and Herald.

12. John Kiesz, History of the Church of God (Seventh Day), (Stanberry, 1965), 7-8.

Ω

  

IV. Az Ellen G. White látomásai körül lezajló viszályok

«vissza

 

A látomások elfogadását a hit mércéjévé tették

Bartlett és a hozzá hasonló adventista prédikátorok elsődleges célja az volt, hogy felülkerekedjenek a gyülekezetek alapvető szervezet-ellenes érzelmein. Ennek érdekében meg kellett győzniük az adventistákat arról, hogy az ő érdekük a Battle Creek-i határozatok, a White házaspár elfogadása, és a szervezetbe tömörülésük. Ameddig nem jött létre a hivatalos Hetednapi Adventista szervezet, addig nem volt túlhangsúlyozva az, hogy Ellen G. White látomásait feltétlenül el kell fogadni. A szervezet létrejöttével azonban a látomások elfogadása egyféle feltétellé vált.

Uriah Smith, aki az adventisták meghatározó személyisége volt, az adventista Review magazin egy 1872-ben  megjelenő cikkében kiemeli, hogy "a látomások egy tesztet képeznek". Ebben a cikkben Smith határozottan kijelenti, hogy azoknak, akik az igaz egyházhoz kívánnak tartozni, hinniük kell a látomásokban:

A [Szellemi] ajándékok folytonosságának elfogadása az egyik legalapvetőbb hittétele ennek a közösségnek, és akik ebben a pontban eltérnek tőlünk, azokkal nincs több közösségünk, mint azokkal, akik az olyan további fontos tételekben térnek el, mint Krisztus eljövetele, az alámerítkezés, vagy a szombattartás, stb... Tény, hogy akik elvetik az ajándékokat, nincsenek kapcsolatban a testtel, mert ezen dolog természeténél fogva, nem is lehetnek része annak.1

A szombattartó adventisták kettészakadásának legfőbb oka tehát tagadhatatlanul Ellen G. White látomásainak elfogadása illetve elvetése volt.

 

Ellen G. White látomásainak magyarázata

A hetednapi adventisták álláspontja az, hogy Ellen White látomásai "az egyház tökéletesítését és az Eféz. 4:13-ban vázolt hitben való egységre jutás céljait szolgálták." 2 Ugyanakkor a látomások helyreigazították a tagság helytelen gyakorlatait és tantételeit.

Ellen White korai ellenzői persze másképpen látták ezt, mint pl. az Iowa állambeli Marion helység Church of God gyülekezete, akik szerint a látomások elsősorban azt a célt szolgálták, hogy White-ék a maguk vezetése alá vonják az egyházat.

D.M. Canright egy korai hetednapi adventista személyiség, és a White-ék közeli munkatársa volt, aki az 1880-as években vált ki az adventisták közül, a következő indokkal: "White vén [vén, mint egyházi elöljáró] és Mrs. White mindent szigorúan vaskézzel vezetett és irányított. Egyetlen kijelölés, egyetlen határozat vagy ügyintézés sem léphetett addig érvényre, amíg azokat White vén elé nem terjesztették elfogadásra... és a látomások [Ellentől] kivétel nélkül mindig White vén és Ellen határozatait erősítették meg. Ha bárki megkérdőjelezte a döntéseiket, hamarosan szembe kellett nézniük egy számukra kedvezőtlen kinyilatkozással [amit a látomások tártak fel], és Isten ellenük szóló haragjával." Cangrite "hidegen ítélkező" előljárók képét festi elénk a Hetednapi Adventista felekezet vezérlésével kapcsolatban, ahol félelem uralta a tagságot, és senki nem mert a "prófétaasszonytól" jövő "isteni kinyilatkozásoknak" ellentmondani. 3

Canright korábban maga is a vaskezű uralom áldozata volt, akit arra a megvallásra kényszerítettek, hogy "Sátán elvakította" őt, amikor ellenezte a White házaspár egy bizonyos akaratát. Canright fenntartások nélkül közli, az 1860-as években a legfontosabb találkozók alkalmával mindennapos volt White vén panasza valamelyik vezető szolgáló pásztorral kapcsolatban.

A Church of God egy másik vezető személyisége, Jacob Brinkerhoff, a Bible Advocate egykori szerkesztője enyhébben fogalmazott White-ék szándékait illetően, szerinte "a látomásokat egy egészségtelen szellem és test eredményezte". 4

Ezzel Mrs. White egy gyermekkorában történt balesetére utalt, amikor is egy kővel erősen fejen találták, és napokig kómában volt, ami miatt élete végéig idegességben és pszichológiai rendellenességekben szenvedett. Később, amikor az egészsége valamelyest helyreállt, a látomások száma és és intenzitása is alábbhagyott.

Függetlenül attól, hogy mik okozták, illetve honnan eredtek Ellen G. White látomásai, azok tárgyai hosszas és maradandó vitákat, viszályokat okoztak. Sok látomás szégyenbe hozta a hetednapi adventistákat, és emellett gyakran támadási felületet biztosított ellenük. A szombattartó adventisták berkein belül különösen heves konfliktusokat okoztak a látomások végig az 1850-es és 1860-as években. Elsősorban azok számára volt elviselhetetlen, akik soha nem hittek a látomások hitelességében, de rendkívül erős nyomásnak voltak kitéve amiatt, hogy igenis el kell fogadniuk a "Szellem ajándékait" egy asszony "prófétától", mert ellenkező esetben örökre kizáródnak az igaz egyházból, és elvesztik az üdvösség reményét. 5

 

Egyedül egy gyülekezet – White-éké

Ellen G. White látomásainak állandó motívuma volt az, hogy Isten csakis vele, általa és az ő gyülekezetükkel dolgozik. Akik nem tartoztak ide, azokat így jellemezte: "Sátán teljesen elragadta [azokat] az egyházi testületeket." 6

Az ő egyháza volt az egy igaz egyház, a végidők, a Laodiceai korszak gyülekezete: "A Laodiceai gyülekezet Krisztus azon gyülekezete, amely periódusban mi élünk, és Neki nincs más egyháza. Azok, akik lemondják tagságukat a Laodíceai egyházból, kirekesztik magukat Krisztus nyájából." 7

 

A bezárt ajtó később mégis kinyílik

Néhány éven át a White-tábor tanításai közé tartozott a bezárt ajtó tantétel, miszerint 1844 után a bűnösök üdvözülési lehetősége lezáródott.8

A lezárt ajtó tantétele Ellen G. White egy látomására alapozódott, amit később megváltoztattak és kimagyaráztak annak érdekében, hogy a felekezet tagszáma tovább növekedhessen. Mivel úgy a lezárt ajtó elve, mint annak teljesen ellentmondó megváltoztatása Ellen látomásaira alapult, a White-tábor magától értetődően egy maguk okozta ellenállásba ütközött, és a hitelességük kétségbevohatóságának tette ki magát.

 

Az 1844-es tévedés soha nem lett elismerve

Amíg a többi adventista csoport mind elismerte azt, hogy hatalmas hiba volt Krisztus visszatérésének idejét 1844. október 22-re meghatározni, a tábor, amelyből a Hetednapi Adventista felekezet lett, soha nem vonta vissza a dátum hitelességét, csupán a vele kapcsolatos esemény jelentőségére adtak más magyarázatot. Így aztán számukra 1844. október 22. azt az időpontot jelentette, amikor Krisztus megtisztította a mennyei szentélyt, és megkezdte a "vizsgáló ítélet" munkáját. Magát a tantételt az adventista Hiram Edson egy 1844-ben kapott látomására építették, amit a White-tábor gyorsan elfogadott és magáévá tett.

A "szentély tanát" sokan és nyíltan ellenezték a szombattartó adventisták köreiben, és a későbbiekben is folyamatos viszályt okozott a Hetednapi Adventista és a Church of God felekezet között.

A hetednapi adventisták értelmezésének a legnyilvánvalóbb támadási felületet maga a dátum okozta, az ellentábor ugyanis rámutat, hogy 1844-ben az Engesztelés napja [amihez a próféciát kapcsolták] szeptember 22-re esett, nem pedig október 22-re. Vagyis, bármi is legyen a prófécia vélhető értelmezése, az adventisták már annak a dátumát is eleve helytelen napra tették, amikor szerintük megkezdődött a mennyei szentély megtisztítása, amennyiben azt az Engesztelés napjához kötötték.

Az adventista álláspont szerint: "Krisztus nem akkor hozott engesztelést, amikor vérét adta a kereszten. Jobb, ha ezt az elménkbe véssük." 9

1844. október 22-ig Krisztus a mennyei szentély első, illetve külső helységében tartózkodott. Az emberek bűneit jelképező Krisztus vére a mennyei szentély belső termébe – a szentek szentjébe – került, ami így tisztátalanná tette azt. 1844. október 22.-én, azaz a Dániel 8:14 állítólagos beteljesedéseként aztán eltelt a 2300 nap, s bekövetkezett "a szentély megtisztítása." Ekkor Krisztus belépett a belső szentélybe vagy főszentélybe, és megtisztította azt, s ezzel megkezdte a vizsgáló ítélet időszakát, annak előkészítéseként, hogy visszatérjen a földre megtisztítani azt tűzzel, és hogy a szenteket a mennybe vigye.10

Számos nyilvánvaló ellenérv merült fel a White-tábor próféciaértelmezéseivel kapcsolatban már a mozgalom legkorábbi időszakában is. Mivel az általuk vallott értelmezések sokban Ellen látomásain alapultak, illetve azok hitelesítették azokat, az 1844-es dátummal kapcsolatos próféciai értelmezések elvetése az Ellen látomásainak elvetését is jelentette.

Az egyik hírhedtebb, de legalábbis legszembetűnőbb példája Ellen White írásértelmezési módszerének leghíresebb könyvében, a The Great Controversy (A nagy vita) című munkájában található. Ebben Ézsaiás 24:6 versét csupán részben idézi, s ezzel a "bizonyítékkal" mutat rá, hogy Krisztus visszatérésével minden bűnös elpusztul a földön, a föld kietlen lesz a Millennium idején, mialatt a szentek a mennybe kerülnek. Holott az általa idézett prófécia folytatása (és számos más írásrész) rámutat arra, hogy ha kevesen is, de maradnak emberek a földön, akik benépesítik a Millenniumot. 11

Ezek, számos más ellenérvvel együtt, azóta is állandóan felmerülnek, amikor a Hetednapi Adventista egyház tanai megvitatatásra kerülnek.

 

Az 1856-ban látott látomás hamisnak bizonyul

Ellen G. White a Testimonies for the Church (Bizonyságok az Egyház számára) című munkájában megírta, hogy az 1856. május 27-én Battle Creekben megtartott nagy konferencián egy olyan látomást látott, ami az egyházat általánosan érintette:

"Azok társaságát láttam, akik jelen voltak a konferencián. Az angyal pedig azt mondta: 'Néhányuk a férgek eledele lesz, mások ki lesznek téve az utolsó hét csapásnak, egyesek pedig életben maradnak a földön addig, amíg átváltoznak Jézus visszatérésekor." 12

Természetesen minden egyes személy meghalt, aki jelen volt azon a konferencián, s így ez az adott kinyilatkozás már önmagában is komolyan megkérdőjelezi White asszony látomásainak hitelességét.

 

A hús, a tej, vaj, sajt és tojás elutasítása

A White-táborhoz tartozók egészséges életmóddal kapcsolatos elméletei nem voltak tisztán és határozottan kifejtve 1860-ig, vagyis a Hetednapi Adventista felekezet megalakulásáig. Ezeket szintén a "testemóniákra" – ahogy Ellen látomásait nevezték – építették, s innentől mereven ragaszkodtak hozzá, legalábbis a felekezet korai időszakában.

Mrs. White látomásai "határozott bizonyságot tettek a dohány, szeszes italok, tubák, tea, kávé, húsételek, vaj, fűszerek, torták, a túlzott só, és minden izgatószer fogyasztása ellen." 13

Ennek ellenére többek állítása szerint Ellen még húsz évvel ennek megírása (1872) után is fogyasztott vajat és húst. 14

A testemóniájában úgy írta, hogy sajtot soha nem szabad enni, és "tojás sem kerülhet a tálra". 15

 

A házasság ellenzése

A hús, a tejtermékek és tojás fogyasztásának ellenzése mellett Ellen a látomásainál fogva a házasságot is helytelennek mondta. Az indok: "a világ olyan korszakában, amikor a föld történelme a lezáródása felé közeleg, és hamarosan olyan nyomorúságba lépünk, amelyhez hasonló nem volt soha, minél kevesebb házasság köttetik meg, annál jobb úgy a férfinak, mint a nőnek." 16 Természetesen az ételek és házasság ellen szóló tilalom sokakat Pál Timóteushoz írt levelére emlékeztet:

1Timóteus 4:1-4 1 A Szellem pedig kifejezetten mondja, hogy a késői időkben némelyek elpártolnak majd a hittől, s tévelyítő szellemekre és ördögök tanításaira fognak figyelni, 2 hazug, saját lelkiismeretükben kiégett emberek képmutatásával. 3 Ezek tiltani fogják a házasságot, olyan eledelektől tartózkodnak majd, melyeket Isten hálaadással való fogyasztásra teremtett azoknak, akik hívek és az igazság felismerésére eljutottak. 4 Mert az Isten minden teremtménye hasznos, és semmi sem elvetendő, amit hálaadással veszünk magunkhoz,

 

A látomások okozta viszályok

Mrs. White látomásai alátámasztották azt a feltételezést is, hogy Krisztus pénteken lett keresztrefeszítve és vasárnap támadt fel, annak ellenére, hogy ezzel a hetednapi adventisták szombattartás melletti álláspontját gyengítette, és annak ellenére, hogy ez ellentmond a Bibliának.

Látomásai megerősítették a szentháromság tanát is, amit pedig a korai amerikai szombatisták és a Church of God határozottan elvetettek. Ellen White eredetileg metodista volt, s valószínűleg ennek hatására gyakorolta az Úrvacsora vételét negyedévenként, amíg a Church of God csupán évente egyszer, a zsidó peszach ünnep alkalmával vette azt.

Ezeket, és a hasonló adventista tanokat a továbbiakban aztán mindig hevesen vitatta és elutasította a Hetednapi Church of God.

 

A látomások elfogadása a hit mércéje lesz – az ellenzőket fanatikusoknak bélyegzik

1860-at követően a Hetednapi Adventizmus kifejezés lényegében szinonimája az Ellen G. White próféciák elfogadásának. Az 1932-ben először megjelent Hetednapi Adventisták Egyházi Kézikönyve bemutat huszonegy olyan kérdést, amit az adventista lelkészeknek fel kell tenniük a náluk bemerítkezni kívánóknak. Ezek egyike a következő kérdés: "Hiszel-e a Biblia azon tanításának, miszerint az egyház 'szellemi ajándékokban' részesül, és hiszed-e a próféciai Szellem ajándékának jelenlétét, ahogyan az megnyilvánult a maradék egyházon belül Ellen G. White munkásságában és írásaiban?" 17

A látomások elfogadása tehát egyféle mérce vagy teszt volt, és az is maradt. Azokat, akik az 1860-as években nem fogadták ezt el, fanatikusoknak bélyegezték a Hetednapi Adventisták. A Church of God korai éveiben ezek a látomások képezték a legfőbb viták tárgyát.

 

Kik voltak a  "fanatikusok" ?

Az 1850-es és 1860-as években a White házaspár által kiadott írásokban gyakran megemlítik, hogy voltak ellenzőik. Tehát maguk White-ék is elismerték, hogy a szombattartók között egyáltalán nem voltak egyetemesen elfogadottak sem Ellen látomásai és az arra épülő tanítások, sem az általuk beiktatott egyházvezetési forma. Emellett az ellenzék nem volt egy szűk helyhez kötve, hanem szélesebb körben hallatta hangját, New England-tól New York, Ohio, Wisconsin, Iowa és Illinois államokig.

James White lejegyezte, hogy feleségével erős ellenállást tapasztaltak 1850. májusában a Vermont államban fekvő Johnshon-ban az ottani "fanatikusok" által. Leibbey és Bailey szókimondóan ellenezték Ellen látomásait. Bailey a leírások szerint a következő kijelentést tette: "Az Úr nem kívánja a ti bizonyságtételeteket itt. Az Úr nem akarja, hogy itt legyetek és felzaklassátok és megtörjétek az Ő népét." White lejegyzésében az áll, hogy miután megtagadták őket, "Isten ereje töltötte be a helységet", és Bailey hátraesett, az ellenzők pedig mindannyian gyorsan elhagyták a termet.18

1853. őszén, mialatt több adventista konferencia is végbement New York, Vermont, Massachusetts és New Hampshire államokban, a White házaspár gyakori utalást tett bizonyos, őket célbavevő "viszálykodásra és lázadásra". 19 Tény, hogy ezidőben lépett színre az ún. Hírnök Társaság, akik igen erős ellenzői voltak a White házaspárnak.

Nem sokkal az 1854-es dátum csődje után (egy másik, hamisnak bizonyult adventista dátum), Mrs. White megírta, hogy "a szombattartók egy bizonyos rétegét a fanatizmus szelleme ragadta el ... amelyek nincsenek harmóniában a testtel ... és igen furcsa nézeteket vallanak." 20

1858. tavaszán White-ék Ohióba látogattak, ahol egy bizonyos H. úr (White-ék gyakori szokása volt az, hogy ellenfeleiknek nem közölték a teljes nevét, csupán nevük kezdőbetűjével utaltak rájuk az írásaikban) megrovásban részesült Ellen látomásán keresztül. Az illető kijelentette, hisz a látomásokban, de véleménye szerint Mrs. Ellent mások befolyásolták, amikor a látomásairól írt.  Ez Ellen White szavai szerint a Szellem elleni harc volt részéről. Ohio egyébként is nehéz területnek számított, mert ott nagyon sok ellenzője volt White-éknak. "Az ohiói testvérekben feléledt a bizalmatlanság, és gyanakvóan néznek azokra, akik a munkát Battle Creek-ből irányítják, és készen állnak a testület ellen állni és önállókká lenni. Nyugatabbra egy bizonyos R. néven ismert testvérpárban pedig jelen van a Hírnök Társaság szelleme." 21

 

A wisconsiniak szintén felléptek a látomások ellen

Ellen White korai testemóniáinak egyikében említést tesz egy wisconsini G. úr megfeddéséről, akit a "fanatizmus" fő szószólójának tartott abban az államban. Az 1860-ben végbement "szerveződést" követően, az ekkor már hetednapi adventistáknak nevezett felekezet továbbra is erős ellenállásba ütközött Wisconsin államban, különösen annak északi részein. A Review egy ezzel foglalkozó cikkében a következőket írták: "ez a Wisconsinban tapasztalható különös fanatizmus annak a hamis szentség teóriának a terméke, amelyet K. testvér terjesztget. A szentség [teóriája] nem a harmadik angyal üzenetére épül, így kívül áll a jelenlegi igazságon." G. testvérnő szintén attól a K. úrtól vette át ezt [a tant], aki többeknek is előadta azt.

1861. augusztus 3-án Ellen White látomást kapott az észak-wisconsini "szakadásokkal" kapcsolatban. "Vannak, akik csak bizonyos részét fogadják el az üzenetnek, más részét elvetik. Vannak, akik befogadják a szombattartást, de nem fogadják el a ‘harmadik angyal üzenetét’. Nem tartoznak felelősséggel senkinek, hitükben önállóak." Nyilvánvaló volt, hogy sokan elhagyták a White-tábort az "eljövendő korszak" tanai miatt. 22

 

Washington és New Hampshire – A Ball-féle ellenzék

A New Hampshire államban fekvő Washingtonban, ahol egyébként az első szombattartó adventista csoport megalakult, jelentős és szívós ellentábora volt White-éknak, akiket egy Ball nevű testvér vezetett. Ellen testemóniáiban megemlíti Ball-t, mint aki "ellenfeleink karjait erősítteti, nevetség tárgyává téve a látomásokat, és rémes dolgokat írnak rólunk a bostoni Crisis-ben [a Krízis egy Keresztény Advent kiadvány volt] és az Iowában kiadott Izrael Reményében [Church of God kiadvány]."

1867-ben a Washingtonban tartózkodó Ellen White megfeddte Ballt, aki könnyek közt vallotta meg, hogy visszaesett bűneibe, és Sátán befolyása alá került. Ball megvallását leközölte a Review 1868. július 7-i száma, amelyben kitért arra is, hogy miként változott meg véleménye a hetednapi adventistákról: „Hol találhatjuk meg a legönfeláldozóbb istenfélő, és legodaadóbb embereket a szombattartók között? Netán azok között, akik kétségbe vonják, tagadják és hevesen ellenzik a látomásokat? Persze, hogy nem. Akik ebbe a kategóriába tartoznak, azokat az önzésük, a világi gondolkodásmódjuk és az Isten és dolgai iránt tanúsított közöny jellemzi. A lágymelegek, a kettősszívűek és a visszacsúszók osztálya ez a szombattartók közt. Ennek a ténye már önmagában is azt tanúsítja, hogy Isten keze ebben a munkában van, és az ellene emelt fegyverek sikertelenségre vannak ítélve. A magam szomorú tapasztalatából tudom, hogy aki ennek a munkának bármely részét ellenzi, az szellemi halálra van ítélve. Isten keze van a munkában, és győzelemre van rendeltetve, még akkor is, ha emberek és ördögök ellenzik." 23

Ball egyike volt a legkeményebb ellenzőknek, majd mégis a hetednapi adventisták mellé szegődött, ez a propaganda siker azonban nem sokat változtatott a helyzeten. Még Michiganban, a hetednapi adventisták megszerveződésének színhelyén is voltak olyan szombattartó csoportok, akik sosem fogadták el a látomásokat, ahogy a név megváltoztatásával sem egyeztek ki. Ezek a csoportok önállósították magukat, megmaradtak a Church of God elnevezés mellett, annak ellenére, hogy White-ék teljes erejüket latba vetették a célból, hogy a szombattartó adventisták minden csoportját a maguk vezetése alá vonják. Az ellencsoport nem halt el, maguk is munkába fogtak, és 1863-ban kiadták a Hope of Israel (Izrael Reménye) című lapjukat. A kiadványra később röviden csak a Remény névvel utaltak, ami talán szimbolikusan arra mutatott, hogy milyen nehéz körülmények közt jöttek létre, és milyen csekély erőforrásokkal rendelkeztek.

 

Lábjegyzetek Az Ellen G. White látomásai körül lezajló viszályok fejezethez:

1. Review, January 14, 1862, 52.

2. Review, August 6, 1861, 76.

3. D. M. Canright, Seventh Day Adventism Renounced (Fleming H. Revell Co., 1889), 38-41.

4. Jacob Brinkerhoff, "The Seventh Day Adventists and Mrs. White's Visions," (Advent and Sabbath Advocate, 3rd edition, 1884), 6.

5. Ibid., 11-12.

6. Ellen G. White, Early Writings, 273

7. Review, September 26, 1935.

8. Present Truth, August 1849, 22.

9. Uriah Smith, Looking Unto Jesus, 237.

10. Material on Seventh Day Adventism from The Gathering Call.

11. Ellen G. White, The Great Controversy, 657.

12. Ellen G. White, Testimonies for the Church, Vol. I, 131-32.

13. Testimonies (1872), Vol. III, 21.

14. Gathering Call material.

15. Testimonies, Vol. II, 68, 400.

16. Testimonies (1885), Vol. V, 366.

17. Seventh Day Adventist Church Manual (1932), 78.

18. James and Ellen G. White, Life Sketches (Steam Press of the Seventh Day Adventist Publishing Association, 1888), 270-72.

19. Ibid., 304.

20. Testimonies, I, 411-13.

21. Ibid., 234-39, 250-51.

22. Ibid., 311-23, 326-40.

23. Uriah Smith, The Visions of Mrs. E. G. White, a Manifestation of Spiritual Gifts According to the Scriptures (Steam Press of the Seventh Day Adventist Publishing Association 1868), 131-32; Testimonies, I, 653-55, 660-61.

Ω

 

V. A Church of God Michigan államban

«vissza

1863. augusztus 10-én a michigani Hartfordban kiadásra került egy újság, a Hope of Israel (Izrael Reménye) címmel. A lap helyi szerkesztője Enos Easton volt, a beíró társszerkesztők pedig Gilbert Cranmer és John Reed voltak. Az újság kiadási alapelveinek főbb pontjai: "a Biblia és egyedül a Biblia tartalmazza a morális törvényzetet és azokat az utasításokat, ahogyan az egyháznak működnie kell, egyetemesen, minden korban, emberi hitvallások, hittételek nélkül. Ugyancsak a Biblia határozza meg azt, hogy a bűn az Isten törvényének megszegése, és a törvény, amely megmutatja, mi a bűn, az a Tízparancsolat; a halál a lét teljes megszűnése. Isten elhozza uralmát a földre, Krisztus királysága alá helyezi azt, aki majd Dávid trónjáról uralkodik, vele a tizenkét apostol, akik tizenkét trónon ülve ítélkeznek Izrael tizenkét törzse fölött. Az igazak és a bűnösök e földön nyerik el méltó jutalmukat, és végül, a föld helyre lesz állítva az eredeti édeni dicsőségében és szépségében." 1

A szerény körülmények közt beinduló újság csupán negyven előfizetővel kezdte meg működését, amelynek támogatói az Isten Egyháza, Krisztus Egyháza és az Elsőszülöttek Egyháza megnevezésekkel utaltak magukra.

 

Az Izrael Reménye című kiadvány

Minden jel arra mutat, hogy a Hope of Israel (Izrael Reménye) című lap a Messenger of Truth (Az Igazság Hírnöke)-nak,  az 1850-es években megjelenő White-ellenes kiadványnak egy kései folytatása volt. A.N. Dugger, Church of God történész szerint a lapot azok a Church of God névnél megmaradt adventisták hozták létre, akik nem követték az 1860-ban Battle Creek konferencián elhatározott névváltoztatást. Ez a csoport a következő évben szintén összeült Battle Creek-nél, és megkezdték a The Remnant of Israel (Izrael Maradéka) kiadvány publikálását, amelynek nevét később megváltoztatták Sabbath Advocate-ra (Szombati Szószóló), majd még később Bible Advocate-ra (Bibliai Szószóló). Nem tudni, hogy Dugger elírta-e a nevet, és a Remnant of Israel valójában a Hope of Israel kiadvány volt, de valószínűbb, hogy címváltoztatás történt, és az Izrael Maradéká-ból azIzrael reménye lett 1863-ban.

Dugger azt is megjegyzi, hogy a Michigan Church of God közösség tulajdonában volt egy alapítványi okirat a következő nevekkel: L.A. Munger, A.E. Case, Seth Munger, Will Slater és John Campbell. Az 1930-as években ez az eredeti okmány még mindig a Michigan Church of God közösség kezében volt .2

M.A. Branch lejegyzései szerint a michigani Church of God megalapítója és vezetője Gilbert Cranmer vén volt, aki egyben a Church of God tanácscsoport (konferencia) elnöke is volt.3

 

Gilbert Cranmer élettörténete

Gilbert Cranmer 1814. január 18-án született, New York állam Tompkins megyéjében, Ithacához közel, és 1903. december 17-én hunyt el. Hét esztendős volt, amikor az édesapja meghalt. Tizenhét éves korában a Metodista felekezethez csatlakozott, ahol gyakran felkérték prédikálásra. Két évvel később azonban elhagyta a felekezetet, mert nem értett egyet az általuk vallott Istenképpel (minden jel arra mutat, hogy tagadta a háromságtant). Ezután a Christian Church nevű csoporthoz csatlakozott, ahol engedélyt kapott a prédikálásra, és a következő három éven át vándor prédikátor volt. Ezidő alatt, főként gyalog járva, prédikált New York, Pennsylvania, Ohio, Kentucky és Indiana államokban, továbbá Kanadában is.

Amikor 1840-ben a Michigan államban lévő St. Joseph-be költözött, a Christian Church felekezet évi 150 dolláros fizetést ígért neki, de a végén mindössze 13 dollárt kapott kézhez. Amint később megírta: "Ekkor határoztam el, hogy soha többé nem prédikálok fizetésért, s onnantól soha nem is tettem."

Az 1840-es években, mialatt a William Miller által hirdetett 'itt a világ vége' advent tanok terjedtek, Cranmer maga is "óvatosan és alaposan megvizsgálta" Miller kalkulációit és próféciaértelmezéseit, és 1842-ben arra a következtetésre jutott, hogy azok helytállóak. Ehhez némileg hozzájárult az is, hogy személyes szemtanúja volt egy nagyobb meteorzápornak, amit ő kapcsolatba hozott a Máté 24:29 verssel, ahol említve van a jelek közt az, hogy "a csillagok lehullanak az égből." A későbbi leírás szerint "a legőszintébben hitt abban", hogy az advent közel van, bár a felesége nem hitt abban.

A nevezetes napon, 1844. október 22-én, több, adventben hívő társával egy iskolaépületben jöttek össze, várva a nagy eseményt, Krisztus visszatérését. Cranmer maga is megtapasztalta a "Nagy csalódás" keserűségét, és ismerőseinek gúnyos megjegyzéseit: "hogyhogy még itt vagy, azt hittük, felmentél az elmúlt éjjelen?" Nem vesztette el azonban hitét, mint oly sokan mások.

A szombat kérdés először 1843-ben jött figyelmébe a Midnight Cry (Éjféli kiáltó) lap olvasásán keresztül. Ebben a millerita kiadványban a massachusetts-i Ashburhamból való J.C. Day egy cikke késztette gondolkodásra. Ezidőtájt egy másik prédikátor, S.C. Hancock a Connecticut államban fekvő Foresville-ből is a szombattartás híve volt, és amellett érvelt. Cranmer nem jutott teljes meggyőződésre a szombattartást illetően 1845-ig, amikor is Joseph Bates megjelent Battle Creek-ben, és Cranmer szavaival élve, "hirdette a törvény érvényét, a Szellem ajándékait, és több más csodálatos igazságot". Attól a naptól kezdődően Cranmer, és egy David Hewett nevű, Battle Creek-ből való társa elkezdték tartani a szombatot. Ezidőben Cranmer a Michigan állami Kalamazo megye Comstock nevű helységében lakott.

Cranmer a továbbiakban szorosan együttműködött sok olyan személlyel, akik a későbbiekben a Hetednapi Adventista felekezet alapítói vagy tagjai lettek, de már e korai időben is hiányolta, hogy soha nem látott közöttük gyógyulást. További csalódást és kiábrándulást okozott számára az, hogy a csoport által oly nagyon hangoztatott "prófétai ajándék" kizárólag egy nő személyére korlátozódott. Szombati adventista [a szombattartó adventisták gyűjtőneve a felekezetekre szakadás előtt] prédikátorként több kisebb gyülekezetet is létrehozott Michigan állam nyugati területein.4

 

A White házaspár és Cranmer közötti ellentétek kibontakozása

Cranmer késői éveiben lediktálta élettörténetét fogadott fiának, M.A. Branch-nak, amelyben dokumentálta a White-táborból való kiábrándulásának körülményeit, majd elszakadását tőlük.

"A bezárt ajtó tana egy főbb tanítása volt a White-ék oldalán állóknak, ez a tanítás Mrs. White látomására lett felépítve, és e szerint az üdvösség ajtaja bezárult a bűnösök számára, mindazok, akik odaadóan hittek abban, hogy a látomásai Istentől jöttek, szintén elfogadták ezt a tanítást. Magam nem hittem és nem is hirdettem ezt, [kiemelés hozzáadva], addig a pontig ugyanis nem volt meghúzva a vonal [a látomások elfogadásával kapcsolatban], és a látomások ekkor még nem képeztek egy hűségpróbát. ..." 5

Miután Cranmer alaposabban megvizsgálta Ellen White látomásait, döntésre szánta magát:

"Ekkora persze már erősen felébredt bennem a gyanú, hogy rossz hajóra szálltam fel. Innentől [E.G.W] minden látomását alaposan megvizsgáltam, s azt találtam, hogy gyakran ellentmondanak egymásnak és a Bibliának is. A látomásokkal kapcsolatos kétségeimet megosztottam több testvérrel is, akik azonnal elhidegültek tőlem, és onnantól távol tartottak maguktól. Nem találtam olyanokat, akikkel társulni tudtam volna, s így még évekig köztük maradtam, remélve, hogy előbb-utóbb elegük lesz majd E.G. White látomásaiból, és mindannyian egy utat tudunk majd járni, egyetértésben a Szellem által vezetve." 6

 

Az otsegoi események – Ahogy a White-tábor látta a Church of God megalakulását

1857. december 19-én és 20-án a White házaspár egy hétvégi találkozót tartott a michigani Otsegóban. A találkozáson ott volt Cranmer, és jelen volt J.N. Loughborough hetednapi adventista történész is, aki lejegyezte az eseményeket. Eszerint a találkozó folyamán Mrs. White egy látomást kapott, ami alatt Cranmer vén megvizsgálta őt, és kijelentette, megállapítása szerint Ellen valóban nem tudja, hogy mi folyik körülötte [mialatt a látomást kapta, transzba esett állapotban volt], és isteni eredetűnek vélte. Amikor Mrs. White kijött a transz állapotából, közölte Cranmerrel (akit, mint ő mondta, addig soha nem látott), hogy Cranmer fél a családja előtt imádkozni, mert családja ellenzi őt, és ezért az istállóba vonul vissza imádkozni. Továbbá a látomása rámutatott arra, hogy Cranmer titokban dohányélvező, miközben testvéreinek azt a megvallást tette, hogy elhagyta azt a szokást. Ha Cranmer megtér e két bűnétől, csak akkor alkalmas az igazságot másoknak hirdetni. Loughborough lejegyzései szerint Cranmer megvallotta, hogy Mrs. White igazat mondott, s mielőtt hazatért, megígérte, véghez viszi az általa ajánlott és szükséges változásokat.

Hat héttel később (1858. január/február hónapban) Cranmer Battle Creek-be utazott, hogy felhatalmazó levelet kérjen James White-tól a prédikáláshoz. White megkérdezte tőle, hogy véghez vitte-e a kívánt reformokat az életében, s miután az nemmel válaszolt, megtagadta tőle a felhatalmazólevelet.7

Röviddel ezután Cranmer megkezdte az önálló prédikálást, amit ő azzal indokolt, hogy az adventisták megtagadták tőle a prédikálás jogát, mivel nem fogadta el Ellen G. White látomásait.

Loughborough megemlíti, hogy Cranmer követőkre talált, és kevés idő elteltével újra életre kezdte hívni az addigra megszűnt Messenger kiadványt, aminek ő az Izrael Reménye (Hope of Israel) címet adta. Egy másik Hetednapi Adventista történész, Spalding is említést tesz az Izrael Reménye kiadványról, és azt írja, hogy az Izrael Reménye kiadvány 1863-ban vette kezdetét, futott két éven át, majd megszűnt a támogatás hiánya miatt.

A Hetednapi Adventisták következetesen úgy jellemezték a Church of God tagságát, hogy azok olyan "fanatikusok", akik azért ellenzik Ellen G. White látomásait, mert azok által meg lettek feddve, és nem akarnak változtatni bűnös gyakorlataikon. Loughborough kijelenti, hogy azok a Hetednapi Adventisták, akik megjelentek Cranmer gyülekezetében, azt jelentették, hogy ott sokan dohányoztak.

 

Az otsegoi események Cranmer szemszögéből

Cranmer önéletrajzi írásában mellékelt egy leírást, amit az otsegói szombattartó gyülekezet két tagja, Joseph J. és Louise H. Perkins írt alá. A melléklet egy eseményt vázol, azzal kapcsolatban, hogy amikor Cranmer Otsegóban prédikált, ott azt nyilatkozta, ő nem lát semmiféle bizonyítékot arra, hogy a mennyei szentély ajtaja 1844-ben bezáródott volna. A Perkins házában találkozók közt volt Lester Russel, aki kijelentette, neki bizonyítékok vannak a kezében azzal kapcsolatban, hogy a szentély ajtaja igenis bezárult, és ezzel kapcsolatos bizonyítékként elővette zsebéből Ellen G. White látomásainak könyvét. Cranmer válasza: "Lehetséges, hogy Mrs. White látomásai bizonyítékok önnek, de nekem nem azok."

Ezek után egy általános gyülekezeti vita kerekedett, aminek alkalmával a pro-White adventisták igen felingerültek.  George Leighton azonnal elhagyta Otsegót, és Battle Creek-be ment, hogy James White elé tárja a felmerült problémát. Visszatérve Leighton elmondta, James White utasítása szerint nem engedhetik meg Cranmernek a további prédikálást Otsegóban. Cranmer egy azonnali kivizsgálási találkozást kérvényezett, aminek alkalmára a White házaspár Otsegóba utazott, hogy szembesüljenek Cranmerrel. A tárgyaláson Ellen G. White a már megszokott és kényelmessé vált módon éppen látomást kapott, és megfeddte Cranmert. Cranmer szerint White-ék egyedül a célból mentek el az otsegói találkozásra, hogy elfogadtassák vele a látomásokat, és miután továbbra is megtagadta azokat, az egyértelmű szakadáshoz vezetett.

Cranmer a történtek után levelet küldött Battle Creek-be, amelyben végleges határozatot kért azzal kapcsolatban, hogy végezhet-e továbbra is pásztori szolgálatot, vagy sem. Az engedélyt megvonták tőle, azzal indokolva, hogy nem fogadja el a látomásokat. Saját szavai szerint "onnantól a látomások elfogadása a velük való közösség egy tesztjévé vált." Az otsegói gyülekezetből néhányan elhagyták a White-tábort és Cranmer mellé álltak, akinek független munkássága látszólag az ekkor vele tartó tizenegy emberrel kezdődött meg.8

Az Izrael Reménye kiadvány 1863. augusztus 10-én megjelenő első számában Cranmer ecseteli a White házaspárral és követőikkel való szakításának okait: "Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nincs további helyem egy olyan egyházban, amelynek a feje egy asszony volt. Onnantól kezdődően egyedül a Bibliát tekintettem mérvadónak, ami szerint az egyház feje Krisztus. Pályafutásomat egyedül, egy Bibliával a kezemben kezdtem el. Isten megáldotta munkásságomat, messze meghaladva minden elvárásomat. Michiganállamban valami nyolc szolgáló pásztorunk van, és több száz fős tagságunk. Isten csodálatos módon nyilvánította meg az erejét közöttünk." 9

 

A michigani gyülekezetek

Még az 1860-as éveket megelőzően, Cranmer és munkatársai aránylag jelentős növekedést értek el Michigan államban. Gyülekezeteket alapított Waverlyben, Alamóban, Goblesben, Bloomingdale-ben, Hartfordban, Cascoban, Kirby's-ben, West Olive-ban és több más helységekben is.

Cranmer létrehozott egy kisebb gyülekezetet egy Trowbridge nevű kisvárosban is, ahol a tagsághoz tartozott többek között C.S. Bullock és felesége, Isaac Catt és felesége, a Galord család, Edwin Stockwell és felesége.

A michigani Alamo-ban létrehozott gyülekezet tagjai közt volt Daniel Tiffany és felesége, AS. Tuttle és felesége, Joseph Perkins és felesége, továbbá egy bizonyos Mr. Gadsbee.

Egy ideig Waverly lett a gyülekezeti újság otthona. A gyülekezetnek valami száz tagja volt, idetartozott H.S. Dille, John S. Staunton, Hiram Goble, Henry Whelpley, annak két fivére, Sam és Wesley, továbbá George Howland, Mr. Strong és Sylvester Baker.

A michigani Bloomingdale-ben 1859-ben alapult meg a gyülekezet, ezek közt volt Greenwood Wait és felesége, Matthew Munn és felesége, M. Remington és felesége, John Wait és felesége, továbbá H. Davis és felesége.10

Casco-ban szintén egy "jelentős tagságú gyülekezet" alakult ki, olyan testvérekkel, mint Cron, Steller, Fabun, J.P. Parish és feleségeik, és sokan mások. 

Cranmer prédikáló körútján igehirdetési találkozót tartott a michigani Bangor-ban, ahol ekkor sok tanítványt szerzett. A megemlített nevek: Hallett Greenman és felesége, James Watkins és felesége, John McNitt és felesége, Charles Kelly és felesége, Levi Watkins és felesége, James Greenman és felesége.

Bangor után Hartford Village következett, itt egy sor prédikáció után megtérésre jutott Job Dunham és felesége, Joseph Stoten és felesége, Isaac Hogeboom és felesége, Erastus Branch és felesége (ők voltak M.A. Branch szülei), Enos Easton, Azer Hawks és felesége, R.W. Hastings, Zelia Hasting, Polly Baldwin, Moses Baldwin és felesége, Charles Gibbs, Amanda Kemp és mások.

Bangorban nem volt könnyű dolga Cranmernek, előfordult, hogy prédikálását közbekiabáló személyek és rendbontó elemek zavarták meg, volt alkalom, amikor megdobálták záptojásokkal, és egy vödör vízzel is leöntötték. Az ilyen támadások nem szegték kedvét, és nem tartották vissza a további prédikálástól.

 

Cranmer munkatársai és a vele szolgáló pásztorok

Cranmer korai támogatói és segédpásztorai John Reed, James Jackson, Philip Strong, Newton Wallen és John Fabin voltak. E szolgáló vének közül viszont ketten, Strong és Jackson, hamarosan elhagyták a mozgalmat, Strong a hetednapi adventistákhoz csatlakozott. John Reed egy kiváló prédikátor hírében állt, különösen a "próféciai idők" témájában volt otthon, előadásaikor gyakran használt táblázatokat, amelyekkel "jól illusztrálta az álláspontját."

A Dugger által megemlített további szolgálók közt volt még R.V. Lyons Niagara Falls-ból, Philip Howe és Luther Kerr Kanadából, és Thomas Howe Michiganból.11

 

A Church of God szervezeti felépítése

Cranmer jelentése szerint a szervezetbe tömörülés 1860-ban történt meg, vagyis ugyanabban az évben, amikor a White-táborhoz tartozó adventisták hivatalosan felvették a Hetednapi Adventista megnevezést Battle Creek-ben. A.N. Dugger írásaiban az áll, hogy a csoport 1861-ben vált szervezetté, ekkor kezdték meg lapjuk kiadását is.12

Egy másik forrás szerint viszont a szervezetté válás csak 1865-ben történt meg, amikor Cranmer szolgáló vén vezetése alatt számos michigani adventista "tiltakozást szervezett a Hetednapi Adventista felekezet bizonyos tanításai miatt". Elvetették, hogy Ellen White látomásai isteni eredetűek, s megtagadták az 1860-ban beiktatott megnevezés használatát is,ahelyett megmaradtak a "Church of God" névnél.13

A Michigan Historical Records Survey (a michigani történelmi rekordok információs irodája) adatai szerint – amelyek adatai nagyrészt Cranmer írásain alapulnak – a szervezetség 1863-ban jött létre és a gyűlési jegyzetek a Michigan Church of God titkárának kezében vannak. 14

Cranmer jelentéseiből látható, hogy negyedévente találkozókat hoztak létre a különböző gyülekezetek, majd létrehozták az általános tanácsot, ahol minden gyülekezet képviselői megjelentek. A jelentésekből láthatóan az első általános konferencia alkalmával Gilbert Cranmert jelölték ki a konferencia [gyülekezeti tanács] elnökének.15

 

Az Izrael Reménye lap kezdete és korai támogatóik

Az 1863. tavaszán Waverly-ben, és ugyanazon év júniusában, a michigani Bangor-ban megtartott konferenciákon hoztak határozatot egy újság publikálására. A Hope of Israelkevesebb, mint negyven előfizetővel indult meg, a látszat arra utal, hogy az első számokat Cranmer otthonában kezdték kiadni. H.S. Dille lett az irodai szerkesztő, aki összeállította a lap tartalmát, majd elvégezte a nyomtatást, míg Cranmer idejének nagy részét az aktív szolgálati pásztorkodás tette ki. A lap növekedésnek indult, és 1864. november 30-án már azUSA tizennyolc államában, és a kanadai Ontario államban is megjelent.

Az Izrael Reményét a megalapításától kezdődően szerteszóródott kis gyülekezetek támogatták, Vermont államtól Missouri államig. A lap keleti államokban élő támogatói gyakran az Elsőszülöttek Egyházaként utaltak magukra, a michiganiak inkább a Krisztus Egyháza megnevezést használták, míg Wisconsinban és Iowában az "Isten Egyháza" (Church of God) név volt a leginkább használt.16

A szétszórtan élő szombattartó gyülekezetek elsősorban levelezést folytatva tartották fenn a kapcsolatot egymással, ritkábban pedig delegációk küldése által, amíg 1844-ben aMichigan Church of Christ közös tanácsot hozott létre a Missouri és Iowa államok Church of God gyülekezeteivel, aminek a "Church of God Általános Tanácsa" nevet adták. Kivehetően, a keleti államok gyülekezetei egy idő után stagnálni kezdtek, és soha nem is éledtek fel abból igazán. 17

Ami láthatóan összekötötte ezeket a szétszórt szombattartó csoportokat, az egy sor jellemző tanítás volt, mint a "kondícionalizmus" [az üdvösség feltételekhez van kötve], az eljövendő kor tana [a millenniumi uralom], és általában véve Ellen White látomásainak ellenzése.18

 

IzraelReménye Michiganban

Az Izrael Reménye 1863. augusztus 10-én kiadott első számában megjelent Samuel Davison* egy levele, amelyben többek közt "rendkívül érdekesnek találja azt, hogy a különböző államokban élő, egymástól elkülönült és egymás létéről nem is tudó csoportok ugyanabban hisznek, ugyanazokat a nézeteket képviselik, egy céljuk van, hasonlók a körülményeik, és amennyire látható, egy szellem tölti be őket annak reményében, hogy örököljék Isten országát ..." Ebben a számban publikálva lett továbbá H.S. Dille azon levele is, amit V.M Graynek, az iowai Marionban lévő Church of God vezetőjének írt, és amelyben vázolja a michigani Church of God gyülekezetek helyzetét.

Számunkra különösen fontos Davison azon megjegyzése, hogy a Wisconsin, Illinois, Iowa és Michigan államban működő Church of God gyülekezetek lényegében mind ugyanazt hitték, és kezdeményezte egy olyan általános konferencia létrehozását, ami a további és szorosabb együttműködést szolgálja.19

[*Megjegyzés: Samuel Davison a New Jersey Hetednapi Baptista felekezet szolgáló pásztora volt Marlboróban 1844-46 között, majd a szintén New Jerseyben fekvő Shiloh városában 1846-49 között. 1947-ben Davison látogatást tett a Snow Hill-ben működő német ajkú hetednapi baptistáknál. Ő minden valószínűség szerint ugyanaz a Samuel Davison, akit az 1860-as években egy fontos Church of God személyiségként említenek.]

A michigani Krisztus Egyháza háromnapos konferenciát tartott Cascóban, amit John Fabins vén házában tartottak meg, és ami augusztus 21-én, egy pénteki napon kezdődött. Itt megegyeztek abban, hogy egy szélesebb körű, háromnapos konferenciát hívnak össze Kalamazzo megye Alamo helységében szeptember 25.-ével kezdődően, ami szintén egy pénteki napra esett. Minden olyan személy hivatalos volt, akik "szeretve várják az Úr Jézus Krisztus megjelenését." A meghívottakat várták Wisconsinból, Illinoisból és Iowából, név szerint várták többek közt Waterman Phelps, E.S. Sheffield, Samuel Davison és E.W. Shortridge prédikátorok megjelenését. 20

 

H.S. Dille

A michigani Bangorban 1863. júniusában megtartott konferencián H.S. Dille (vagy Dilly) lett megválasztva a lap szerkesztőjeként. Dille gyakorlott nyomdász volt, aki Enos Easton mellett szolgált egy ideig, s miután 1864. április 15-én visszalépett a szerkesztői posztról, megmaradt nyomdászként, 4 dolláros heti bér mellett. 21

 

Az Izrael Reménye Waverly-be költözik

Az újság első hat számát a michigani Hartfordban adták ki, majd onnantól a michigani Waverly helység vált a lap otthonává, s itt is maradt az 1865. október 8-án megjelenő utolsó számáig. A lapnak összesen harminckilenc száma jelent meg Michiganban. 22

 

A Brandywine Cornersben megtartott konferencia

1864. április 15-én konferenciát tartottak a michigani Bradywine Corners-ben, ahol többek közt jelen volt Phelps, Davison, Niel A. Perry, E.N. Fuller, V.M. Gray. A szolgáló vének "az esetlegesen felmerülő nézeteltéréseket kívánták egyeztetni" egy "tömör, szent és törhetetlen egységre jutás" céljából.23

Gilbert Cranmer lett a főszerkesztői posztra szavazva, Dille volt a nyomdász, az adminisztratív bizottságba pedig John L. Staunton (elnökként), H.S. Dille (titkárként), Hiram Goble (pénztárosként) lettek beválasztva. Az első negyedévi jelentés 52 dollár és 15 cent bevételéről ad hírt. Összesen tizenkét szolgáló pásztoruk volt Michigan államban.24

A Brandywine Corners-ben végbement egyeztetés látszólag nem törölt el automatikusan minden egyes véleménybeli különbséget. Waterman Phelps továbbra is támogatta a Remény-t Wisconsinban, ugyanakkor nem minden pontban volt egy véleményen a michigani testvérekkel. 25

 

A keleti államok szombattartói

A keleti államok "szabad szombattartói" 1864-ben levélben közölték az iowai Unionban tartózkodó Samuel Everettel, hogy a new englandi szombattartók egynegyede nem tartott együtt, és nem is gyülekeznek a Review táborral, vagyis a White-követőkkel. Ezek a testvérek egy olyan kiadványt kerestek, ahol hangoztathatják nézeteiket, s Davison a Hope of Israel magazint ajánlotta figyelmükbe. Ezzel megnyílt a kommunikációs vonal a Hope of Israel és a keleti szombattartó adventisták között. A keleti testvérek konferenciát tartottak korábban 1864-ben, a Maine állambeli North Berwick-ben, ahol megállapodtak abban, hogy felveszik a kapcsolatot a nyugati államokban lévő szombattartókkal.

Egy másik konferenciát május 5-re terveztek a Maine állami Portlandban. Eközben megkapták Samuel Davison (Norris, Illionis) V.M. Gray, (Marion, Iowa), és W. Phelps (Busseyville, Wisconsin) pontos címeit, mint olyanokét, akikkel fel lehet venni a kapcsolatot a nyugati szombattartókkal kapcsolatos információkért.26

A Massachusetts állambeli Chelsey városából J.C. Day levélben fejezte ki háláját Dille-nek (a Hope of Israel nyomdászának) a kiadványért, és az azáltal biztosított kommunikációs lehetőségért "mindazok nevében, akiket azért vetettek ki, mert bátorkodtak kinyilvánítani kétségeiket E G.White látomásainak ihletettségét illetően" 27

Úgy tűnik, hogy Samuel Everett személyesen is jól ismert többeket a keleti szombattartók közül.

 

Kelet-nyugati együttműködés

A május 5-én Portlandban (Maine állam) lezajlott konferencián S.C. Hancockot és J.C. Dayt felhatalmazták arra, hogy levélben vegyék fel a kapcsolatot a michigani testvérekkel, és állapodjanak meg egy konferencia létrehozásában, amelynek helyét valahol félúton a két fél között jelöljék ki. Továbbá kérjék, hogy a nyugatiak küldjenek egy szolgáló pásztort, akivel együtt dolgozhatnak. 28 A levelet a portlandi konferencia címezte a michigani Hartfordban megtartott konferenciához (amit június 17-19 közt tartottak meg), és amiben többek közt ez állt: "mivel azon elsőszülötteknek a gyülekezeteihez tartozunk, amely "elsőszülött a holtak feltámadásából", ezért az Elsőszülöttek Egyháza név felvétele mellett döntöttünk. Felismerjük azt, hogy ma az utolsó meghívás hangját halljuk arra a ' vacsorára', melyről a Lukács 14:23 tesz említést." 

 

Hajnalcsillag meghívó ajánlata

Az  1864. júniusában megtartott Hartford Conferencia alkalmával, a pennsylvaniai Celesta városából való P.E. Armstrong ajánlatott tett arra, hogy az általa kiadott Day Star of Zion (Sion Hajnalcsillaga) című kiadványt és az Izrael Reményét olvasszák egybe. A michigani testvérek elutasították az ajánlatot, mivel az újságot továbbra is Michiganban szerették volna tartani. 28

Úgy tűnik, hogy P. E. Armstrongnak némiképpen eltérő véleménye volt azzal kapcsolatban, ahogyan a michiganiak magukat kormányozták. Erről a következő megjegyzést írta: "Mi az Istenbe vetett egyszerű hittel lépünk ki, szélbe vetve a krédók mögött álló emberi gépezetet, konferenciákat, szavazásokat és kijelöléseket. Sajnálattal látom, hogy önök az Isten akaratát a konferenciák határozataiból kívánják kibogozni." 29

 

A Bangor-i konferencia – Az Izrael Reménye példányszámainak növekedése

1864. augusztus 17-19 között egy újabb michigani konferenciát tartottak, ezúttal Bangorban. A felszólalók Fabun és Wallen szolgáló vének voltak, emellett Cranmer is beszédet mondott, majd felolvastak egy levelet, amit a keleti szombattartóktól kaptak. A keleti testvérek azt kérték, hogy ha lehet, vagy Phelps vagy Cranmer látogassa meg őket a legközelebbi konferenciájuk alkalmával a Maine állambeli Portlandban, s maradjanak ott egy ideig. A választás Cranmerre esett, így ő látogatta meg a keletieket, amíg John L. Staunton, Dille és Hiram Goble hátramaradtak, a maguk elnöki, titkári és pénzügyintézői posztjainak betöltésében.

Az augusztus 4-én, Észak-Berwick-ben, (Maine állam) megtartott konferencián Weston, Howard és Hancock mondott beszédeket. C.S. Hancock arra buzdította a michigani testvéreket, hogy csatlakozzanak a szervezet kiadványának támogatásához, hogy annak úgy méreteit, mint példányszámait is megnövelhessék.

Ezzel elérte célját, az újság hamarosan bővített kiadásban lett terjesztve, és tervbe vették a heti megjelentetését. Az előfizetési ára 1.00 dollár volt huszonhat példányszámért. Az 1864. október 7-én megjelenő szám címe alatt megjegyezték, hogy a lap "Krisztus Egyháza" által lett publikálva. Ebben a számban egy hirdetést is feladtak, amely egy gyermekekhez szóló lapot reklámozott, "A kis prédikátorok" címmel, s aminek egy éves előfizetési díja 25 cent volt. 30

 

Cranmer New Englandba látogat

A Bangorban lezajlott konferencián Gilbert Cranmert jelölték ki, hogy látogassa meg a Maine állami Portlandban lévő Elsőszülöttek Egyházának gyülekezetét, amit meg is tett 1864. november 3-án, három nap és három éjjelen át tartó vonatozás után.

Cranmer visszatérésekor jelentést adott arról, hogy ott "megszentelt advent hívőkre talált." Viszont az előzetes tervektől eltérően nem maradt náluk hosszabb ideig, és rövid idő elteltével visszatért Michiganba. 31

 

Remény kiadási problémákba ütközik

A november 2.-i szám kiadásakor a lap mérete jelentősen csökkent. A szerkesztői megjegyzésben ez állt: "A Remény ezentúl a jelenlegi formájában és az itt használt nyomtatással lesz kiadva. Kilátásaink soha nem is voltak túl fényesek."

Viszont az 1864. november 30-i számban H.S. Dille valamivel derűlátóbb cikket írt, az "Élni fog-e a 'Remény'?" címmel. A cikkben közölte, hogy az elmúlt három és fél évben fáradhatatlanul dolgozott az Izrael Reményének szerkesztésén és nyomtatásán, aminek érdekében még egy jobban fizető munkát is feladott. A szerkesztőség olyan mértékű anyagi problémákkal küzdött, hogy már a lap megszűntetésén gondolkodott. Bár az 1864. augusztusában Bangor-ban megtartott konferencián elhatározták, hogy folytatják a lap kiadását, de az ahhoz szükséges bevételek nem mutatkoztak meg, s így ezennel kér felhívást a lap további anyagi támogatására.

M.N. Kramer Dry Creek-ből (Iowa állam Linn megyéjéből, Mariontól négy mérföldre nyugati irányba) válaszolt a felhívásra, és támogatást ígért. John Reed - michigani szolgáló pásztor és Cranmer közeli barátja - pedig kijelentette, hogy sikeresen felhagyott a dohányzással, és azt az összeget, amit korábban arra a "szennyre" költött, a Remény támogatására fordítja a jövőben.32

1865. áprilisára Dille szerkesztősége pénz nélkül állt. A négy dolláros fizetését oly hosszú ideje nem kapta meg, hogy csaknem hetven dollárral volt hátralékban a bére, ellátását nem tudta kifizetni, és sürgősen pihenőre volt szüksége, mert az egészsége sem állt jól. Dille felmondott az állásnak, azzal az utolsó felhívással, hogy ha a testvéreknek sikerül összehozni négyszáz dollárt egy nyomdára és a hozzávaló szükségletekre, hogy bővített és feljavított kiadásban jelenhessen meg a lap, akkor felvállalja annak munkáit. A legközelebbi szám két hónapra rá jelent meg. Közben egy konferencia is meg lett tartva ezzel kapcsolatosan 1865. június 9.-e és 11.-e között, ahol elhatározták a lap további publikálását. Ezúttal Samuel Everett lett a szerkesztő, Hiram Goble a pénztáros, és Dille a kiadófelelős. Ekkor bevezettek egy teljesen új vezérelvet is, a lap ugyanis a továbbiakban nem maradt meg a legkülönbözőbb nézetek szabad fórumának, amint korábban volt, hanem innentől csupán a Church of God nézeteit tükrözte. Augusztusban újra Dille lett úgy a főszerkesztő, mint a kiadó is, fizetés nélkül dolgozott, és az olvasókat továbbra is buzdította a lap folyamatos támogatására.

Egy Charles Burlingham nevű személy a massachusettsi Lunenburgból támogató levelet írt a lap 1864. november 16.-i számába, amelyben a lap további támogatásáért érvel: "Mint minden olyan kiadvány, amely céljául tűzte a létfontosságú igazságok közlését, a 'Remény' is népszerűtlen, és ezokból annak a lenézett, kevés embernek kell azt bőkezűen támogatni, akik várják a vőlegény visszatérését."

A felhívásra egy M.N. Kramer nevű személy az iowai Dry Creek-ből azt válaszolta, hogy ha legalább harminc további ember csatlakozik hozzá ebben, akkor 10 dollárral támogatni fogja a lapot. Láthatóan nem csatlakoztak hozzá ennyien, és az 1865. év júniusi és júliusi számai egyenként mindössze 336 példányszámot értek el. A Remény utolsó olyan száma, amit a michigani Waverly-ből küldtek ki, 1865. október 18.-i dátummal jelent meg.33

 

Különböző nézetek fóruma

Az 1864. június 15.-i szám a lap akkori kiadási politikáját is közli, amelyben rámutattak, hogy az újság "szabad fórum, minden őszinte érdeklődő számára."

A különböző szombattartó gyülekezetek hiányában voltak a teljes egységnek, s ez volt a valószínűsíthető oka az Izrael Reménye michigani sikertelenségének. 1865. júniusáig a lap a különböző nézetek szabad fóruma volt, leközölt minden beérkező cikket. Minden gyülekezet teljesen önálló volt, és ebben a lapban vitatták meg nézeteiket, nézeteltéréseiket. A névhasználattal kapcsolatban szintén voltak eltérő vélemények, amiket a lapban leközöltek.

 

A névhasználat kérdése a Remény táborban

Az első megjelenő számban Enos Easton a Church of God megnevezést használta, de az azt követő korai számokban az olyan legkülönbözőbb nevekkel utaltak magukra a Reménykörül csoportosulók, mint pl. az "adventi nép", vagy "adventi csoportok". Phelps a Church of God névvel utalt a wisconsini testvérekre, Davison szintén így nevezte az iowai gyülekezeteket.

Létrehoztak egy bizottságot, amelynek célja egy gyülekezeti énekeskönyv összeállítása volt, a bizottság tagjai Cranmer, John Reed, Joseph Perkins, Daniel Tiffany és ifjabb Philip Strong voltak. A 105 dalt tartalmazó énekeskönyvet sikeresen összeállították, és 1862-ben kiadásra került "Krisztus Egyházának Himnuszai" címmel. A Krisztus Egyháza megnevezést talán Cranmer korai felekezeti hovatartozása miatt használták, ő ugyanis 1842-ig egy Krisztus Egyházának nevezett csoporthoz tartozott.34

A keleti szombattartók, amikor Samuel Everetthez írtak Iowába, azt írták magukról, hogy ők "szabad szombattartók", és az Elsőszülöttek Egyházába tartoznak.

C.S. Bullock egy 1864-ben, Dille szerkesztőhöz írt levelében megemlíti, hogy az Izrael Reménye körül csoportosulókat sokan lenézően "cranmeritáknak" nevezik.35

 

Everett álláspontja a keresztény egységről

Az 1864. november 2.-i számban megjelent Samuel Everett egy cikke, amelyben az Efézus 4. fejezetére építve a keresztény egységről írt. Kifejtette, hogy egy test van, az egyház, amely Istené, s aminek Krisztus a feje. "Ami a nevet illeti, a 'Church of God' és 'Church of Christ' bibliai megnevezések, amelyekkel egyetemesen lehet utalni Isten népére. ... Óvakodnunk kell minden szektárius csoportosulástól és megoszlástól." 36

 

A Portlandi Konferencia az "Elsőszülöttek Egyháza" megnevezést támogatja

Az 1864. novemberében megtartott portlandi (Maine állam) konferenciáról olyan levelet küldtek ki a tagságnak, amelyben az Elsőszülöttek Egyháza megnevezést részesítették előnyben. A levél aláírói J.C. Day, O. Davis és G. Cranmer voltak. A levél említést tesz arról, hogy a szétszórt testvérek olyan különböző megnevezések alatt működnek, mint az Isten Egyháza, Krisztus Egyháza, Keresztények, Tanítványok, Hetednapi Adventisták és egyebek. A sok, egymástól eltérő megnevezés csak a zűrzavart növeli, ezért az Elsőszülöttek Egyháza nevét találták megfelelőnek arra, hogy az alatt szabadon egyesüljenek, mert az Egyház feje, Krisztus az elsőszülött a halálból való feltámadók közül. 37

 

További felvetődő nevek, döntés nélkül

V.M. Gray, az iowai Marionból, egy 1865. januárjában a Review-be beírt levelében a "Szabad Hetednapi Adventista" megnevezésre tett ajánlatot. Szerinte "az egyház nevének tükröznie kell a hitünket, és bármi nevet is választunk, annak a ténye nem fog megváltozni, hogy mi a hetedik napot tartjuk és adventisták vagyunk ..."

Samuel Everett egyik cikkét a következő sorral zárta le: "Legyünk az Isten Egyházának élő tagjai ... mint olyanok, akiket az "elsőszülöttek egyházának" csoportjaiba gyűjtöttek egybe."

Luther L. Tiffany az iowai Lansingból hevesen ellenezte a Gray által felvetett megnevezést, sőt, ő minden emberi megnevezést feleslegesnek tartott. Teljesen elvetette az adventista megnevezés használatát, kritizálva azokat is, akik 1860-ban és az utána való időkben felvették azt a nevet.

E. Rowley a wisconsini Leicesterből szintén ellene volt annak, hogy megnevezést keressenek az egyházra. A lap szerkesztője, Dille azon az állásponton volt, hogy "a keresztényeknek nem szükséges olyan felekezeti táborra utaló neveket felvenni, amelyek elkülönítik őket más keresztény tesvéreiktől."

Végül pedig Polly G. Pitts, a wisconsini Rock megye Union városából, a kövekezőket írta 1865. április 5-én: "Évek óta azt tartom, hogy az Isten Egyháza (Church of God) megnevezés olyan erőt sugároz, ami soha nem volt meg a szektárius elnevezésekben, és nem is lehet meg. És én továbbra is úgy érzem, nincs annál megfelelőbb név." 8

Láthatóan az Izrael Reménye nem hivatalosított egyetlen nevet sem, amíg Michiganban volt a székhelye. A felekezet korai okiratainak, és a korábbi lapszámoknak az aprólékosabb megvizsgálása talán több információt nyújthat a hétköznapi névhasználatukkal kapcsolatban. Amikor 1866-ban az Izrael Reménye szerkesztősége Michiganból Iowa államba tette át a székhelyét, még mindig nem volt bevezetve egy általánosított névhasználat, bár a Church of God megnevezéssel alkalmanként találkozhatunk. Az Iowában megjelenő első lapszámokban mindenesetre nem jelentek meg a felekezet megnevezésével kapcsolatos cikkek, és levelek sem.

 

Cranmer és követőinek doktrinális nézetei

Cranmer hitt az ezeréves ítéletkorszakban (az eljövendő kor tana) és abban, hogy Krisztus királysága ténylegesen fel lesz állítva a földön, miután visszatér. Azt vallotta, hogy a második és harmadik angyal üzenete még a jövőben fog megtörténni. Ez azért fontos, mert a hetednapi adventisták továbbra is azt vallották, hogy ők hangoztatják a harmadik angyal üzenetét. 39

Remény 1963. augusztus 24-én megjelenő számában egy cikk azt tárgyalja, hogy a halhatatlan lélek tana a pogány platoni filozófiához vezethető vissza.

A további olyan tanok, amelyeket az Izrael Reménye szerkesztői publikáltak, a föld helyreállítása, Krisztus tényleges uralma, Izrael helyreállítása, s az új föld igazak általi birtoklása voltak.40

 

A gyógyulásra fektetett hangsúly

Korábban, amikor még a White-táborhoz tartozó adventistákkal működött együtt, Cranmernek nagy csalódást okozott az, hogy ott nem látott gyógyulásokat. Cranmer munkásságával kapcsolatban gyakran utalnak gyógyulásokra és démonoktól való szabadításra. Az önéletrajzi írásában úgy írta, hogy nagyon korán megtanulta azt, hogy Isten meggyógyítja a betegeket az ima által, ahogy a Jakab 5:14-15 versei mutatják. Hozzátette, hogy számos alkalommal tapasztalta meg a csodákat. 41

Cranmer leírásaiban utal bizonyos csodákra: "Isten csodálatos módon nyilvánította meg erejét köztünk. A vak szeme megnyílt, a süket hallást kapott, és csaknem minden létező klimatikus betegségből történt teljes felépülés hit által, valami száz esetben." 42

Egy Wallen nevű vén, Cranmer közeli társa pedig említést tett egy démoni megszállástól való szabadításról, ami egy prédikálása alatt történt. Ekkor két asszonyt erős vonaglás ragadott meg, egyikük elmondása szerint őt korábban egy szellemidéző "szemmel verte", és a démonokat kiűzték belőlük. 43

Remény 1864. május 26.-i számában Cranmer a Trowbridge-ben megtartott találkozóról ad jelentést, ebben közli, hogy négy alkalommal prédikált, bemerített egy megtérőt, és valami nyolc-tíz szombattartó csatlakozott hozzájuk. Említést tesz egy csodáról is: egy Otsegóból való, Carter nevű hölgy, aki hosszú ideje nem volt képes beszélni, gyógyulásban részesült, és visszajött a hangja.44

 

Lelkiismereti oknál fogva megtagadják a fegyverviseletet a nagy polgárháború idején

Hogy milyen tanokat képviseltek az Izrael Reménye körül csoportosuló gyülekezetek, annak egyik világos jele a fegyverviselet, illetve a háborúban való részvétel megtagadása volt, lelkiismereti okokra hivatkozva.

Egyes jelek arra mutatnak, hogy bizonyos adventista csoportoknak pénzzel kellett megvenniük a férfitagjaik sorozás alóli felmentését. Mások, mint Eli Wilsey a hartfordi Krisztus Egyházából, négy hónapot töltött fegyházban, "mert megtagadta a testi fegyverekkel való harcot." 45

A kiadványokban gyakran megjelentek cikkek, amelyek a polgárháború fejleményeiről, és annak elképesztő emberáldozatairól adtak jelentést, hozzátéve olyan buzdító figyelmeztetéseket, hogy a testvéreknek semmi közük nem lehet a háborúhoz, a bosszúhoz és gyilkoláshoz."  46

Egy másik cikk említést tesz egy bizonyos William Cronk testvérről, akit besoroztak, egészségileg alkalmasnak találták a szolgálatra, "de felmentették a harci szolgálat alól a vallási meggyőződése miatt, és egy kórházban töltötte le szolgálatát." 47

N. Wallen és R.C. Horton, egy 1865. január 16.-i dátummal ellátott jelentésükben közlik, hogy a hartfordi és cascói testvérek háromszáz dollár összeg gyűjtését tették célul, ennyibe kerül ugyanis az összes ott besorozott testvér ügyének tisztázása.

Az 1865. április 23.-i szám pedig olyan idézetet tartalmaz, amelyben sajnálkozásukat fejezik ki Lincoln elnök halála miatt, s megköszönték Istennek, hogy olyan törvényeket hozott, amelyek felmentik a keresztényeket a háborúban való részvétel alól.

Amikor John L. Staunton, a Michigan Church of God Konferencia egykori elnöke belépett a szövetségi hadseregbe, kirekesztették a gyülekezetből, fenntartva a felekezet álláspontját azzal kapcsolatban, hogy aktív katonai szolgálatot végzők nem lehetnek az egyház tagjai. 48

 

A "dohánykérdés"

Mint már korábban kitértünk rá, a Hetednapi Adventisták azzal vádolták a "cranmeritákat", [a Cranmer által megalapított gyülekezeteket], hogy közöttük számos ember dohányzik, sőt maga Cranmer is dohányzó.

Másrészt azonban tudjuk, hogy a Church of the Firstborn (Az Elsőszülöttek Egyháza, egy másik gyakori megnevezés a Church of God-on belül) rendkívül szigorúan ellenezte a dohánytermékek használatát, ezt bizonyíthatóan ismerjük, legalábbis a keleti gyülekezetektől fennmaradt információkból.  Egy, az Izrael Reményéhez címzett, és 1864. december 15.-i dátummal ellátott levélben S.C. Hancock a következőket írja: "ami a dohánytermékek használatát illeti, örömmel közölhetem, hogy keleten az Elsőszülöttek Egyháza azt szennyes, förtelmes, drága és egészségtelen szokásnak tartja, amitől Krisztus minden tanítványának tartóztatnia kell magát..." Dill, a kiadó szerkesztő az Izrael Reménye lapban közölte válaszát, miszerint ő maga soha nem dohányzott, az ezzel kapcsolatos hamis híresztelések ellenére.49

A michigani Allegan-ból származó John Reed 1865. január 8.-i dátummal ellátott nyílt levelet írt az Izrael Reménye lapban, amelyben megvallotta, hogy Isten segítségével sikeresen elhagyta a dohányzást, s elkötelezte magát, hogy a szokásos dohánypénzét azután Isten munkájának szánja. 50

A wisconsini Colomóból egy Niel A. Perry nevű személy 1865. március 12.-i dátummal szintén azt írta, hogy felhagyott a dohányzással már csaknem egy éve. Megjegyezte azt is, hogy a Review-ben azt írták, hogy Cranmer dohányos volt. 51

A dohánykérdés a továbbiakban is gyakran felmerült a Hetednapi Church of God történelmében. 1928-ban egy meg nem nevezett személy Arkansas államból azt írta a Church of God kiadványában, hogy ismer olyan személyeket, akik bár annyira szegénynek mondják magukat, hogy képtelenek a tizedet fizetni, de ennek ellenére erős dohányosok. A.N. Dugger, a szóbanforgó újság szerkesztője válaszában közölte: "A Church of God közismerten ellenzi a dohánytermékek használtának minden formáját, és szolgáló pásztoraink állandóan figyelmeztetik az embereket a kötelességükre e  szokással kapcsolatban." 52

 

Borivás, megvallások és dátumok

Az 1863-as év harmadik számában az egyik szerkesztő választ írt egy, az erjesztett borok használatát elítélő levélre, amelyben közli, hogy igenis a bor fogyasztható pl. orvosi okokból. A bor kérdése hosszú időn keresztül fel-felvetődött a Church of God gyülekezeteiben, de sosem tiltották fogyasztását.

John Kiesz, Church of God történész lejegyzi, hogy a mozgalom korai úttörői tartottak ún. "testemóniai összejöveteleket", amelyek elsősorban szociális, társasági összejövetelek voltak.53 [A társasági összejövetelek a mai napig közkedveltek a COG gyülekezeteken belül].

Nem voltak mentesek a dátummeghatározások hibáitól sem. James Watkins, aki a michigani Bangorban volt predicator, egy tanulmányában azt fejtegette, hogy a Dániel 12:12-13 verseiben említett 1335 nap 1873-ban ér véget (i.sz. 538-tól számítva, amikoris szerinte a pusztító utálatosság megtörtént). Állítása szerint "1873-ban lesz a világ vége ... amikor Krisztus második eljövetele is megtörténik ... " 54

Ezzel kapcsolatban azonban újra meg kell jegyeznünk, hogy az Izrael Reménye szerkesztősége elkötelezett híve volt annak, hogy bárki szabadon kifejthesse véleményét és nézeteit a lapban, ugyanakkor a kiadók nem vállaltak felelősséget az ott elhangzott különböző nézetekért.

 

Három nap és három éjjel

1864. őszén a Remény egyik száma először foglalkozik azzal a témával, hogy mennyi ideig volt Jézus a sírban. A cikket Luther L. Tiffany írta az iowai Lansingból, amelyben levezeti, miképp volt Jézus teljes három napot és három éjszakát a sírban.

Az 1864. november 16.-i számban egy másik cikk is megjelenik ugyanebben a témában, ezt Horace Cushman küldte be a michigani Flushingból. Ő azt fejtette ki, hogy Krisztust egy csütörtöki napon feszítették keresztre, és vasárnap napkelte előtt egy órával támadt fel. 55

 

A Pészach kérdés

Az "Úrvacsora" pontos megtartandó időpontja állandó vita kérdése volt a Hetednapi Church of God köreiben. A korai Church of God "michigani" periódusából mindössze egy mellékesen megjegyzett utalást találhatunk arról, hogy 1865. januárjában a hartfordi és cascói gyülekezetek magukhoz vették az Úrvacsorát.

 

Phelps helyreigazítást kap a szombat kezdetének időpontjával kapcsolatban

Remény 12. számában (1864) E.S. Sheffield megjegyezte, hogy nézeteltérések voltak a szombat pontos kezdeti időpontját illetően. A hetednapi adventistákká lett tábor eredetileg a péntek esti 6 órát választotta meg a szombat kezdetének. De Sheffield egy olyan Koskonongban (Wisconsin) létrejött kis csoporttal kezdte meg a szombattartást, még 1854 előtt, akik Waterman Phelps munkásságának köszönhetően jöttek annak felismerésére. Mivel azonban senki nem tett nekik arról említést, hogy pontosan mikor is kezdődik meg a szombatnap, egyszerűen a bibliai értelmezést követve, naplementével kezdték annak megtartását. Maga Phelps is arra a meggyőződésre jutott egy idő után, hogy ő és a Review támogatói nem a helyes időpontban kezdik meg a szombati pihenést. A wisconsiniak közül többen is beküldtek ezzel kapcsolatos cikkeket a Review-ba, de azok közül egy sem került publikálásra, ugyanis a White-tábor ebben az időben elvetette azt a nézetet, hogy a szombatot naplementétől naplementéig kell tartani.56

 

A Hetednapi Baptisták közül többen a Church of God-hoz csatlakoznak

A wisconsini Leicesterből való E.S. Sheffield az első évfolyam 13. számában (1864) közölte, hogy  a wisconsini testvérek egykor az Albioni Hetednapi Baptista gyülekezet tagjai voltak. Sheffield prédikált a hetednapi baptisták közt, hirdetve a kondícionalizmust, és azt, hogy az örök élet egyedül Krisztus által érhető el. A hetednapi baptisták eretnekség vádjával kizárták felekezetükből mindazokat, akik elfogadták Sheffield tanításait, azon oknál fogva, hogy azok a tanok tagadják "a szellem halhatatlanságát".  Sheffield azt is lejegyezte, hogy bizonyos, a Review laphoz közelálló adventista vének kritizálták úgy őt, mint a wisconsini követőit azzal az indokkal, hogy bár megtartják a szombatot, nem építik jellemüket (amennyiben elvetik a halhatatlan szellem tanát), de azt már nem fejtették ki, hogy miből is áll az ő halhatatlanságuk. 57

 

A michigani pásztorok

Remény 1865. októberi száma leközölte a Michigan államban szolgáló felszentelt vének névsorát: 58

Gilbert Cranmer és Daniel Tiffany, Galesburg, Kalamazoo megye; H.S.Case, Hartford, Van Buren megye, Samuel Everett; Enos Easton; Erastus G. Branch, James Watkins Bangorból; Isaac Catt, Newton Wallen, South Haven megye; John Fabun, New Casco, Allegan megye.

 

A Michigan Church of God és Cranmer későbbi történelme

Erastus G. Branch nagyon közeli munkatársa volt Cranmernek a szolgálatban, 1873-ben bekövetkezett haláláig. A michigani gyülekezetek tizenkét korai, úttörő pásztora két kivétellel a hitben halt meg. A két kivétel R.C. Horton - aki csatlakozott a hetednapi adventistákhoz -, és James Watkins voltak. Ez utóbbit kizárták a gyülekezetből valamilyen oknál fogva (egyes utalások szerint azért, mert beállt a hadseregbe katonai szolgálatra). Gilbert Cranmer mindannyiukat túlélte, akit idős korára mindenki csak "Cranmer bácsinak" szólított.

1869. telén Cranmer észak-Michiganban tett prédikáló körutat. Newaygo megye Denver nevű helységében egy teljes hetet prédikált, aminek eredményeként megszervezett egy tizenkét fős ottani csoportot, néhány mérfölddel odébb pedig egy hat fős csoportot. Ottawa megyében hetednapi adventisták közt prédikált, akiknek rámutatott Mrs. White látomásainak ellentmondásaira és hibáira, és arra, hogy a felekezetet "nem a bibliai vezetésmód kormányozza". Itt körülbelül hat-nyolc személy csatlakozott hozzá. A körút alkalmával több további gyülekezetet meglátogatott, és némi időt töltött a Sweet családnál. 59

A Michigan állami Hartfordban egy időben nagyon sok tagja volt a helyi Church of God gyülekezetnek, és aktív munkát végeztek. Cranmer élettörténeti leírásaiban megemlít még néhány jelentősebb gyülekezetet, mint a hamiltonit (Allegan Megye), ahol W.E. Field és felesége is megtért, és az ismertebb Salem városának gyülekezetét (Michigan állam), ahol Cranmer név szerint megemlít egy bizonyos Howe testvért és feleségét, továbbá a Walker családot, akik szintén ennek a gyülekezetnek voltak tagjai. 60

1879-ben Cranmer házasságot kötött Sophia Branch-csal, aki a negyedik felesége volt (korábbi feleségei mind elhunytak), s a házasságon keresztül szoros kapcsolatba került a híres Branch családdal.

Gilbert Cranmer 1903. december 17-én halt meg az egyház White Cloud-i szanatóriumában. L.J. Branch vén vezette a temetési szertartást, ahol egy Cranmer által szerzett dalt is elénekeltek. Ez az általa szerzett ének máig megtalálható a Church of God énekeskönyveiben, s amelynek egyik versszaka így szól: "És amikor az eljövendő világba jutunk, végleg búcsút mondunk a félelemnek és szenvedésnek . . ." 61

 

A Branch család és a Hetednapi Baptisták

A néhai Erastus G. Branch négy fia volt Mortimer A., Charles R., Erastus G. és Adalbert, akiket Cranmer magáénak fogadott, amikor anyjukkal házasságot kötött 1879-ben.

Adalbert Branch a The Backward Look (Visszatekintő) című brossúrája némi további rálátást nyújt a michigani Church of God fejlődésére az 1800-as évek vége felé. Adalbert emlékeiben feleleveníti, hogy gyermekkorában milyen félve várta Krisztus visszatérését 1873-ban, mert ennek a dátumnak valami oknál fogva nagy jelentősége volt a michigani Church of God gyülekezeteiben.

Utalást tesz az 1884-ben létrejött Általános Tanács (General Conference) létrejöttére is, ami két gyülekezeti konferenciából állt, a michigani Krisztus Egyházának tanácsából és a nyugatiak Isten Egyházának tanácsából. A nyugati gyülekezetek elégedetlensége miatt leváltották W.C. Long-ot a konferencia elnökségi posztjáról, és a szerkesztőségből is, amit a michiganiak nem vettek jó néven.

Branch a michigani konferencia delegátusaként volt jelen a Stanberry-ben megtartott nagy általános tanácson, a delegátusi posztot két éven át töltötte be a korai 1900-as években. Általában elégedetlen volt az Általános Tanács határozataival, és a Michigani Tanács, miután szavazás elé vitték a dolgot, úgy döntött, hogy kilépnek a Church of God Általános Tanácsából. A Michigan állami konferencia 1917-ig önállóan működött, amikor megszavazták a Hetednapi Baptista felekezettel való egyesülésüket.

1884. április 16-án a Branch testvérek Hartfordból White Cloudba (Michigan állam) költöztek. M.A. Branch az ottani gyülekezet vénje lett. Cranmer gyakran meglátogatta az ottani gyülekezetet, ahogy L.J. és J.C. Branch, a Branch fivérek közeli rokonai is tették. Az 1880-as évek végén Cranmer és Sophia, miután eladták a hartfordi gyülekezet épületeit, szintén White Cloudba költöztek. 1888 és 1894 között White Cloudban is felépült egy gyülekezeti épület, és mivel a tagságból többen szintén ideköltöztek, a white cloudi gyülekezet hamarosan egy igen erős gyülekezetté vált.

Branchék jó viszonyban voltak a Battle Creek Hetednapi Baptista felekezet pásztorával, D.B. Coonnal, már azt megelőzően, hogy a michigani Church of God egyes elemei egyesültek a michigani hetednapi baptistákkal. Az egyesülés 1917. szeptember 27. és 30. közt lépett hatályba. 62

Ekkor a Church of God White Cloud, Bangor és Kalkaska megyékben lévő gyülekezetei egyesültek a Hetednapi Baptista Egyházzal.63

 

A független gyülekezetek "szeretetteljes hozzáállása"

A "michigani periódus" ideje alatt különösen, de végülis a Church of God történelmének egészében mindig rendkívüli autonómiát gyakorolhattak a helyi gyülekezetek. Az 1865-ben megtartott Waverly-i Konferencián pl. azt a határozatot hozták, hogy minden gyülekezet úgy intézheti a maga ügyeit, ahogyan kívánja, amennyiben nem merül fel valami olyan, amit a közös gyülekezeti tanács helytelenít.64

A különböző csoportok azonban így nem voltak teljes egységben, aminek valószínűleg nagy szerepe volt abban, hogy anyagi gondokkal küzdöttek.

Az Izrael Reménye körüli csoportosulás ahelyett, hogy határozottan és erőteljesen hirdette volna azt, amiben hittek, gyakran "a szeretet és alázatos béketűrés szellemében" járt el a White-táborral, és a más, ellentétes véleményen lévő csoportokkal szemben. 65

E passzív viselkedés eredményeként azonban gyakran észre lehetett venni a szervezetlenség és zűrzavar jeleit.  Az 1866. június 29-én kezdődő hartfordi konferencián hivatalosan is kizárták H. D. Dille-t, aki nem sokkal azelőtt elhagyta a Church of God felekezetet, és a Mormon egyházhoz csatlakozott. Dille, aki hosszú éveken át a Remény szerkesztője volt, és életben tartotta az újságot annak minden anyagi nehézsége ellenére, azt vallotta, hogy ő szívében mindig is mormon volt, már a michigani gyülekezethez csatlakozása előtt is, és csak azért hagyta el az egyházat, mert a vele egyet nem értők felülkerekedtek a viszályokban.66

 

Lábjegyzetek A Church of God Michigan államban című fejezethez:

1. Quoted in John Kiesz, 14-15.

2. Dugger and Dodd, 296.

3. Adelbert Branch, "The Backward Look: Memoranda of the Seventh Day Baptist Church of White Cloud, Michigan," (The Bible Witness Press, Berea, West Virginia, 1937).

4. Branch; Kiesz, 17.

5. Branch.

6. Hope, August 10, 1863, cited in Kiesz, 17.

7. Loughborough, 216-17; Spalding, 229.

8. Branch.

9. Kiesz, 17.

10. Branch.

11. Dugger and Dodd, 296.

12. Branch; Dugger and Dodd, 296-97.

13. Macum Phelan, New Handbook of all Denominations (Cokesbury Press, 1930, 1933), 19-20.

14. Michigan Historical Records Survey (1940), 35.

15. Branch.

16. Bible Advocate, August 12, 1963, 13-20.

17. Branch.

18. 1936 Census of Religious Bodies (United States Government), 36.

19. Hope, August 10, 1863.

20. Hope, August 24, 1863.

21. Kiesz, 19.

22. Fellowship Herald, October, 1960, 8.

23. Hope, March 10, 1864.

24. Cranmer's Recollections Given to Branch.

25. Hope, March 24, 1864.

26. Hope, April 10, 1864.

27. Hope, April 23, 1864.

28. Hope, June 15, 1864.

29. Hope, July 6, 1864.

30. Hope, October 7, 1864.

31. Kiesz, 39-40.

32. Letter dated Allegan, Michigan, January 8, 1865 in January 11, 1865 Hope.

33. Advocate, August 12, 1963, 13-20.

34. Cranmer's Recollections.

35. Kiesz, 26.

36. Hope, November 2, 1864.

37. Kiesz, 42-43.

38. Hope, March 16, 1865; Kiesz, 46-48.

39. Hope, August 10, 1863.

40. Hope, August 24, 1863.

41. Cranmer's Recollections.

42. Hope, August 10, 1863.

43. Hope, August 24, 1863.

44. A May, 1864 Hope.

45. An 1863 Hope.

46. John Reed in June 15, 1864 Hope.

47. Hope, November 2, 1864.

48. Kiesz, 48.

49. Kiesz, 42.

50. Kiesz, 44.

51. Kiesz, 47.

52. Field Messenger, March 21, 1928, 30.

53. Advocate, August 12, 1963, 25-26.

54. Hope, October 28, 1863.

55. Kiesz, 45.

56. Kiesz, 27-28.

57. Kiesz, 28-29.

58. Kiesz, 49.

59. Cranmer's Recollections.

60. Ibid.

61. Ibid.

62. Sabbath Recorder, October 29, 1917.

63. Russell J. Thomsen, Seventh Day Baptists - Their Legacy to Adventists (Pacific Press, 1971), 92 and footnote 13 on page 95.

64. Advocate, May 31, 1937.

65. Ibid., quote of S.C. Hancock.

66. Kiesz, 53

Ω

 

VI. A Church of God Iowa és Missouri államokban

 «vissza

 

Az Izrael Reménye Iowába költözik

1865. október 18-án jelent meg az Izrael Reményének utolsó száma a michigani Waverly-ből. Valószínűleg a kellő anyagi támogatás hiánya okozta a lap ekkori alámerülését.

1866. május 29-ével kezdődve a lap újjáéledt, amikor az iowai Marionban székelő Christian Publishing Association vette át a kiadását. A lap innentől kezdve félhavonta, tizenhat oldalas példányszámokban jelent meg, az évi előfizetési díja másfél dollár volt. Ezzel az Izrael Reménye egy teljesen új korszakba érkezett.

A Christian Publishing Associaton elnökségi posztját betöltő Henry E. Carver a Marionból kiadott első számban beszámolt a lap Iowába költözésének okairól és körülményeiről. Őt és W. H. Brinkerhoff-t korábban kizárták a Hetednapi Adventista felekezetből, elsősorban a látomásokkal kapcsolatos véleményeik, és a Jelenések 12. 13. fejezeteinek általuk vallott értelmezései miatt. Az Iowa államban működő Church of God hozzávetőleg ugyanabban az időben indult fejlődésnek, mint a Cranmer által vezetett Michigan állambeli Church of God. Amíg a Remény-t Michiganben adták ki, gyakran említést tettek benne az iowai testvérekről, s láthatóan jól kiépített és jól ápolt kapcsolata volt a két állam gyülekezeteinek. Samuel Everett, aki a Remény szerkesztője volt 1865-ben, szintén Iowából származott.

A Waverly konferencián megjelenő iowai delegáció (valószínűleg Everett vagy Kramer) tolmácsolta az iowaiak azon, kérését, hogy a michiganiak tegyenek meg mindent a lap újjáélesztésének és további fennmaradásának érdekében, s megígérték, hogy ebben elkötelezett támogatóik lesznek. A konferencia azonban végleg eldöntötte a lap Iowába költöztetését, és nem sokkal később megkezdték a nyomda és az egyéb felszerelések Marionba szállítását (L. I. Rogers egy jelentésében az áll, hogy Cranmer eladta a lapot az iowaiaknak).1 Mindenesetre a nyomda, amely először az Igazság Hírnöke, majd a michigani Izrael Reménye lapokat kinyomtatta, a továbbiakban már Iowa államban működött.2

 

Az Iowa állami Church of God történtelme

Az iowai Church of God történelme legalább annyira vitatott és kétoldalú, mint a michiganié. A White/Review táborhoz tartozó adventisták oldalában az iowai Church of God talán még a michiganiaknál is nagyobb tüske volt, akikre ők "a Marion társaság" jelzővel utaltak. A rosszallás oka részben az volt, hogy Iowában James White odaadó erőfeszítésének köszönhetően jelentek meg és kezdték meg működésüket az adventisták, akik közül aztán sokan önállósították magukat, és a Church of God mellett döntöttek.

Iowában az első szombat-adventista gyülekezet az állam északkeleti részén fekvő Waukon városban alakult meg. Az itteni gyülekezet megalapítása James N. Andrews nevéhez fűződik, aki állítólag James White személyes kérésére hagyta el Maine államot, és telepedett ide családjával 1855-56 között. Több további fontosabb személyiség is idetelepült a keleti államokból, így E. P. Butler és fia, George I. Butler, Loughborough, Asa Hazelton és Calvin Washburn. Összesen valami harminc szombattartó család telepedett át Maine-ből Északkelet-Iowába, akik az itteni adventizmus úttörői voltak. James White célja az volt, hogy általuk a középső (Midwest) államokban is terjesszék az adventizmust, illetve a szombat és a Harmadik Angyal Üzenetét. 3

Nem minden történt azonban az általuk várt elképzelés szerint. White a Life Sketches (élettörténeti kivonatok) című munkájában megemlíti, hogy Loughborough egy idő után elkedvetlenedve felhagyott az itteni munkával. Miközben a White házaspár az Illionois állami Round Grove-ban és Green Vale-ban munkálkodott, Mrs. White egy látomást kapott, amely tudatta vele, hogy az iowai Waukonban lévő testvérek időközben az ellenzőikké váltak. "Megszűnt szimpátiájuk a Review irodája [az adventisták központja], és Isten Egyháza felé általában [itt a hetednapi adventisták még magukra utaltak a Church of God névvel]. Végül azonban megtértek és visszatértek a munkához." 4

Az iowai adventizmus kialakulásában több személynek is fontos szerepe volt. 1856 nyarán pl. Jesse Dorcasm tartott egy hosszabb hirdető körutat Iowában. Dél-iowai tartózkodása alatt egy másik hirdetővel, David Christopherrel volt elszállásolva. 1857 vége felé pedig Moses Hull megalapította az első állandó jellegű adventista munkát, aminek köszönhetően létrejött egy körülbelül húsz fős szombattartó gyülekezet. 1858 nyarára már sikerült egy nagy sátrat biztosítaniuk az iowai szombattartók gyülekezésére. J.H. Waggoner adventista prédikátor munkásságának köszönhetően számos délkelet-iowai városban alakultak meg kisebb szombattartó csoportok. A következő évben a további hirdető és prédikáló körutaknak köszönhetően a szombattartó csoportok tagsága folyamatosan növekedett. 1859 őszén az iowai Knoxville-ben egy száz fős gyülekezet szerveződött meg, a szombati iskolájuk pedig hetven főt tartott számon. 1860-ban a Knoxville-ben élő szombattartók már saját gyülekezeti házukat is felépítették.

A növekedés olyan gyors ütemű volt, hogy 1960 nyarára a szombattartók száma megnégyszereződött az államban. Ebben az évben szerveződött meg a marioni gyülekezet is. A hetednapi adventisták történelme szerint a Hetednapi Adventista felekezet első iowai gyülekezete Richmond városában jött létre harmincegy személlyel.

1862 tavaszán a White házaspár Iowába látogatott, beszédet tartottak többek közt Knoxville-ben is, az ottani bírósági épületben. Ekkor lett felszentelve szolgálatra B. F. Snook és William H. Brinkerhoff, akik hamarosan Iowa állam legjelentősebb hírnökeivé lettek. Snook korábban a metodistáknál volt prédikátor, Brinkerhoffnak pedig ügyvédi praxisa volt.

1863. januárjában kilenc gyülekezet delegációjának a részvételével találkozót tartottak az iowai Fairview-ben, ahol elhatározták, hogy a gyülekezeteket egy szorosabb szervezetbe tömörítik. Az ekkor létrejött szervezetnek a Hetednapi Adventisták Iowai Konferenciája nevet adták. J. F. Mitchell lett a felelős megbízottja annak a négytagú bizottságnak, amely a közös munkát felügyelte. A jelek arra mutatnak, hogy B. F. Snook az elnökségi posztot töltötte be.5

Az iowai adventisták közül azonban korántsem mindenki értett egyet a White házaspár módszereivel, ahogyan a hetednapi adventista szervezet egészének felépítésével és gyakorlataival sem. Ezek az ellenzők váltak később az Iowai Church of God felekezet magjává.

 

Az iowai Marion Church of God gyülekezetének megalakulása

I. N. Kramer – M. N. Kramernek, a marioni gyülekezet egyik megalapítójának a leszármazottja – lejegyezte az Iowai Marion Church of God megalakulásának történetét. 6

Valamikor 1860 elején egy Merritt E. Cornell nevű szombattartó adventista prédikátor látogatott Marionba, "hirdetve Krisztus második eljövetelét, a halottak öntudatlan állapotát és a szombat megtartásának szükségét". Azt nem tudni pontosan, kinek a megbízásából hirdetett, de üzenete, különösen a hetednapi szombat megtartásával kapcsolatos tanításai igen felrázták a helyi hallgatóságot. Egy helyi lelkész vitába is keveredett Cornell-lel a szombattartással kapcsolatban, de érveiben teljesen összezavarodva, határozottan alulmaradt a vitában. Lényegében ennek az eseménynek az eredményeként jött létre az a Jézus Krisztus Egyháza nevet viselő szervezet, amelynek a több mint ötven fős tagsága a különböző marioni keresztény gyülekezetekből állt össze. Az újonnan megalakult adventista gyülekezet 1860. június 10.-i dátummal ellátott "egyessége" vagy "szövetsége" az alábbiakat tartalmazta:

Mi, az alulírottak, arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy keresztény közösséget kívánunk alkotni a Jézus Krisztus Egyháza név alatt Marion városában, amely szövetségi elkötelezettségét tömören úgy fogalmazzuk meg, hogy tartjuk Isten parancsolatait és Jézus hitét, valamint egyedül a Bibliát tesszük hitünk és gyakorlataink mérvadójának.7

Egy idevágó, V. M Gray, E. P. Goff és M. N. Kramer által aláírt, és az Izrael Reménye 1864. szeptember 7.-i számában kiadott levélből láthatóan, a Marionban létrehozott gyülekezet hamar a viszályok színterévé vált: körülbelül másfél évvel a gyülekezet megszerveződése után (1862) Cornell, a gyülekezet szolgáló vénje "a Bibliával egyenlő hatalmúnak és érdeműnek nyilvánította Ellen G. White írásait, felszólítva bennünket arra, hogy fogadjuk el azokat, a hit és a tanítások meghatározóiként. Ez azt eredményezte, hogy a gyülekezetnek körülbelül a fele el is fogadta az irományaikat, a Szentírással egy szinten kezelték azokat, és elhatárolták magukat tőlünk, vagy inkább kitaszítottak bennünket maguk közül, lázadóknak mondva bennünket, s nem kívántak többé Krisztus Egyházával együttműködni."

A Marion Church of God elég gyorsan felismerte, hogy az adventisták által előterjesztett szevezetbe való tömörítés egyáltalán nem azt a célt szolgálta, amit létrehozásának érveként felhoztak. Vagyis, nem annyira azt szándékozták vele megakadályozni, hogy a gyülekezeti tulajdonokat bárki kisajátíthassa magának, mint inkább azt elérni vele, "hogy Ellen G. White látomásait a Bibliával egyenlővé tegyék, James White vezető pozícióját megerősítsék, és egyféle késői korok Mózeseként állítsák őt be." A levél a következő sokatmondó sorokkal végződik:

"Nyíltan kimondjuk, hogy nem vagyunk lázadók! Ugyanis mi nem lázadtunk fel az általunk beiktatott alkotmány ellen, hanem elszánt akarattal kitartunk amellett. Nem lázadtunk fel Ellen G. White személye ellen sem, ugyanis mi soha nem is álltunk mögötte; ahogy nem lázadtunk fel a hírnökeik ellen sem, hiszen soha nem köteleztük el magunkat mellettük. Így a lázadással kapcsolatos alaptalan vádjaikkal csakis saját magukra hoznak szégyent ... miközben éppen ők azok, akik elhagyták eredeti meggyőződésüket [az ‘egyedül a Biblia’ elvét], és más belátásra tértek." 8

 

Viszályok és zűrzavar

A szombattartó adventistáknak nehéz dolguk volt hűnek maradni az eredeti hitükhöz, miközben a White-tábor agresszív módon, de sikeresen egymás után olvasztotta magába az adventista gyülekezeteket. A marioni gyülekezet tagjai tehát korántsem voltak egyedül abban, hogy válaszút elé kerültek, és dönteniük kellett jövőjük és hitük irányvonalával kapcsolatban.

Miután a gyülekezet egy "szövetségen" belül elkötelezte magát az "egyedül a Biblia" elvéhez, belekezdtek egy oktató programba, hogy felkészítsék a tagságot a név és a szervezeti felépítés megváltoztatására. A Church of God egyik történésze, Monroe, így jellemezte a történteket: "A maradék mindenhol kitartott, pedig az adventisták igen erős nyomást gyakoroltak rájuk amiatt, hogy fogadják el a 'tökéletesebb utat'. Vagyis a hűséges elkötelezettséget a Hetednapi Adventisták Általános Tanácsa (General Conference) mellett, ami Mrs. White szavai szerint Isten legmagasabb földi hatalmát jelentette; továbbá fogadják el Mrs. White látomásait isteni eredetűnek; és fogadják be azokat a nem bibliai eredetű adventista tanokat is, amelyek ekkor kezdtek kibontakozni a hetednapi adventisták között." 9

 

A további  Churches of God gyülekezetek Iowában

A marioni gyülekezet 1860-ban történő megszervezése után további gyülekezetek alakultak meg Iowában, így Vintonban egy száz fős gyülekezet, két másik pedig La Porte City-ben és Lisbonban. Ahogy a marionbelieknek, úgy nekik is dönteniük kellett a hovatartozásuk megválasztását illetően, s legtöbben hűen megmaradtak a marioni Church of God oldalán. Egy körlevelet küldtek szét, amelyben egy olyan találkozóra hívták fel a szétszórt gyülekezeteket és egyéneket, amit egy előzetes konferenciának szántak a további szorosabb szerveződés céljából. A találkozót 1862. november 5.-én tartották meg, ahol tervbe vették a további találkozók szervezését. 10

 

A marioniak felveszik a kapcsolatot Michigannel

A Marionban lévő hetednapi adventisták elhagyták az eredeti szombat-adventista gyülekezetet, mert szerintük a marioni konferencia egyetlen célt szolgált: E. W. Shortridge főpásztorrá való megválasztását. Ő ugyanis egyike volt azoknak a marioni tagoknak, akik ismétlődően ütközésbe kerültek a helyi hetednapi adventistákkal, valószínűleg amiatt, mert visszatértek eredeti Krisztus Egyháza vagy Isten Egyháza hitükhöz. Az Advent Review közben már leközölt olyan híreszteléseket, miszerint a "lázadó" elemek tervében volt Shortridge-et pásztorukká tenni. Ekkor ugyanis a marioni Church of God-nak még nem is volt szolgáló pásztora. Minden olyan pásztornak, akiket a hetednapi adventisták jelöltek ki és küldtek oda, el kellett fogadnia Ellen G. White látomásait, így érthető, hogy az őket ellenzők olyan pásztort kívántak maguknak, akiket maguk választanak meg.

Shortridge valójában Illinois államban élt, némi távolságra az iowai Mariontól. Amikor egy meg nem nevezett michigani személy feladott egy levelet Shortridge-nek címezve (a feladó tévesen Marionba küldte a levelet, onnan került el valahogy hozzá), azzal kezdetét vette a marioni és michigani gyülekezetek kommunikációja. A marioniak meglepődve ekkor ismerték fel, hogy nem voltak sem az elsők, sem az egyedüliek Ellen White látomásainak elvetésében. A hetednapi adventisták természetesen nem reklámozták az ellenzőik táborát a helyi gyülekezeteikben, így a marioniak eddig nem is hallottak Cranmerről és a michigani Church of God gyülekezetekről. A Marionban lezajló események azonban már túl komolyak voltak ahhoz, hogy azt White-ék egyszerűen eltussolják. Shortridge és marioni gyülekezete a michigani kapcsolat létrejöttével azt is meglepődve vették tudomásul, hogy Michiganban és más keleti államokban már annyi White-ellenző szombattartó gyülekezet létezik, hogy állami konferenciákba tömörülnek, sőt, előkészületben van egy újság kiadása is, az Izrael Reménye címmel.

A későbbiek során végülis V. M. Gray vezette a szombati gyülekezéseket Marionban, akit a helyi gyülekezet szolgáló vénjének avattak.

 

"A Snook és Brinkerhoff féle lázadás", vagyis "a Marion tábor" kialakulása

A Hetednapi Adventista felekezet bevett szokása volt az, hogy az Általános Tanács (General Conference) egy vagy több tagja részt vegyen az egyéni állami konferenciák tanácskozásain, akik aztán megírták a fejleményeket a központba, majd kiadták a Review-ben. Az 1864 őszén megtartott iowai konferencián azonban a körülmények úgy hozták, hogy ezúttal egyetlen General Conference-tag sem volt képes megjelenni, így nem is adtak jelentést róla a Review-ben, amit nem is indokoltak meg.

1865 tavaszán a White házaspár és Loughbrough egy nyugati körutat tett, ahol találkozókat tartottak Illinois, Wisconsin, Iowa és Minnesota államokban. Snook és Brinkerhoff csak nemrég tért vissza Iowába az 1865 tavaszán, Battle Creek-ben megtartott nagy Általános Konferenciáról, és Iowába visszatérve nem tartották fedél alatt a White házaspárral és egyéb adventista vezetőkkel kapcsolatos elégedetlenségüket. Ekkor már B. F. Snook egyre inkább kétségbevonta Ellen G. White látomásainak hitelességét, ennek hangot is adott, és levelet írt Ingrahamnak Wisconsinba, azt tanácsolva, hogy különüljenek el a Battle Creek-i vezetőségtől, és tőlük függetlenül, önállóan hirdessék a bibliai igazságokat. A wisconsini Monroe-ban Ingraham átadta a levelet James White-nak, aki a levél rövid utóiratában meglátta az ajánlatot, amelyek elolvasását maga Ingraham nyilvánvalóan elmulasztotta. James White azonnal megírta, hogy "Iowa lázadásban áll". Amikorra az iowai Washingtonba értek, ott R. M. Kilgore teljesen nyilvánvalóvá tette előttük, hogy Snook és Brinkerhoff valóban lázadást szított a White házaspár ellen. 11

James White a következő iowai konferencia - eredetileg őszre tervezett - dátumát előrehozta, és 1865. június 30 és július 2 közt tartották meg az iowai Pilot Grove nevű helységben. White levélben értesítette Snook-ot és Brinkerhoff-t arról, hogy ügyüket ezen a konferencián tárgyalják meg, és felkérte őket a megjelenésre. 12

Snook és Brinkerhoff eközben lázasan azzal voltak elfoglalva, hogy egyre több információt gyűjtsenek Ellen. G. White látomásai ellen, amit a tárgyalásukon szándékoztak előterjeszteni. Loughborough vezette le a "kivizsgálást", ami június 29.-én kezdődött meg. Loughbrough állítása szerint Snook és Brinkerhoff egy "titkos" iowai konferencián kiharcolták maguknak a heti 15 dolláros fizetést, amit negyedévenként előre felvehettek, pedig ezidőben egyetlen szolgáló pásztor sem kapott heti 12 dollárnál többet. Azért nem is küldtek jelentést az Általános Konferenciának róla. 13

A másik oldalról Carver fenntartotta azt az állítását, hogy a White házaspár nem egyezett bele a nézeteltérések legfontosabb okainak, a látomások hitelességének megvitatásába, illetve csak úgy, ha azelőtt az ellenzék vagy a "lázadók" kapitulálnak. Másszóval, eleve győztesként kezdték volna meg a látomások megvitatását. A White házaspár ígéretett tett arra, hogy addig nem hagyják el Iowát, amíg minden egyes nézeteltérés tisztázódik, és a látomások iránti ellenzék megszűnik. Ennek az ígéretüknek természetesen nem tettek eleget.14

Július 2-án Snook beismerte a konferencia résztvevői előtt, hogy fellázadt a Battle Creek-i központ és a White házaspár ellen, s ezzel a tettével Sátán céljait szolgálta. Később úgy Snook-nak, mint Brinkerhoffnak írásos vallomást kellett tenniük, amelyet leközöltek a Review XXVI. évfolyam 8. számában. Ebben a levélben Snook "megvallotta", hogy "a gonosz fogságába került". Brinkenhoff pedig a következő vallomást tette: "Mélyen Sátán hatása alá kerültem, és emiatt helytelenül jártam el, vétkeztem ön ellen [James White ellen] és nagy kárt okoztam az Isten ügyének."

Snook előre felvette negyedévi fizetését, aminek legalább felét saját lakhelyén költötte el, ahelyett, hogy megbízását végezte volna a hit érdekében. George I. Butlert tették helyette az állami konferencia elnökévé, s ezzel a "lázadó elemek" sarokba lettek szorítva.15

Ellen G. White később azt írta emlékirataiban, hogy egy "sugallat" hatására mentek Iowába, semmit nem tudva az ottani lázadásról, és arról csak néhány órával a Pilot Grove-ban megtartott találkozó előtt értesült. Ez természetesen kategorikusan hamis állítás volt a részéről, hiszen White-ék legalább két héttel a találkozó előtt értesültek az "iowai lázadásról".

A Pilot Grove-ban megtartott konferencia után White-ék ellátogattak Marionba is, de ott sem mentek bele a látomások nyilvános megvitatásába. Hogy a baráti viszony látszatát fenntartsák, a Marion Church of God egyik vezető egyéniségénél, H. E. Carver-nél szállásolták el magukat. Carver korábban maga is hitt "a bezárt ajtó" tévtanításában, de időközben Snook és Brinkerhoff az adventisták korábbi írásainak vizsgálatakor egy sor ellentmondásos anyagot gyűjtött egybe annak bizonyítására, hogy Ellen G.  White látomásai nem lehetnek Istentől származók. Carver nyíltan megkérdezte Ellent, hogy hitt-e valóban a "bezárt ajtó" tanában, amikor az első látomását megkapta, amire Ellen határozott igennel válaszolt. White elismerte Carver előtt, hogy a "bezárt ajtó" tanába vetett akkori hitük csupán egy érdekes "színezetet adtak a látomásoknak" (White saját szavai szerint). Viszont Snook és Brinkerhoff kezében volt James White egy 1847-ben kiadott brossúrája, ami a "Beszéd a kis nyájhoz" címet viselte, és amelyben az a kijelentés állt, hogy a "bezárt ajtó" téves tanítását még az első látomás vétele előtt elvetették. Ez nyilvánvaló ellentmondás, és vagy az egyik, vagy a másik a tények hazug elferdítése, azaz hazugság volt! 16

Mielőtt elhagyták Iowát, a White házaspár az utolsó estét egy Hare nevű testvér házában töltötte, ahol a szoba megtelt a búcsúztatásukra összejövő testvérekkel. Az este folyamán a jelenlevők az egyházon élősködő koldusként bélyegezték meg  Snook-ot  (az "egyházi koldus" ekkoriban egy népszerű perojatív jelző volt). Ez Snook fülébe jutott, ami után teljesen meg volt győződve arról, hogy White-ék csupán megjátszották a megbékélést, és barátságuk nem volt őszinte.

Carver fenntartása szerint, bár a csoport ellene volt a látomásoknak, mégsem kívántak nyíltan elszakadni a hetednapi adventistáktól, ugyanis ekkor még ők is vallották az adventisták Harmadik Angyal Üzenetét, és elfogadták a Jelenések kétszarvú fenevadjának általuk való értelmezését. Miután azonban az elkövetkező néhány hónapban Brinkerhoff alaposan áttanulmányozta e két tárgykört, hamarosan elvetették a White-tábor ezen tanításait és értelmezéseit, ami után viszont már semmi nem kötötte őket az adventistákhoz, és könnyebbé tette számukra a szakítást.

A felfordulást okozó kérdéseket egy nyilvános vita keretein belül próbálták tisztázni, amely a Snook által asszisztált Brinkerhoff, és a Sanborn és R. F Andrews vének által asszisztált W. W. Ingraham között zajlott le. A nyilvános vita azzal végződött, hogy Ingraham hirtelen határozattal felfüggesztette azt, és nem kívánta folytatni még annak ellenére sem, hogy az egész marioni gyülekezet egy emberként a vita folytatását és lezárását szorgalmazta. Ehelyett Ingraham egy privát találkozóra kérte fel azokat, akik egyetértenek nézeteivel, s az így mellészegődő személyekkel egy külön gyülekezetet alapított, elszakadva a marioni "ősgyülekezettől." A marioni Church of God végleg elkülönült a hetednapi adventistáktól, amikor azok és támogatóik elszakadtak tőlük. Az addig közös gyülekezeti ház eladásra került, amit a White-tábort és a látomásokat ellenző Church of God tagok vásároltak meg. Ennek az épületnek a felső emelete vált aztán az Izrael Reménye kiadóhelységévé. Az eredeti gyülekezet több mint fele állt a "lázadók" [COG] mellé." 17

1866-ban Snook és Brinkerhoff nevét törölték a hetednapi adventisták taglistájáról. A marioniak maguk köré gyűjtötték Cranmer és a michigani Izrael Reménye körül létrejött, de ekkorra eléggé szétzilálódott Church of God csoportok maradékait. 18 Innentől, mivel székhelyük Marionba került, White-ék és a hetednapi adventisták csak a "marioni társaság" jelzővel utaltak rájuk. Egy korábbi, még 1865-ben a Remény lapjain lezajló vita eredményeként a Krisztus Egyháza nevet az Isten Egyháza (Church of God) névre cserélték. ARemény 1866. május 29.-ével kezdődően lett Marionból kiadva. Brinkerhoff lett a szerkesztő, Snook pedig prédikáló körutakat tartott. Kramer jelentései szerint nem Snook és Brinkerhoff vitték Mariont lázadásba a hetednapi adventisták ellen, mert az ottani gyülekezet kettészakadt már 1862-ben, vagyis valami három-négy évvel a "nagy iowai lázadás" előtt.19

A Hetednapi Adventisták a maguk magyarázatát adják a szakadás körülményeire, de velük ellentétben Carver tényekkel mutat rá arra, hogy a hetednapi adventisták szakadtak el a Church of God-tól, nem pedig fordítva.20

 

Gyülekezeti találkozók és konferenciák

1866. július 14.-én a marioniak gyűlést tartottak a gyülekezeti posztok megszavazására. Ekkor Church of God névvel utaltak magukra - mint ismeretes, korábban elsősorban a Krisztus Egyháza nevet viselték. 21

Ugyanez év novemberében egy másik konferenciát is megtartottak Marionban, amelyen résztvettek a La Porte City, Marysville, Lisbon, Moscow, Keokuk megye és Fairfield (Iowa), valamint Keithsburg és Mt. Carroll (Illinois) szombattartó gyülekezeteinek delegátusai is. Felolvasták a Wisconsin, Michigan és New England államokban élő szombattartók üzeneteit, akik nem tudtak megjelenni. A jelenlévők közt volt E. W. Shortridge is az Illinois állami Maple Grove-ból, akinek ekkor elfogadták az ottani pásztori megbízólevelét. 22

A Michigan Church of God 1867. március 22.-én Hartford-ban megtartott konferenciáján elhatározták, hogy meghívják W. H. Brinkerhoff-t a további általános konferenciákra, ugyanekkor kijelöltek egy bizottságot, amelynek célja a helyi missziós szolgálatok kiszélesítése volt. A bizottság tagjai Samuel Everett, E. M. Kibbee és Brother Wallen voltak, akik megbízatásához tartozott az is, hogy tudósítsák a Marion Church of God Általános Tanácsát a michigani testvérek munkájáról, a velük kapcsolatos eseményekről és fejleményekől.

1868. május 8.-án tartották meg a "Christian Publishing Association" második, évenként megrendezett találkozóját Marionban. Ekkor B. F. Snook lett megválasztva az Izrael Reménye szerkesztőjének, felváltva W. H. Brinkerhoff-t, aki 1866 óta végezte a szerkesztői teendőket, és amúgy is La Port City-ben lakott. Ráadásul Brinkerhoff egészségileg sem állt jól, így az újság kiadásának fizikai munkáit D. W. Hull végezte helyette (egyes források említése szerint Hull korábban hetednapi baptista volt). Jacob Brinkerhoff (feltehetően W. H. Brinkerhoff öccse) lett a nyomdai iroda feje, miután Hull-t menesztették, mert nem volt képes a rábízott feladatokat betölteni. Később Hull elhagyta a gyülekezetet és spiritualista lett.23

W. H. Brinkerhoff-ról aztán nem hallani semmit 1869-ig, amikor H. E. Carver a Christian Publishing Association elnöke megírta, hogy az idősebb Brinkerhoff elhagyta a felekezetet és univerzalista lett. Ez rendkívül negatív hatással volt a La Porte City Church of God gyülekezetére, amelynek ő volt a pásztora. Egy másik forrás szerint Brinkerhoff később visszatért az ügyvédi praxisához. 24

A fennmaradt dokumentációk rámutatnak, hogy 1868-ban további találkozót tartottak az iowai Marion és Vinton városok gyülekezeteiben november 28.-án, és egyet Hartfordban 1868. december 5.-én.

 

Széleskörű prédikálás – Missouri állam elérése

B. F. Snook hosszú éveken át hirdetett, egymást követték prédikáló körutai, és számos szombattartó gyülekezet megalakulása fűződik a nevéhez. Munkásságát elsősorban Iowa és Illinois államokban végezte, de eljutott más államokba is.

Egy A. C. Long nevű személy a Remény irodájához megírt, 1866. július 6.-i dátummal ellátott levélben kérte Snook látogatását Missouri államból. A jelek szerint Snook megragadva az alkalmat, elfogadta a meghívást, és ezzel vette kezdetét a Missouri Church of God története. Más források szerint viszont már a nagy polgárháború előtt is jártak Missouriban szombatot hirdető prédikátorok. Missouri volt az otthona a rendíthetetlen és hűségesen szombattartó Moore családnak (D. P. Moore, Jasper Moore, stb.) és a Davis és Ayres családoknak is. 25

1866 folyamán J. Millard több prédikációs találkozót tartott Missouri állam Barton megyéjének Horse Creek nevű helységében, amelyek mindig nagy tömegeket vonzottak. Róla csak annyit tudunk, hogy a szombattartás melletti prédikátor volt, a White-táborból nem ellenezhették, ugyanis ők nem is jutottak el ilyen messzire. 26

1868. szeptemberében Snook és "Davison testvér" a Missouri államban fekvő Daviess megyébe látogattak, ahol William Rogers házában vendégeskedtek, és egy hónappal később már hirdetési találkozókat kezdtek tartani a közeli Union Gyülekezetben. Innentől némileg felgyorsultak az események, hirdetéseket tartottak Victoria, Altevista, Pattensburg, Salem és Farview városokban, és tizenkét új szombattartó csatlakozott a már hosszú évek óta hűségesen és szigorúan szombattartó Morrison, Long, és Rogers mellé.27

Ugyanebben az időben (pontosan 1868. szeptember 1.-én) Indiana államban is létrejött egy szombattartó gyülekezet Sulphur Spring helységben, Snook és Shortridge munkájának eredményeként. Az indianai gyülekezet huszonnyolc taggal indult el, egyedül a Bibliát tartották a tanítások meghatározójának, és azonnal létrehoztak egy szombati iskolát is. A gyülekezet pásztora J. B. Benbow volt.

1868 nyarán Snook nagy területeket bejárva, nyolcvankét nap alatt nyolcvannégy prédikációs előadást tartott, aminek eredményeként számos gyülekezet és szombati iskola létrejött.28

 

A nevezetesebb iowai szombatisták

Iowa állam több olyan kiemelkedő személy otthona volt, akik később a Church of God (Seventh Day) fontos vezetői és meghatározó egyéniségei lettek.  J. H. Nichols szolgáló vén (L. I. Rodgers nagyapja) 1861-ben kezdett prédikálni az iowai La Porte City-ben. Ő az első olyan ismert szombatista hirdető, aki a Rocky Mountains-tól nyugatra hirdetett, amikor 1862-ben a californiai Santa Rosa városában prédikációkat tartott. Eljutott Oregon államba is, ahol szintén hirdette a szombatista tanításokat. Nichols nevét gyakran megemlítették az Advocate lapban az 1800-as évek végén [az Advocate Remény-t felváltó COG kiadvány volt]. Amikor 1916-ban elhalálozott, megemlítették, hogy szolgálati ideje alatt mindenszövetségi államában prédikált.29

S. W. Mentzer, aki később a Church of God Általános Tanácsának az elnöke lett, 1860-ban fogadta el a szombatot Iowában, és 1864-ben csatlakozott a gyülekezethez. 1876-ban szentelték fel szolgálatra, 1927-ben halálozott el. 30

Az idősebb Alexander F. Dugger (a Bible Advocate szerkesztője 1903-1909), Andrew N. Dugger apja advent keresztényként kezdett szolgálni és hirdetni az iowai Simpson-ban 1867-68 között. Később elfogadta a szombattartást és a Church of God egy vezető szolgálója lett.31

Dugger nevét először 1874-ben említi meg a Church of God lapja. Amikor még egy vasárnapot tartó gyülekezet tagja volt, felkérték arra, hogy írjon meg egy könyvet a hetednapi szombattartás ellen, amit ekkortájt egyre szükségesebbnek láttak a vasárnaptartók. Dugger, miközben alapos kutatómunkát végzett a könyv megírásához, maga is arra a meggyőződésre jutott, hogy a szombatot meg kell tartani a keresztény diszpenzáció alatt is.  Így végülis nem a szombattartás ellen, hanem amellett írt meg egy könyvet, aminek "A bibliai szombat védelmében" címet adta. Ez a munka a Church of God egyik fontos traktátusává lett, miután Dugger csatlakozott hozzájuk.32

 

Church of God – Hetednapi Adventista viszályok

A szakadások, amelyek megrázták az iowai szombat adventista gyülekezeteket, máshol is hatást keltettek, így Michigan-ben, a hetednapi adventisták "otthonában" is. 1866 őszén James White megtörve addigi hallgatását, kitört a "Marion Társaság" ellen, és hevesen támadta őket a Review and Herald lapjukban. Erre a Church of God lapjában leközölték a maguk álláspontját és válaszát, amit további cikkek követtek mindkét oldalról, amíg az egész dolog egyfajta virtuális sárdobálássá fajult. 1871-ben L. R. Long, A. C. Long és William Rogers a missouri állam-beli Civil Bend-ből (Daviess megye) pl. azt állították a Church of God lapjában megjelentetett írásukban, hogy James White olyan sértő jelzőkkel utalt a Church of God tagjaira, mint a "buták, mint egy missouri-i szamár", "merész vádaskodók", és  "megkeresztelkedett hazudozók". 33

B. F. Snook evangelizációs útjai alatt számos alkalommal vitatta meg álláspontját vasárnaptartókkal a nyilvánoság előtt, de soha nem sikerült neki egyetlen hetednapi adventistát sem hasonló nyílt vitába hívni, mivel azok megtagadták az abban való részvételt. Brinkerhoff ugyancsak képtelen volt az adventistákat nyílt vitákra serkenteni.34 A két főbb témakör, amit a "Marion Társaság" különösen meg szeretett volna velük vitatni, az (1) Ellen G. White látomásai, és (2) a kétszarvú fenevad azonosítása voltak.

A későbbiekben a Harmadik Angyal Üzenete tanával kapcsolatban is ellentétekbe ütköztek. Egyesek olyan hevesen ellenezték Mrs. White látomásait, hogy átesve a ló túloldalára, azt tartották: ebben a korban a keresztények nem kapják meg a Szellem ajándékait.35

 

Carver elveszti a White-ékbe vetett korábbi bizalmát

1877-ben egy traktátust közöltek le az Advent and Sabbath Advocate-ban Marionból, ami összefoglalta a Church of God marioni periódusának főbb eseményeit. A H. E. Carver által megírt cikk címe: "Mrs.White állításainak megvizsgálása az isteni sugallatot illetően" volt. Carver a Christian Publishing Association első elnöke volt, aki az Iowába költözöttIzrael Reményét elindította abban az államban.36

A cikkben Carver vázolta, hogy miként jutott "teljes meggyőződésre" a szombattartással kapcsolatban "valami húsz évvel azelőtt" (1857?) Iowa City-ben J. H. Waggoner (szombat-adventista hirdető) prédikálásának hallatán. Fenntartások nélkül elismeri, hogy szoros kapcsolatban állt azzal a csoporttal, amely későbbiekben a Hetednapi Adventista felekezet néven vált ismertté, s tette ezt annak ellenére, hogy tudomása volt Ellen G. White azon állításairól, amelyekkel a látomásait Istentől sugallottnak nyilvánította. Carver előzőleges advent elgondolásai (a látszat arra mutat, hogy millerita volt) közrejátszottak abban, hogy hajlamos legyen az olyan kiforrott adventista tanok befogadására, mint a Jelenések 14, a kétszarvú vadállat és a Jelenések 13 mondanivalóira épült "hármas üzenet". Ezekben fő a pontokban teljes egyetértésben volt az adventista testvéreivel. Mivel ekkor még nem volt követelmény a látomásokba vetett hitet kinyilvánítani az adventistáknál, Carver határozott igazolást várt mellettük, mielőtt döntésre jutott és elfogadta volna azokat.

A Hetednapi Adventista történész, Loughborough úgy vázolta Ellen G. White látomásainak az ellenzőit, mint "a jellemük vagy rossz szokásaik és helytelen életvitelük miatt megfeddett, helyreigazított és figyelmeztetett" egyéneket, akik miután feddésben részesültek, különböző indokokkal önigazolták tetteiket, és elhagyták a szombattartók fő testületét.37

Carver szilárdan fenntartotta, hogy az ő esetében egyáltalán nem lehetett ilyesmiről szó, ugyanis soha nem használt dohányterméket, soha nem fogyasztott disznóhúst, sőt, soha nem is volt megfeddve Ellen. G. White által, sem vele kapcsolatos látomásban, sem egyéb módon. Hosszú időn át White-ék bennfentese volt, és csupán a lassan sokasodó és konzisztens bizonyítékok miatt adta fel az abba vetett reményét, hogy a látomások majd igazolást kapnak. Mindez párosult azzal, hogy szemtanúja volt olyan eljárásmódoknak, amik erősen megrázták a White házaspár keresztényi feddhetetlenségébe vetett bizalmát.

Mrs. White hangoztatta: "Ugyanúgy az Úr Szellemén függök a látomások elmondásakor vagy leírásakor is, mint amikor magukat a látomásokat kapom." Egy bizonyos, 1849. január 31.-én publikált "látomásában" látta azokat, akik az igazság jelenlétében állnak (szombattartók), de mivel elvetették a látomásokat, a Szent Szellem ellen beszéltek. Természetesen nagyon sokan ezt a Szent Szellem elleni vétekkel, a megbocsáthatatlan bűnnel asszociálták, és érthetően nem mertek a látomások ellen felszólalni. 

 

A sertéshús kérdés

Carver nagyon közeli és tartós barátságban volt egy Curtis családnevet viselő iowai adventista testvérpárral. Mrs. Curtis saját meggyőződése által vezetve már hosszú ideje elhagyta a sertéshús fogyasztását, sokkal előbb, mint ahogy azt White-ék is étkezésre alkalmatlannak nyilvánították. Mrs. Curtis, aki ekkor őszintén hitt Ellen G. White látomásaiban, egy levélben megkérdezte Mrs. White véleményét a disznóhús fogyasztásával kapcsolatban. Ellen válaszában közölte: "Úgy hiszem, hibát követsz el ebben a dologban. Az Úr megmutatta nekem az elmúlt két-három évben, hogy a sertéshús fogyasztásának elvetése nem követelmény. Drága húgom, amennyiben a férjed kívánja a sertéshúst, nyugodtan fogyaszthatjátok." Mrs. White hozzátette még azt is, hogy "fanatikus dolog megtagadni magunktól a tápláló eledelt."

Az 1865-ben lezajlott Pilot Grove konferencia alkalmával Curtis kezében volt Mrs. White fent említett levele, és ígéretet tett Snook-nak, hogy elküldi neki a levél egy másolatát. Ugyanezen a konferencián James White említést tett Carvernek arról, hogy éppen nemrég vágtak le egy kétszáz fontos disznót.

Érdekes módon, ez és több más bizonyíték ellenére, az Ellen G. White-ot makacsul védelmező Uriah Smith a későbbiekben azt írta, hogy Mrs. White soha nem tanított olyat, hogy a sertéshús elfogadható és jó táplálék. 38

Nem sokkal ezután Mrs. White egy ennek teljesen ellentmondó látomást kapott a sertéshús fogyasztásával kapcsolatban. Pontosan az ellenkezőjét annak, mint amit Mrs. Curtisnek elmondott. A Szellemi Ajándékok (4. kötetet 124. old.) a disznóhús fogyasztása ellen kapott látomásával foglalkozik: "Isten nem arra rendelte a sertést, hogy azt bármilyen körülmények közt elfogyasszuk." Vagyis Ellen az isteni sugallatra hivatkozott mindkét, egymásnak ellentmondó esetben!

 

James White vitathatóvá teszi Isten törvényének megszegését

H. E. Carver ellene volt a keresztények hadviselésének, vagyis a testi fegyverek alkalmazásának. Szerinte ezt a nézetet az egész felekezetnek fel kell vállalni, és sürgette az ezzel kapcsolatos diskurzust az Advent Review hasábjain. Ez egybeesett a nagy polgárháború kitörésével, nem sokkal a Hetednapi Adventista felekezet hivatalos megalakulása előtt.

A White házaspár azon az állásponton volt az iowai Lisbon-ban megtartott tanácskozáson, hogy a témát jobb nem feszegetni, mert a háborút erősen pártoló katonai csoportok hazafiatlansággal, árulással vádolhatják meg őket, ami komoly veszélyeket jelenthet rájuk nézve a forró hadihelyzetben. James White egy a Review-be megírt cikkében azt írta, hogy a háború Isten két parancsolatát is megszegi, de amennyiben a kormány besorozza az egyént, akkor a kormány felelős az egyén törvényszegéséért. Ezzel lényegében azt mondta, hogy ezesetben egyéni felelősség nélkül meg lehet rontani Isten parancsolatait! Ez annyira nyilvánvaló hiba volt, hogy Ellen G. White nyilvánosan elnézést kért férje kijelentéséért aReview-ben, de fenntartotta, hogy valamiképpen megoldást kell keresni erre a kényes kérdésre. 39

A katonai szolgálat lelkiismereti okokból való megtagadása annyira kényes és vitatott kérdés volt ezidőben, hogy Mrs. White érdekes módon soha nem mert látomásokra hivatkozni ezzel a fontos, és sokakat érintő dologgal kapcsolatban.  Pedig egy látomását kiadták, amelyben a Bull Ran-i csata kimenetelét szándékozta megjövendölni, csakhogy azután lett kiadva, miután a csata lezajlott, és a kimenetele természetesen már ismert volt.

Az Iowa Church of God tagjai mindenesetre határozottan meg voltak győződve afelől, hogy egy keresztény számára helytelen a világi háborúkban való részvétel. A polgárháború kezdetén B. F. Snook és J. H. Waggoner kérvényt nyújtott az iowai állami hivatalokba, kérelmezve a felekezet tagjainak a katonai szolgálat alóli felmentését. A kérvényt először körülhordták a gyülekezetekben aláírásokat gyűjteni, majd elküldték az állam fővárosába. Battle Creek-ből egyáltalán nem támogatták ezt az erőfeszítést, amit "fanatizmusnak" neveztek. A kérvényt végülis elfogadták, és a testvérek sikeresen felmentést kaptak a hadviselés és szolgálat alól. Carver a Battle Creek-ben székelő hetednapi adventista vezetőséget "gyáváknak" minősítette az ezügyben tanúsított passzivitásuk és tétlenségük miatt.

Uriah Smith azonban lejegyezte, hogy később a háború folyamán a Hetednapi Adventista General Conference (Általános Tanács) közvetett módon szintén felmentést nyert azáltal, hogy egy már érvényben lévő törvényre hivatkozva elkerülhették a szolgálatot. 40

 

Carver fokozódó mértékben ellenzi a látomásokat

A hetednapi adventista kiadványokban gyakran említették, hogy Ellen G. White-nak azért adattak meg a látomások, hogy azok által "korrigálják azokat, akik eltérnek a bibliai igazságoktól". Carver viszont egyre jobban meggyőződött afelől, hogy a látomások inkább azt a célt szolgálták, hogy kordába szorítsák azokat, akik kételkednek a látomások isteni sugallatában. Vagyis az egyházpolitika motiválta őket.

Carver barátja, Samuel Everett, amikor nyíltan megkérdőjelezte Mrs. White látomásainak hitelességét, nagyon gyorsan figyelmeztetésben részesült: vagy elfogadja a látomásokat Istentől ihletettnek, vagy kiteszik az egyházból. Carver szerint Cornell szolgáló vén rendkívül durva módon bánt Everett-tel, amikor és ahogyan erőltetni próbálta Everettet a látomások elfogadására. Carver és a gyülekezet nagy része Everett oldalán állt.

Ez az esemény annyira negatív hatással volt Carverre, hogy nem kívánt a Pilot Grove-i gyülekezet tagjává lenni. Bár ekkor még nem szakadt el a látomásokban hívőktől, a nyílt szakadásra később került sor, amikor megváltozott a véleménye a kétszarvú fenevad értelmezésével kapcsolatban. Annak ellenére, hogy számos ellentmondást látott Mrs. White látomásaiban, és elítélte a módszereket, amelyekkel erőltették elfogadásukat, Carvert végülis egy doktrinális ponton való eltérés vezette a White-társaság elhagyására. 41

 

A Marioni Church Of God tanainak összefoglalása

Carvernek a Mrs. White látomásait ellenző 1877-es brossúrája valószínűleg az 1871-ben már kiadott írásának frissített és újranyomtatott verziója volt. A korábbi brossúra kiadásakor James White erőteljesen cáfolta az abban írottakat a Review 1871. június 13.-i számában.

Carver 1877-es brossúrájának címplapján felsorolta a Church of God The Advent and Sabbath Advocate (Az advent és szombat védelmében) nevű lapjának kitűzött céljait:

Az Advocate elkötelezetten hirdeti az alábbi keresztény tanokat: Krisztus második adventjét, az idők jeleit, azt hogy a biblia (hetednapi) szombat megtartása az emberiség kötelességeihez tartozik, ahogy Isten további parancsolatainak megtartásai is; A holtak a tudatlanság állapotában vannak, a gonoszok végleg meg lesznek semmisítve; A föld helyre lesz állítva eredeti dicsőségébe és állapotába; az új föld a megváltottak öröksége lesz az Isten országában; Az engesztelés és megváltás Jézus Krisztus által lehetséges; Tanítja a prófécíákat, a keresztény életmód elvárásait és egyéb bibliai témaköröket.42

A brossúra listázta a már megjelent és megvásárolható Church of God kiadványokat is. A megrendelhető traktátusok és áraik:

A bibliatanulók segédeszköze $0.10

A hetednapi szombat .09

Krisztus második eljövetele .03

Moody prédikációja Krisztus visszatéréséről .03

Ki változtatta meg a szombatot? .02

A szombat a pogányoké és zsidóké is .01

Mi az Isten pecsétje? .02

J. M. Stephenson áttekintése a szombat kérdésről .10

A lélek .02

Hol vannak a holtak? .02

Man, Mortal or immortal? .03

A holtak állapota .04

Az ember – az élő lélek .02

A menedékhely .10

A szentek öröksége .03

A mennyek országa a földön .20

Három fontos kérdés a Hetednapi Adventistákhoz .10

Mrs. E.G. White bizonyságai a Biblia fényében .15

Gondolatok a hét első napjával kapcsolatban .04

Mrs. E.G. White ihletettségének megvizsgálása  .18

 

Néhány fontosabb Church of God tanítás az iowai periódus idejéből:

1. 1869-ben bevezették a tizedrendszert Marionban, amit a "szisztematikus adózás" névvel jelöltek 43, viszont John Kiesz lejegyzései szerint "a tizedet általában véve nem hangsúlyozták ki, és nem volt bevett gyakorlat 1881 előtt". Kiesz W. C. Log-nak egy, az Advocate-ban 1881-ben megjelent, a tizedet támogató levelére alapozza ezt az állítását. 44

2. Már olyan korán, mint 1866-ban, azt tanították, hogy a zsidók visszatérnek Palesztínába és újra nemzetet alkotnak. 45

3. Jól láthatóan, a Church of God megelőzte a hetednapi adventistákat a sertéshús fogyasztásának elvetésében és tiltásában. Már 1866-ban megjelentek olyan cikkek a Church of Godkiadványokban, amelyek felvilágosítást adtak a trichinosis-ról, és a sertéshús fogyasztásának egyéb veszélyeiről. A Church of God kiadók és tagok határozottan sertéshús ellenesek voltak, de mivel a kiadvány hosszú ideig a vélemények szabad fóruma volt, ezért alkalmanként előfordultak benne olyan cikkek, amelyek szerint a sertéshús fogyasztása megengedett egy kereszténynek. 46

4. Az első olyan kézenfogható lejegyzés a marioni gyülekezettől, amely az Úrvacsora évenkénti megtartására mutat, 1899-ből maradt fenn. Cranmer lejegyzései szerint korábban, 1870-ben a marioniak háromhavonta tartották az Úrvacsorát a lábmosás szertartásával párosítva. 47

Az Izrael Reménye 1867. április 23.- i számában megjelent az Illinois állambeli Mt. Carroll-ból író Samuel Cronce tanulmánya, amelyben azt taglalta, hogy a korai egyház Konstantin császár idejéig évenként tartotta meg az Úrvacsorát, Abib (Niszán) hónap 14.-ik napjának elején. Továbbá, hozzájuk hasonlóan, nekük is meg kell emlékeznünk Jézus haláláról a visszatéréséig, a helyes időben, 14.-e elején. Ez mindenesetre erősen azt érzékelteti, hogy a Church of God tagságának legalább egy része a korai időktől fogva, évenként tartotta meg a pészach ünnepet. 48

Meg kell jegyezni, hogy a különböző adventista csoportok gyakran a maguk indíttatása által kezdték meg a szombattartás gyakorlatát és a peszach megünneplését. A Philadelphiából való J. L. Boyd 1875-ben azt írta a Church of God lapjában, hogy ő egy 175 fős, önálló philadelphiai adventista csoporttal kezdte meg a szombattartást, és a lábmosás gyakorlatát az évenként megtartott Úrvacsora alkalmával. Ezt a gyakorlatukat ők 1845-ben kezdték meg, vagyis a nagy csalódást követő évben.49

5. Szintén 1867-ben jelent meg a Remény-ben Thomas Hamilton egy cikke, amelyben a bor fogyasztása mellett érvel az Úrvacsora alkalmával, érvei közt megemlíti, hogy az ószövetségi Peszach ünnep és italáldozatok részeként is használták azt. Később, egy a bor használatát ellenző cikk is megjelent a lapban. 50

6. Az Izrael Reményének 27. száma (1867. augusztus 27) viszont jól mutatja, hogy a szerkesztőség anti-trinitárius (háromságtagadó) állásponton volt a hetednapi adventisták ellenében, akik hivatalosan a háromságtan mellett álltak. 51

7. 1868 folyamán egy sor cikk követte egymást, amelyben azt vitatták, hogy a gonoszságban meghaltak feltámadnak-e, vagy sem. Egyesek szerint már nem, mások pedig azon az állásponton voltak, hogy a gonoszoknak is fel kell támadni, és akkor részesülnek a második halálban, amelyből nincs feltámadás. 52

 

A marioni időszak későbbi történelme

Az Izrael Reményének számos kiadási száma hiányzik az 1869. május 4 és 1871. június 27 közötti időszakból. Bár a Kiesz által megírt "hivatalos" egyháztörténelemben nincs említés ennek okairól, ez az időszak egybeesik azzal, amikor B. F. Snook elhagyta a lap szerkesztőségét és egyházszolgálatát is, aminek köze lehet a lap rövid szüneteléséhez. Az.adventista Loughborough leírásaiban az áll Snook-ról, hogy ezek után univerzalista prédikátor lett, évi 1000 dolláros fizetéssel. 53

1871-ben a harmincéves Jacob Brinkerhoff, W. H. Brinkerhoff rokona lett a lap kiadószerkesztője. H. E. Carver továbbra is a Christian Publishing Association elnöke maradt, a kiadóbizottság tagjai ekkor N. M. Kramer, Asahel Aldrich és V. M. Gray voltak. 54

1871. szeptember 15.-én volt megtartva a Marion Church of God második, évenkénti nagy Általános Konferenciája. Ami azt jelenti, hogy az Általános Tanács 1870-ben alakult és szerveződött meg. A felekezet negyedévenkénti jelentést adó találkozója egybeesett az Általános Tanács időzítésével.

1871. szeptember 29.-én tartották a Krisztus Egyházának Konferenciáját a michigani Waverly-ben. A michigani munkát ekkor még mindig Gilbert Cranmer vezette. 55

Az 1868-1869 években a Reményben megjelenő cikkek elsősorban az alábbi íróktól származtak: Samuel Everett, I. N. Kramer, S. Davison, M. A. Harris, D. W. Randall, M. A. Dalbey, L. E. Horton, J. C. Day, J. H. Nichols, William O. Munro, J. R. Goodenough és mások. 56

 

Látható növekedés Missouri államban

Az 1871-ből fennmaradt riportok szerint A.C. Long Missouri mellett Kansas államban is végzett missziós munkát. Jelentések vannak a Harrison és Ford megyékben adott hirdetéseiről, nem messze Stanberry-től (A Gentry megyében fekvő Stanberry később a COG székhelyévé vált). 57

Egy találkozó teljes három héten át tartott egy erre kibérelt iskolaházban, nem messze a Moore család Harrison megyében lévő lakhelyétől. Ekkor hat újonnan megtért személy csatlakozott, akikkel együtt huszonháromra növekedett a környéken lakó szombattartók száma. A Moore család tagjai voltak a legkorábbi itteni szombattartók, hiszen ők már 1861 óta tartották a hetednapi szombatot. 58

 

A lap nevének megváltoztatása és az akörüli nézeteltérések

Az Izrael Reménye 1872. március 12.-i számában közölték, hogy a Church of God Általános Tanácsának harmadik, évenként megrendezett nagy konferenciáján  döntöttek a lap nevének megváltoztatásáról. Az Izrael Reménye helyett az Advent and Sabbath Advocate (Az Advent és a Szombet Védelmében, az angol advocate szó jelentése: valaminek a védelmezője, szószólója, védője, pártolója stb.) név mellett döntöttek, mivel szerintük ez a név jobban kifejezte a gyülekezet nézeteit és céljait, és úgy gondolták, jobban felkelti az emberek érdeklődését is. Az 1874. márciusi számában már az addig még alcímként használt Izrael Reménye sem volt feltüntetve. 59

Ugyanezen a konferencián a Church of God tagsága meghallgathatta a Hetednapi Baptista felekezet egyik szolgáló vénjének, V. Hull-nak a jelentését, aki az American Sabbath Tract Society delegátusaként jelent meg, és tartott előadást a hetednapi baptisták szombatterjesztő munkáiról. Hull az iowai Clinton megye Welton nevű helységében lakott és szolgált. Mivel a két felekezet hasonló történelmi háttérből került ki, és mivel földrajzilag egymáshoz közel működtek, így felvetődött a szorosabb együttműködés elgondolása. Hullekkor kérelmezte is, hogy a Church of God szolgáló pásztorai látogassák meg a Weltonban lévő hetednapi baptista gyülekezetet. A konferencián M. N. Kramer-t jelölték ki, hogy aChurch of God delegátusaként jelenjen meg az Észak-keleti Hetednapi Baptisták Egyesületének következő, a wisconsini Albionban júniusban megrendezett nagy találkozóján. 60

1873. októberében a lap kiadása fel lett függesztve, és nem jelent meg új száma 1874. márciusáig.

Feltehetően Brinkerhoff és a Publishing Association valami miatt nézeteltérésbe keveredett. Az irodai állomány eladásra került, de az Advocate és a Church of God nyomtatási munkájának megmentésének érdekében Jacob Brinkerhoff eladta a házát, s annak árából megvette az irodát, a nyomdát és a felszerelést, hogy folytathassa a kiadási munkálatokat. Ezzel a Kramer, Carver és Gray hármasból álló Christian Publishing Association bizottság megszűnt, bár a jelek arra mutatnak, hogy hozzájárultak az iroda és kellékeinek Brinkerhoff általi megvásárlásához Aldrich-tól. Még azt az ajánlatot is hozzáfűzték, hogy Brinkerhoff növelje a lap kiadási számát, és tegye a lapot azáltal önfenntartóvá. 61

1874 április 5.-én a marioni gyülekezet bérletbe adta Brinkerhoff-nak a gyülekezeti ház felső emeletét, ami az  Advocate szerkesztőségi irodájaként működött. 62

Az Advocate szerkesztőségi politikája lényegében ugyanaz volt, mint az Izrael Reménye-é. Az 1874. márciusi számban Brinkerhoff a következő nyilatkozatot adta: "Az Advocate nem felelős a lapban megjelenő cikkekben elhangzó véleményekért. Minden cikk írója felelős a maga nézeteiért és Írás (Biblia) értelmezéséért. Mi csakis a kiadók által előterjesztett írásokért és véleményekért vállalunk felelősséget." 63

 

A Church of God munkája Missouri felé gravitál

Bár Jacob Brinkerhoff Marionban, Iowa államban maradt, és továbbra is az Advocate szerkesztője volt, a jelek szerint 1874-gyel kezdődően a Church of God munkája egyre inkább Missouriban összpontosult, nem pedig Iowában. Ennek pontos okait nehéz követni, de tény, hogy a mai napig a Marion Church of God kivételével nemigen maradtak tartós jelei az egyház munkásságának Iowa államban. Ellenben a Missouriban létrejött gyülekezetek mind gyors és folyamatos növekedést, fejlődést mutattak, sőt némelyik akkor megalapított gyülekezetük a mai napig fennáll.

 

A. C. Long Missouriban végzett munkássága

Minden jel szerint a Missouriban tapasztalt növekedés nagy részben A. C. Long munkásságához fűződik. 1874-ben három hónapon át sorozatban rendezte meg a hirdetési találkozókat Missouri állam Harrison és Worth megyéiben. Martinsville-ben hét személy vált tanítvánnyá, akik meg is alapítottak egy ottani gyülekezetet. A szintén Missouri államban fekvő Denverben négyen kezdték meg a szombattartást, köztük S. C. B. Williams, egy jólmenő fűrésztelep tulajdonosa. Williams megtérése után azonnal hirdetéseket adott fel a helyi újságban, tudatva a város lakosaival, hogy a fűrésztelep onnantól kezdődően zárva lesz minden szombaton, és nem folytat semmi üzletet ezen a napon. 64

A Long által 1874. július 30.-án megszervezett találkozót a szabad ég alatt, egy ligetben tartották meg. A vándorló hirdetők, prédikátorok gyakran tartottak előadásokat a természetben, ahol a fák nem csak árnyékot biztosítottak, de a beszélő hangját is felerősítették némileg. A Church of God hirdetői még az 1920-as években is előszeretettel hirdettek a szabadban. A Missouriban végzett hirdetőkörutak alkalmával gyakori volt a nagyméretű "evangelizációs sátrak" használata is. 65

 

A Moore család munkássága Missouriban

Jasper Moore és családja 1867-ben költözött Iowából Missouri Harrison megyéjébe. Valamikor 1873-ban, vagy kora ‘74-ben, A. C. Long vén merítette be Jasper Moore fiát, Samuel (S. A.) Moore-t is egy evangelizációs körútjának alkalmával. Moore elmesélése szerint "az Úr Szelleme esett rám, annyira éreztem a Szellem erejét, hogy odasiettem Long testvérhez és kezet nyújtottam neki. ... Az egész idő alatt szívem úgy égett, mint a tűz. Ó, soha nem éreztem ilyen boldogságot az életben. Dehát mindez az Úr kezének munkája volt...."66 1879-ben, a helyi gyülekezet szolgáló vénjeiként lett megválasztva az akkor húszéves Seth Munger és Jasper Moore, akik így a Church of God ottani szolgálói és elöljárói lettek.

Moore gyakran írt és terjesztett traktátusokat, és valószínűleg az ő kérésére ment A. C. Long Missouri államba hirdetni. Long létre is hozott két jelentősebb gyülekezetet, az egyik a Worth megyében fekvő Denverben hatvan tagot számlált. Az itt csatlakozók jelentős része korábban hetednapi baptista volt, akik közül többen még hitték a "halhatatlan lélek" tanát. Moore ezzel kapcsolatos traktátusai azonban hamar meggyőzték őket annak a tanításnak a hibáiról, és el is hagyták azt. A másik jelentősebb, Long által megalapított gyülekezet a Moore család lakhelyének közelében állt, ennek negyvenöt tagja volt.

 

A Missouriban tartott konferenciák

Kramer jelentése szerint Missouri állam Church of God konferenciáját 1873-ban szervezték meg. Kiesz 1874-et jelöli meg a szervezet létrehozatalának éveként. Az Advocatelapjaiból az vehető ki, hogy a Missouri Konferenicát (amit először a Missouri Szombat Adventista Konferenciának neveztek) 1874. augusztus 2.-án szervezték meg, ekkor alkották meg a működési szabályzatokat is. A jelenlévő vezetők:

S. C. B. Williams, elnök

A. C. Long, alelnök

H. R. Perins, titkár

Alistes Williams, kincstáros

S. C. B. Williams, Jasper Moore és William C. Long, a vezetői bizottság tagjai.

A körzetenként kijelölt szolgálópásztorok: az 1. számú körzet: W. C. Long és A. D. Leard; 2. körzet: A.C. Long és I. N. Rogers; 3. körzet: A.F. Dugger.

A missouri-i munka szervezettsége és hatékonysága láthatóan meghaladta az Iowa államban végbement munkáét.

1874. október 23.-án konferenciát tartottak az észak-missouri-i és dél-iowai Church of God gyülekezetek a Missouri-ban fekvő Hopkins-ban. A Missouri-ban megtartott második konferencia 1875. augusztus 13.-án folyt le Harrison megye Pleasant Valley nevű helységének iskolájában. Ekkor a következő nyilatkozat hangzott el: "Többek ellenkezését váltotta ki az előző konferencián felvetett 'Szombat Adventista Egyház' megnevezés használata, ezért azt elvetettük, és megmaradunk a biblikusabb Church of God név mellett, és a továbbiakban e név alatt folytatjuk működésünket."

Ezen a jelentős konferencián jelen voltak: A. C. és W. C. Long, A. C. Leard, Alistes Williams, R. S. Wheat, T. L. Davison, H. R. Perins és Jasper Moore. 67

 

Hiányos történelem

Gyakran megesik, hogy egy-egy kritikusan fontos évről csupán homályos információink vannak, mert hiányoznak a lap azon példányszámai, amelyek tudósítottak az időszerű eseményekről. A felekezet történelmének követése annyira a laphoz kötődőtt, hogy még a Census of Religious Bodies (A vallási közösségek nyilvántartási irodája) is megjegyzi egy 1936-ban végzett felméréskor, hogy "a felekezet történelme szorosan összekapcsolódik a kiadványaik történelmével ..." 68

Az Iowában élő I. N. Kramer gondoskodásának köszönhetően maradtak fenn a Church of God újság korai példányszámai, ami nélkül nem sok információnk lenne a modern Churchof God kialakuló történelmével kapcsolatban.

Sajnos nem állnak rendelkezésre a késő 1875 vagy kora 1876 évi, és az 1881. április 5-e előtt megjelent számok. 1881. április 5.-ével az Advocate hetente jelent meg, korábbi félhavonkénti megjelenésével ellentétben. Az 1881-től megjelenő számokban új pásztorok és írók nevei tűnnek fel: 69  N. A. Wells, R. E. Caviness, R. V. Lyon, J. A. Nugent, John Branch, G. W. Admire, W. O. Munro és B. G. St. John.

 

Konferenciák és sátortalálkozók

Miből állt a Church of God gyülekezeti élete az 1880-as években? Amit a kiadványaikból kivehetünk, aszerint a szombatonként tartott gyülekezeti istentisztelet mellett fenntartottak szombat-iskolákat, gyakran voltak sátortalálkozóik [evangelizáló körutak], és persze gyakoriak voltak a konferenciák is.

A Church of God évenként megrendezett nagy konferenciáját általában a nyár végi idényben rendezték meg, augusztus végén vagy szeptemberben, amit a nagy sátortalálkozókkal egybeesően rendeztek meg. Példa erre az 1881. szeptember 1. -én kezdődő, és szeptember 6.-ig tartó sátortalálkozó, amit a Missouri állam Gentry megyéjének Mineral Springs nevű helységében tartották meg, és egybeesett a nyolcadik évenkénti konferencia megtartásával, amelynek vezető bizottságát ekkor a Long fivérek és N. A. Wells tették ki.

Jacob Brinkerhoff Iowából az Advocate szerkesztőjeként jelent meg ezen a konferencián, amiről aztán részletes riportot írt az újságban, jelentést adva az itt elhangzott tanítási előadásokról, továbbá az imatalálkozók és közösségi bankettek eseményeiről. Általa tudhatjuk meg, hogy a találkozón résztvevők száma ezerkétszáz-ezerötszáz között volt, és hogy aChurch of God jelentős növekedést tapasztalt Missouri állam észak-nyugati területein ennek a konferenciának az eredményeként.

A találkozó csúcspontja, mint mindig, ekkor is a hivatalos konferencia tanácsgyűlése volt. Az elnökségi posztot W. C. Long töltötte be. A csúcstalálkozón jelenlévő vezetőpásztorok: W. C. Long, A. G. Long, A. C. Long, N. A. Wells, E. L. Pierce, Thomas Beckman, Elisha Marshall, A. C. Leard, Jacob Lippincott, Samuel A. Moore, Jasper Moore, J. W. Osborn, C. T. Pierce, James A. Sims, T. L. Davison és J. H. Nichols.

A területi szolgálópásztorok ismertették az elért sikereket, Brinkerhoff pedig átfogó jelentést adott az Advocate irodájából felügyelt egész munka állapotáról. Ezek a tényszerű, száraz és monoton statisztikai adatok gyakran hiányában voltak a bensőségesebb emberi, érzelmi kapcsolatok megnyilvánulásának, s csak azt tudatták, ki, hol és mikor találkozott, s kik lettek megválasztva valamilyen szolgálatra.

1881-ben több további rendezvény volt a Church of God helyi gyülekezeteiben, így a Nebraska államban fekvő Spring Ranch Grove-ban és a michigani Hartford-ban is. A nebraskai találkozón jelen volak J. H. Nichols, Enoch Owens, John Sperry, és G. W. Admire, Michiganból pedig Lemuel J. Branch adott jelentést. 70

 

Kétféle szolgálati munka

A michigani találkozó egyik fontos döntése szerint a hivatalos szolgáló pásztori poszthoz az egyház megbízólevele szükséges: "Mindazok, akik velünk szolgálókként (pásztorokként) munkálkodnak együtt, megbízólevéllel kell rendelkezniük, azok pedig,  akik nincsenek szolgálatra felszentelve, csak engedéllyel prédikálhatnak." A Church of God tehát kétféle szolgálatot tartott nyilván: (1) a felszentelt és megbízólevéllel ellátott pásztorokat és (2) a nem felszentelt, de engedéllyel ellátott véneket, szolgálókat. A megbízó- és engedélyleveleket az Általános Tanács adta ki és hosszabbította meg évről-évre. Az 1880-as évekkel kezdődően megkezdték a szolgáló-pásztori találkozók, illetve konferenciák tartását is. Egy ilyen fontosabb, a szolgáló pásztorok számára megtartott konferencia 1884. március 18.-án volt megtartva a Missouri államban fekvő Stanberry városában. 71

 

Némelyek tartották a Páska ünnepét

Az 1881. április 12.-én megjelent Advocate hosszan érvel az Úrvacsora és peszach ünnep évenkénti megtartása mellett, a zsidó peszach-val egybeesően. A lapban aztán megjelent számos pro és kontra vélemény ebben a témában, de az biztos, hogy az az év tavaszán megtartott peszach ünnepről adott jelentések az tanúsítják: a testvérek nagy része elfogadta ezt a gyakorlatot. Nebraskában pl. Samuel Barackman házában tartották meg az Úrvacsorát és a peszach ünnepet az ottani testvérek, ahol elvégezték a lábmosás szertartását is, a Niszán hó 13.-át követő estén (Niszán 14-én). Ugyanezt tették az iowai Beckwith-ben R. E. Caviness-nél, ahol jelen volt Davison "testvér" is. Az Advocate 1881. május 24.-i számában A. F. Dugger egy hosszadalmas írásban indokolja, hogy az Úrvacsora szertartásait évenként egyszer kell elvégezni. 72

 

1884, a COG Általános Tanácsa megszervezésének éve

Az Advocate 1883-as évfolyamából több szám hiányzik, viszont az 1884-es év nagyon sikeresnek és eseménydúsnak bizonyult a Church of God számára. Ekkor lett először megemlítve a Missouri államban fekvő Stanberry városának neve (a későbbiekben hosszú időn át a COG székhelye), ahol egy szolgálópásztori találkozót rendeztek 1884. március 18.-án. Stanberry körül hirtelen növekedés volt tapasztalható, úgy a gyülekezetek számában, mint azok tagságában is, s a jelek arra mutatnak, hogy ekkor már magában Stanberry városában is volt egy gyülekezet. 73

Stanley J. Kauer, a Church of God egyik történészének leírása szerint ezt a találkozót március 28.-a és április 3.-a közt tartották meg. A szolgálópásztorok jelentést tettek munkáikról, majd érvényre juttatták az Általános Tanács döntését azzal kapcsolatban, hogy a Missouri-ban működő Church of God gyülekezetek egységes doktrínát és gyakorlatokat képviseljenek, amelyeknek pontosan tükrözni kell a Biblia tanításait, és amelyekben teljes az egyetértés. "A szolgálók együttes tapasztalata és ismerete bírálja el, hogy mi számít evangéliumi és bibliai igazságnak, s hogy azt miképp lehet a legmegfelelőbb módon elfogadtatni a tagsággal." A találkozón több igehirdetést és tanítóelőadást is tartottak, amelyek főbb témái: "A keresztény peszach megtartása és a lábmosás szertatása; az élet és halál; az Isten országa; az eljövendő kor, vagyis a Helyreállítás korszaka; bemerítkezés. ..." Prédikációt tartott még M. B. Moyer, Jasper Moore és D. M. Spencer, akik ez alkalommal "élezzék jobbá képességeiket", közvetlenül a szolgálatra való felszenteltetésük előtt. 74

1884. áprilisában a Nebraska állam Fairfield nevű helységében lakó A. F. Dugger bejelentette azirányú tervét, hogy létrehozzanak egy szombat iskolát, amelynek célja a gyülekezet fiataljainak tanítása és képzése. 1885. januárjában már külön megjelent lapja volt a szombat iskolának, a Szombat Iskola Misszió címmel, évi ötven centes előfizetéssel. A hetednapi adventisták megalakulásuk után nem sokkal létrehoztak egy szombat-iskola kiadványt, és a Church of God követte ezt a gyakrolatot. 75

1884. augusztus 21.-e és 27.-e közt sátortalálkozót tartottak Missouri állam Albany nevű helységében, ami tizenhárom mérföld távolságra feküdt Stanberry városától. A sátortalálkozót úgy időzítették, hogy az egybeesett a Church of God tizenegyedik, évenként megtartott nagy talákozójával. A jelek szerint ekkorra a Church of God gyülekezetek szorosabb együttműködésben voltak, és szervezetbe tömörülésük javában folytatódott.  A Missouri állami konferencia elnöke, W. C. Long előterjesztette, hogy a helyi gyülekezetek vénjei tagságuk minden tíz tagjára válasszanak egy személyt, akik aztán delegátusokként képviselik gyülekezetüket az összevont konferenciákon. Az itt jelenlévő szolgálók és posztjaik rámutatnak, hogy ezidőben milyen területeket érintett a Church of God munkássága: 76

Missouri:  W. C. Long, N. A. Wells, A. C. Leard, J. C. Kerns

Kansas:  J. H. Nichols

Iowa:  Jacob Brinkerhoff, S. W. Mentzer

Michigan:  John Branch, L .J. Branch

Indiana: Brother Stahl

Szeptember 6.-tól kezdődően egy találkozót tartottak Marionban, ahol jelen volt az összes iowai testvér, s azok a michigani testvérek is, akik a valamivel korábban Missouriban megtartott konferenciáról tartottak haza. Ekkor jött létre a COG iowai konferenciája, elfogadva az alkotmányt és a szabályzatokat. A. C. Long lett megválasztva a konferencia elnökeként, ami arra utal, hogy ő Missouriból átköltözködött Iowába.

A következő találkozót október 2-6 közt tartották a michigani Van Burren megye Irvington nevű városában, ez a Michigan Church of God-nak a negyedik alkalommal megtartott éves konferenciája volt. Ezen a konferencián fogadták el végérvényesen a Church of God megnevezést, amire Kiesz is kitér, amikor később lejegyezte, hogy 1884 volt az az év, amikor "minden helyi csoport, amely az Általános Tanács alatt volt, amely ha nem tette addig, itt elfogadta a Church of God megnevezést." 77

L. J. Branch volt a Michigani Church of God tanácsának elnöke, mellette a nevesebb michigani szolgálók Gilbert Cranmer, M. Davoist, Thomas Howe, Elsis L. Robinson, A. N. Fisher és John Branch voltak. A Long fivérek és I. N. Kramer látogatókként voltak jelen a michigani találkozón.

A Missouriban, Iowában és Michiganban megtartott találkozósorozat fő témája a szorosabb együttműködés és egységesítés célját szolgálta. Mire a Michiganban megtartott konferenciára került sor, ott már megszavazták egy olyan általános tanács létrehozatalát, amely a michigani, iowai, missouri-i és nebraskai állami konferenciákból tevődött ki. Ennek első hivatali posztját az alábbi személyek tették ki:

Elnök: A. C. Long

Alelnök: A. F. Dugger

Titkár: Jacob Brinkerhoff

Kincstáros: I. N. Kramer

Az Általános Tanács bizottsági tagjai: A. C. Long, W. C. Long, John Branch

Meglepő módon, a Church of God egy teljes kört megtett, és így végülis ugyanoda jutott, ahonnan elindult. Az 1860-1861-es években még vehemensen ellenezték a szervezettség bármilyen formáját, különösen azt, amit a White-tábor létrehozott Battle Creek-nél a maguk felekezeti általános tanácsának (general conference) felépítésével. 1884-ben viszont már maguk is pontosan azt a konferencia-szisztémát hozták létre, amit korábban elvetettek. Az is igaz, hogy az Advocate-ban még 1855-ben is gyakran megjelentek olyan cikkek, amelyek az ilyen szervezet ellen érveltek, ahogy korábban Brinkerhoff és a Long testvérek cikkei jelentek meg, amelyek a szervezet mellett szóltak. 78

 

Az Általános Tanács (General Conference) felépítése

A Church of God 1844-ben (Kramer szerint 1883-ban) történt megszerveződése lényegében a helyi konferenciák egy laza szövetsége volt. Az egyéni gyülekezetek és azok tagjai meglehetősen szabadok voltak a hit bizonyos pontjait illetően, bár az 1885-ben megtartott konferencián már kirajzolódott egy olyan, 24 pontból álló hittétel, amit minden Church of Godgyülekezet vallott.

Mint már láttuk, az Izrael Reménye megalakulásától kezdődően egy szabad fórum volt, ahol minden résztvevő oldal megvitathatta a maga nézeteit. Azonban az 1887. november 15.-i számmal kezdve az Advent and Sabbath Advocate már nem Jacob Brinkerhoff kiadásában jelent meg, aki korábban megvásárolta a szerkesztőséget, hanem a Church of God Általános Tanácsának kiadásában. Brinkerhoff-t ugyan továbbra is alkalmazta a tanács az Advocate és a Missionary kiadási munkáihoz, de innentől az Általános Tanács bizottsága a kiadás előtt megvizsgálta a cikkeket, hogy azok a Church of God alkotmányának és tanításainak megfelelőek legyenek.

A valóságban ez a kiadási politika nem hozott tényleges nagy változásokat a cikkek tartalmát illetően, ugyanis a nézetek kifejtése vagy alátámasztása a tanok megvitatásakor továbbra is engedélyezve volt.

W. H. Brinkerhoff szerkesztőségi munkájától kezdődően számos olyan cikk jelent meg, amelyek erőteljesen érveltek a sertheshús fogyasztása ellen. 1855-ben és az elkövetkező években a téma megvitatása állandó jellegű volt, ekkoriban megjelent néhány olyan cikk is, amelyek nem ellenezték a tisztátlan húsok fogyasztását. Ennek vélhetően az lehetett az oka, hogy sok Church of God testvér annyira ellenezte a hetednapi adventistákat és tanaikat, hogy inkább nekik akartak ellentmondani ebben is. 79

A tisztátlan húsok fogyasztása körüli kérdések mindig napirenden maradtak, és vita tárgyát képezték a Church of God Seventh Day (Hetednapi Isten Egyháza) bizonyos gyülekezeteiben

A dohánykérdéssel kapcsolatban határozottan egyhangúak voltak a cikkek, kivétel nélkül elutasítva a "mocskos gyomot". A. C. Long egyik feljegyzése szerint 1874-ben a munkája által megtért egyének egy csoportja a Missouriban fekvő Denverben "szigorú esküt" tett arra, hogy soha többé nem fogják követni azt a "mocskos szokást". Az esküt írásba foglalták, amit többek közt aláírt Mr. és Mrs. Williams, fiuk Enoch, és Amzy Williams és Brother Moore. 80

 

H. C. Blanchard megtagadja a látomások támogatását

1877-ben egy 43 oldalas traktátus jelent meg az Advent and Sabbath Advocate nyomda kiadásában Marionban, amelynek címe: Mrs. Ellen G. White Bizonyságainak összehasonlítása a Bibliával. A traktátust H. C. Blanchard írta meg, amelyben egy olyan személy viszontagságait vázolta, aki ellent mert mondani Mrs. White látomásainak.

Blanchard 1861-ben lépett a hetednapi adventisták közé, elkötelezve magát az Isten parancsolatainak és Jézus hitének megtartására. Nem sokkal ezután engedélylevelet kapott a prédikálásra. Ekkor még kevés ismerete volt a látomásokkal kapcsolatban, csak néhányat olvasott közülük, és isteni eredetűnek tartotta azokat. Az egészséges életmóddal kapcsolatos látomásokat nem támogatta igazán, de nem is szólalt fel ellenük, inkább mellőzte a témakört.

1869-ben Blanchard Illinoisból átköltözött Missouri államba. A saját szavai szerint: "A látomásokat és az egészséges életmóddal kapcsolatos tanokat nem tanítottam, de továbbra is folytattam a hetednapi adventistákkal megkezdett munkásságomat." A Kansas és Missouri államokat felvigyázó hetednapi adventista konferencia közelebbi ellenőrzés alá vonta Blanchard-t, s mint kiderült, a látomásokat nem hirdette, ahogy nem vetette el a tea, kávé, húsételek és sertéshús fogyasztását sem. Ezokból 1874-ben visszavonták tőle a prédikációs és szolgálati felhatalmazását. 1875-ben értesítették, hogy amennyiben elfogadja a látomásokat és az "egészségügyi reformokat", úgy visszakapja a szolgálati engedélyét. Az engedélyt visszautasította, és négy-öt hónapon át hirdette a maga nézeteit a kansasi Labett nevű helység gyülekezetében, amelynek maga is tagja volt.

1876. márciusában J. H. Cook adventista vén meglátogatta a gyülekezetet, velük maradt néhány hétig, és erősen elítélte Blanchard "lázadását". Mivel azonban a gyülekezet nagyobb része Blanchard oldalán állt, így nem tehették őt ki. 1876. május 13.-án gyülekezeti találkozót rendeztek, ahol G. I. Butler tanácsára a hetednapi adventista tanok felé hajló tizennégy személy elkülönült a gyülekezettől. Blanchard továbbra is a labett-i gyülekezetben maradt tanítani, a gyülekezet tehát továbbra is rendszeresen összejött és működött, de innentől már egy független szombattartó csoportként.

Blanchard 1877-ben megírt traktátusa az adventisták egészségügyi tanaira fókuszolt. Az 1Mózes 18:8, Ézsaiás 9; 1Sámuel 17:18 és 2Sámuel 17:29 versekre hivatkozva rámutatott, hogy a Biblia nem ellenzi a hús, vaj, sajt és tojás fogyasztását, mint ahogyan azt Ellen G. White látomásai előterjesztették. Szerinte a hetednapi adventisták számára a sertéshús fogyasztásának tiltása ugyanolyan szigorú elvárás volt, mint a "ne ölj" parancsolat, s Blanchard egyébként azt tartotta, hogy a sertéshús fogyasztható. Arról nincs információ, hogy Blanchard a későbbiekben csatlakozott-e a Church of God-hoz.

 

Almon Hall cáfolja az adventisták 2300 nappal kapcsolatos értelmezését

A marioni periódus egyik említésre méltó egyénisége és traktátusírója Almon Hall volt, aki 1880-ban az Advocate nyomdája által kiadott egy 44 oldalas traktátust "A Parancs és a Dániel 9:24-27 Hetei" címmel.

Hall Vermont államban született 1820-ban, 1835-ben "tért meg", s Miller adventista üzenetét még 1840 előtt elfogadta. Viszont nem sokkal 1844. október 22.-e előtt már azt a meggyőződést vallotta, hogy lehetetlen megállapítani Krisztus második visszatérésének a pontos idejét.

Hosszas és alapos tanulmányozás után Hall elfogadta a szombattartást, és gyakorolni kezdte azt 1849. szeptemberével. Ő egyike volt az első szombattartóknak a Vermont állambeliWashington megyében.

1880-ban Minnesota állam Sibley megyéjének Transit nevű helységében élt, és itt írta meg a fent említett traktátusát, amelyben cáfolta, hogy a hetven hét prófécia kapcsolatban lenne a 2300 nap próféciájával. Hall szerint a a 490 év nem volt része a 2300 napnak, s abban sem volt biztos, hogy a próféciában említett 2300 napot és estét egyáltalán lehet-e 2300 évként értelmezni.

 

Jacob Brinkerhoff a hetednapi adventistákról

1884-ben Jacob Brinkerhoff Marionban kiadott egy tizenhat oldalas traktátust (harmadik kiadásban) "A Hetednapi Adventisták és Mrs. White látomásai" címmel. A kiadvány nyugodt hangnemet sugároz, mellőzi az erős kritikát és a keserű megjegyzéseket, csupán tényszerű magyarázatokat ad arra, hogy miért elfogadhatatlanok Ellen látomásai.

Brinkerhoff legfőképpen azt hangsúlyozta ki, hogy Mrs. White víziói emberi eredetűek voltak. Anyagában idézett James White Life Incidents című munkájából, amelyben James megemlíti, hogy 1845-től kezdődően Ellennek valami 100-200 látomása volt, "a leglényegesebb változás abban történt, hogy a későbbi években [a látomások] számai csökkentek és egyre világosabbak voltak." Brinkerhoff ezt annak tulajdonította, hogy miután tartani kezdték a bibliai "egészség törvényeket", mint pl. a sertéshústól való tartózkodást, Ellen teste és elméje egészségesebb lett, és annak köszönhetően váltak ritkábbá a látomások.

A látomások tartalmait megvizsgálva Brinkerhoff rámutatott, hogy részint olyan dolgokkal kapcsolatban volt látomása, amiket akkorra már amúgy is hittek az emberek, részben pedig gyakran ellentmondásokba üköztek. Például néhány éven keresztül azt vallották, hogy a bűnösök vizsgálata 1844-ig tartott, amit a látomások megerősítettek., vagyis, az "üdvösség ideje lezárult". Később a látomások ennek az ellenkezőjét erősítették meg. Egy másik ilyen példa a kondícionalizmus (az üdvösség feltételekhez kötöttsége) tannak a megváltoztatása volt.

Valamikor 1845-46-ban egy George Storrs nevű adventista vén a New Hamphshire államban fekvő Exeter-ben megtartott konferencián a jelenlévő adventisták figyelmébe hozta azt a holtak állapotával kapcsolatos szombat-adventista tanítást, miszerint a holtak "alszanak" a feltámadásig. Valamivel később Mrs. White látomása "megerősítette" ezt a már lényegében elfogadott tanítást.

Brinkerhoff úgy tartotta, hogy Mrs. White látomásai és a velük kapcsolatos problémák határozottan hátráltatják a szombat-igazság terjesztését és ügyét. Úgy érezte, White-ék azért kaptak olyan sok pénzt, mert a tagság elhitte, hogy ők az egyedüli igaz egyház, s elhitték, hogy ha "meg akarnak menekülni, akkor ehhez a testülethez kell tartozniuk." A hetednapi adventisták nem tolerálták a más nézeten lévőket, sem a kételkedőket, vagy ahogy Brinkerhoff kifejezte: "A Római Katolikus Egyházhoz hasonlóan kezelték azokat, akiknek eltérő véleménye volt."

Hogyan magyarázta meg Brinkerhoff a hetednapi adventisták gyors növekedését, miközben a Church of God ezalatt viszonylagosan csak jelentéktelen mértékben növekedett? "Sokakat az tart ott, mert láthatóan nagyobb munkát végeznek, s úgy gondolják, hogy csak igazuk lehet, mert különben nem tapasztalnának ilyen gyarapodást; elfelejtik viszont azt, hogy vannak más valláscsoportok is, akik ugyancsak hatalmas növekedést mondhattak magukénak, annak ellenére, hogy a leghamisabb tanokat vallják és tanítják." Brinkerhoff szerint a gyarapodásuk nem annak volt köszönhető, hogy igazuk volt, hanem inkább annak, hogy James White hatékonyan szervezte és vezette őket.

Végül még egy érdekesnek mondható megjegyzés Brinkerhoff-tól, amelyben egy New York államban megtartott konferenciára tesz utalást még a szombat adventisták korai korszakában, ahol a White házaspár is jelen volt. Itt Mrs. White látomást kapott egy olyan bizonyos dologgal kapcsolatban, amelyet ő és férje ellenzett, de Brinkerhoff szerint helyes volt. Minden valószínűség szerint Brinkerhoff itt az 1848-ban, a New York állami Volney-ben megtartott konferenciára utal, ahol az "eljövendő kor" tanát is valló William E. Arnold felvetette a peszach (és Úrvacsora) ünnep évenkénti megtartását. 81

 

Canright elhagyja a Hetednapi Adventista felekezetet

D. M. Canright 1859-től kezdődően tartotta meg a szombatot a White házaspár prédikációinak hallatára. 1864-ben már engedélylevelet kapott a prédikálásra a Hetednapi Adventista egyházban, és 1865-ben James White felszentelte szolgálatra. Nem sokkal ezután azonban elégedetlenkedni kezdett a hetednapi adventisták módszereinek láttán: "amikor azt láttam, hogy James White uralt mindent, és mindenki fél tőle ... azt tapasztaltam, hogy gyakran ingerült volt, és [keresztényhez] méltatlanul viselkedett."

Egy 1867-ben történt esemény különösen felkavarta, amikor is James White vén határozottan hibázott valamiben, és Ellen látomás általi "bizonysága" neki adott igazat. J. N. Andrews egy keményvonalú Ellen White-ellenzéki volt, akit Canright szimpatikusnak tartott, és egyetértett álláspontjával. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy hamarosan mindkettőjükkel aláírattak egy megvallást, miszerint "Sátán elvakította őket."

Canright megjegyzi, hogy "én csak azt láttam, hogy a látomások kivétel nélkül mindig White vén és Ellen álláspontját támogatták. Ha bárki megkérdőjelezte ezt a módszert, azok gyorsan maguk is egy látomás által jött, nagyon kemény hangú, Isten haragjára figyelmeztető intésben részesültek."

A kései 1860-as években a Hetednapi Adventista felekezet nagyobb gyűlésein állandó jelleggel napirenden voltak White vén panaszai és feddései a vezető szolgálópásztorok ellen. Ekkor írta Canright, hogy "White vén és Mrs. White mindent vaskézzel irányítottak, egyetlen kijelölés, egyetlen határozat, egyetlen ügyintézés nem léphetett érvénybe addig, amíg azt White vén elé terjesztették, és ő engedélyét adta hozzá." Canright véleménye szerint a hetednapi adventizmus "a rettegés vallása", egy "rab iga", "hidegen törvénykező" vallás lett, mivel White-ék a látomásokkal tartották sakkban a tagságot, akik vagy fenntartás nélkül elfogadták, vagy pedig "retteghettek attól, hogy átok alá kerülnek, he nem tették."

Canright 1880-ban elhagyta a Hetednapi Adventista felekezetet, egy idő után visszatért ugyan, de 1887-ben végleg hátat fordított a felekezetnek, és baptista szolgálópásztor lett. Az adventistákat ellenző írásában megjegyezte, hogy legtöbben, akik elhagyták a hetednapi adventistákat, hitetlenekké váltak, mivel "amikor valaki megszabadul a fanatizmusból és babonás hiedelmekből, akkor természetes ellenreakcióként lép fel a hitehagyás és kételkedés... az elkövetkezendő években az adventizmus beérett gyümölcse egy teljesen hitehagyott nemzedék lesz."  82

Ellen G. White Bizonyságtételek az egyházhoz című írásában már foglalkozott azokkal a felekezetét érintő korrupciókkal, amelyek Canright és mások távozásához vezettek. Ebben a munkájában így jellemezte a felekezet helyzetét:

"Az Úr szelleme kihalt az egyházból. ... A gyülekezetek csaknem teljesen elvesztették a szellemiségüket és a hitüket.  ...  Láttam azt a félelmetes tényt, hogy Isten népe a világhoz igazodott, attól nem különböztethető meg, csupán névlegesen. .... A kívánkozások, az önzés, a pénzsóvárság és a világ szeretete látható szerte a szombattartók soraiban. ... Kevés szeretetet mutatnak egymás felé. Az önző szellemiség nyilvánvaló. Az elbizonytalanodás járja át az egyházat. Kevés az ima...  Itt, ebben a gyülekezetben is korrupció fűződik minden kézhez. ... Visszataszító szellemietlenség uralkodik az embereken." 83

 

Canright rámutat, hogy milyen sokan fordítottak hátat a hetednapi adventistáknak

D. M. Canright1889-ben kiadott, A Hetednapi Adventizmus Megtagadása című könyvében rámutatott, hogy ő korántsem az egyedüli olyan személy, aki ekkortájt elhagyta a hetednapi adventistákat. Ez egy jelentős tendencia volt, s megemlíti több olyan személy nevét, akik szintén ekkoriban hagyták el az adventistákat. Ezek közt volt J. B. Cook és T. M. Preble, akiknek a szombattal kapcsolatos traktátusai nagyon sok embert tettek szombattartókká az 1840-es években, és akik nem csak az adventizmussal, de magával a szombattartással is felhagytak, ahogy egy nevesebb másik személy, O. R. L. Crozier is tette. B. F. Snook, egykori adventista szolgáló vén szintén elhagyta a mozgalmat, és 1889-re univerzalista lett. Az Iowából való W. H. Brinkerhoff ugyancsak kilépett az adventisták közül. Moses Hull (aki Canright szerint minden idők legjobb adventista prédikátora volt) és Shortridge spiritualistákká lettek. Hall és Stephenson, egykori adventista szolgálók az "Eljövendő Korszak" társaság mellé szegődtek. A New York-ból való A. C. B. Reynolds "megrögzött istentagadóvá" lett. A Missouri államban fekvő Avilla városából H. C. Blanchard és T. J. Butler tagadta meg a hetednapi adventisták tanait. Maine államból L. L. Howard vén, New Hampshire államból pedig H. F. Haynes vén hagyta el őket. A new yorki Wellsville-ből Nathan Fuller, aki az adventistáktól való elválása után szabadgondolkodású és kicsapongó ember lett. M. B. Czechowski Európába költözött, ahol szégyenteljes körülmények közt halt meg. Michiganból H. S. Case, Gilbert Cranmer, Philip Strong, és a hosszú időn át úttörő prédikátorként szolgáló J. B. Frisbie hagyta el a Hetednapi Adventista felekezetet.

A további kilépők: Dr. Lee Minnesotából, aki a helyi svéd anyanyelvű lakosság közt folytatott sikeres munkát; A. B. Oyen, aki Európában végzett missziós szolgálatot, és a dán adventisták lapjának szerkesztője volt; D. B. Oviatt, aki hosszú időn át a Hetednapi Adventisták Pennsylvania-i Konferenciájának elnöke volt, s aki később baptista lelkésszé lett; Rosquist és Whitelaw szolgáló vének Minnesotából; C. A. Russel a michigani Otsegó-ból, aki metodista lett; Hiram Edson és S. W. Rhodes egykori úttörő prédikátorok, akik végül különcökként haltak meg, és sok kellemetlenséget okoztak az adventistáknak.

Voltak, akik már Canright előtt megírták véleményüket a korábbi hetednapi adventista felekezetükről, ezek: H. E. Carver, H. C. Blanchard, J. W. Cassady, A. C. Long, Jacob Brinkerhoff, J. C. Day, H. W. Ball, J. R. Goodenough és Bunch.

Canright kategorikusan kijelenti, hogy saját maga és a többiek távozásának legfőbb oka az Ellen G. White látomásai körül felmerülő kérdések voltak. 84

Canright említést tesz a Missouri állam Stanberry városában székelő Church of God felekezetről, akik azért váltak el az adventistáktól, mert hevesen ellenezték Mrs. White látomásait. Megjegyzi róluk azt is, hogy "gyors ütemben növekedtek, akiknek mára harminc pásztoruk és valami hatezer hívőjük van...  igen jó munkát végeztek azzal, ahogy feltárták Mrs. White ihletettségének lehetetlenségét." 85

 

A Church of God állapota a "Stanberry korszak" kezdetén

A Church of God statisztikáit rendkívül nehéz pontosan követni az 1800-as évek második feléből. Az első pontos statisztikai adatot az 1886 őszén Marionban megtartott nagykonferencián tették nyilvánossá. Itt J. H. Nichols szolgáló vén Kansasból való jelentése hetvenöt tagot említ, akik négy kansasi gyülekezethez tartoztak; W. C. Long szolgáló vén tizenhárom gyülekezet 440 tagjáról tett jelentést Missouri államból; John Branch szolgáló vén 365 tagról tett jelentést a nyolc michigani gyülekezetben, Jacob Brinkerhoff pedig nyolcvanegy tagról négy iowai gyülekezetben. Ekkor tehát összesen huszonkilenc gyülekezet és kilencszázhatvan tag volt számontartva. Ugyanekkor az Advocate hetente négyszáznyolcvanöt példányban volt kinyomtatva.

Az 1866-os évben a felekezet számláján 1032 dollár 38 cent volt, azévben 122 új megtérő lett taggá, és 30, megbízólevéllel ellátott szolgálópásztoruk volt, akik átlagosan 34 dollár 40 centes évi fizetést kaptak. A teljes idejükben szolgáló pásztorok legtöbbjének volt saját farmja is, amivel csekély fizetésüket kiegészítették. 86

 

VI. Lábjegyzetek A Church of God Iowa és Missouri államokban című fejezethez:

1. Advocate, August 12, 1963.

2. Loughborough, 268-69.

3. Everett Dick, Founders of the Message (Review and Herald, 1938), 306-07.

4. Whites' Life Sketches, 329-333.

5. Olsen, 232-37.

6. Fellowship Herald, October 1960, 6-9.

7. Hope, September 7, 1864.

8. Fellowship Herald, op. cit.

9. Charles Monroe, "A Synoptic History of the Churches of God in the Latter Days," in Facts of Our Faith, January 1969, 12-25.

10. Fellowship Herald.

11. Loughborough, 267-68.

12. H.E. Carver, "Mrs. E.G. White's Claims to Divine Inspiration Examined," (Advent and Sabbath Advocate Press, 2nd edition, 1877), 9-10.

13. Loughborough, 267.

14. Carver, 9-10

15. Loughborough, 268.

16. Carver, 9-10.

17. Carver, 13-14.

18. Spalding, 229-30.

19. Fellowship Herald, op. cit.

20. Carver throughout.

21. Kiesz, 53.

22. Kiesz, 54.

23. Kiesz, 59.

24. Loughborough, 269.

25. Messenger, February 3, 1921, 3.

26. Kiesz, 55.

27. Kiesz, 60.

28. Kiesz, 59-60.

29. Kiesz, 90.

30. Kiesz, 51, 99.

31. See 1860's and 1870's issues of The World's Crisis.

32. Kiesz, 64.

33. Kiesz, 62.

34. Kiesz, 56.

35. Kiesz, 54.

36. Carver, op. cit.

37. Loughborough, 391-92.

38. Smith on Ellen G. White, 95.

39. Carver, op. cit.

40. Smith on Ellen G. White, 82-83.

41. Carver, op. cit.

42. Carver.

43. Fellowship Herald, op. cit.

44. Kiesz, 67; Advocate, August 12,1963, 25-26.

45. Kiesz, 54.

46. Kiesz, 55, 58.

47. Fellowship Herald, op. cit.

48. Kiesz, 56.

49. Kiesz, 66.

50. Kiesz, 56.

51. Ibid.

52. Kiesz, 59.

53. Loughborough, 269.

54. Kiesz, 61.

55. Kiesz, 62-63.

56. Advocate, June 28, 1937, 7-8.

57. Kiesz, 63.

58. Advocate, June 28, 1937, 9-11.

59. Kiesz, 63-64.

60. Kiesz, 63-64.

61. Kiesz, 64; Advocate, July 5, 1937, 9-11.

62. Fellowship Herald, op. cit.

63. Advocate, July 5, 1937, 9-11.

64. Ibid.

65. Kiesz, 65,67.

66. Kiesz, 74.

67. Kiesz, 66.

68. 1936 Census, 36.

69. Kiesz, 66.

70. Kiesz, 67-68.

71. Kiesz, 68-69.

72. Advocate, July 12, 1937, 9-11.

73. Kiesz, 69.

74. Advocate, July 26, 1937, 7-9.

75. Kiesz, 69; Advocate, July 26, 1937, 7-9.

76. Kiesz, 69.

77. Kiesz, 70; Advocate, August 12, 1963, 25-26.

78. Kiesz, 71.

79. Ibid.

80. Kiesz, 65.

81. Loughborough, 137.

82. Canright, 38-41, 47, 51, 57.

83. Testimonies, I, 113, 119, 133, 166, 140, 360, 361, 566, quoted in Canright, 64-66.

84. Canright, 62-63.

85. Canright, 39.

86. Kiesz, 72.

 Ω