CoG

Benjámin Törzse a Próféciákban

Letölthető Word dokumentum

PDF

A legtöbb, magát bibliaismerőnek tartó keresztény embernek halvány fogalma sincs arról, hogy Benjámin törzsének milyen rendkívüli fontos szerep jutott a kereszténység és az evangélium elterjesztésében. Jákob „jobb kezének fia” Benjámin, illetve az ő utódai voltak elválasztva arra a magasztos feladatra, hogy Jézus választott tanítványaiként és apostolaiként betöltsenek egy hatalmas jelentőségű küldetést: az evangélium világosságát elsőkként hirdetni Izrael és a világ számára. Ebben az írásban látni fogjuk, hogy miként lett elválasztva erre a célra Benjámin törzse és miként töltötték be ezt a páratlan történelmi feladatot, amint először Izrael elveszett nyájához (Máté 10:6), majd pedig Pál apostolon keresztül a pogány nemzetekhez vitték az örömüzenetet. Az írásban sor kerül még a benjáminiták beazonosítására a modern nemzetek soraiban, történelmük rövid áttekintésére, és a nemzeti karakter némi elemzésére is. 


email: p.poli@mailcity.com

Copyright © 2002 (Bővítve, 2016), Isten Egyházának Gyülekezetei

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

http://www.churchofgod.hu


 

Benjámin törzse

 

Benjámin Rákheltől, Jákob szeretett feleségétől született, s ő volt a legfiatalabb Jákob tizenkét fia közül. Benjáminnak már a születése is eleve egy csoda volt, hiszen Rákhel és Jákob hosszú időn át imádkozott és böjtölt azért, hogy József mellett még egy fiuk születhessen (Ben.Test. 1:1-5). Ráadásul Jákob ekkor már száz esztendős volt (Jásár 36:8). Rákhel belehalt Benjámin szülésébe, de utolsó szavaival a Benoni (bánatom fia) nevet adta neki. Jákob viszont elejét véve a rossz óment tartalmazó névnek Benjaminnak nevezte őt, aminek jelentése: „A jobb kezem fia” (1Móz.35:17-18). Így Jákob elvesztette szeretett feleségét és nyert egy fiút, akit úgy szeretett, hogy jobb keze mellé szánta. Bibliai értelemben az uralkodó, vagy király jobb kézen ülő személy különleges, felruházott hatalmi pozícióval bír, aki a király után második a hatalomban. Csakúgy, mint az Isten jobb keze mellé leültetett Jézus Krisztus (Héb. 1:13). Benjamin, az utolsó és egyben tizenkettedik fiú által teljessé lett Izrael nemzete. Ne feledjük, miután Jákob megbirkózott Isten egy emberként megjelenő angyalával, az így szólt hozzá: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál és emberek fölött fogsz győzni.”(1Móz. 32:29). Amikor Jákob Izraelnek lett elnevezve, azzal az utódai Isten népévé és egyben az Ő ereje által felruházott emberi eszközeivé lettek téve, akik legyőzik ellenségeiket (fizikait és szellemit egyaránt). Izrael egy herceg, egy földi uralkodó Isten alatt. Ha pedig Benjámin Jákob jobb kezének fia, akkor az azt jelenti, hogy neki meghatározó szerepe lesz az „izraelita küldetésben”.

Miután Jákob azt hitte, hogy a szintén Rákheltől született, és szintén nagyon szeretett fia, József meghalt, Benjámint különösen féltette és oltalmazta. Amikor fiai az éhínség idején Egyiptomba mentek gabonát vásárolni, Jákob nem engedte velük tartani Benjámint, mert „Ha valami szerencsétlenség éri az úton, amerre mentek, ősz fejemet a sírba viszi a gond.” (1Móz. 42:38, lásd még 1Móz. 44:26-29). Jákob különösen szerette a Rákheltől született két fiát, de azon túl tisztában volt azok sorsrészével is. Tudta, hogy József a születésjog örököseként a világ fizikaiakban legáldottabb népe lesz, s ennek reménye elveszett József „halálával”, és ha jobb keze fiát is elveszti, abba belepusztul. Természetesen tudjuk a történet végét, azt, hogy Isten felemelte Józsefet Egyiptomban, majd általa az izraelitákat is. Jákob halálához közel megáldotta fiait, s ezáltal azok utódait is. Benjáminról ekként prófétált:

1Mózes 49:27 "Benjámin ragadozó farkas: reggel ragadományt eszik, este pedig zsákmányt oszt."

Mózes pedig a következő sokatmondó áldással áldotta meg a későbbiekben:

5Mózes 33:12 Benjáminról monda: JHVH kedveltje! Bátorságban lakozik mellette, fedezi [óvja] őt minden időben, és az ő vállai között lakik.

Jákob tíz fia mélyen megbánta mindazt, amit Józseffel tettek, s ami fájdalmat apjuknak okoztak ezzel, és ők is oltalmukba vették Benjámint. Benjámin így Izrael oltalmazott gyermekévé lett, akit óvott apja, Jákob/Izrael, óvták őt a jóval idősebb izraelita testvérei, mi több, óvta és mindvégig óvni fogja őt maga Isten is!

Benjámin küldetése és elválasztása Izraeltől

Isten egy páratlan küldetésre választotta el Benjámin törzsét a Dávid házát és az evangélium hirdetését illetően. A történet Salamon idejében kezdett kibontakozni, amikor Isten határozata szerint az addig egységes izraelita királyságnak két ágra kellett szakadnia, és Salamon utódainak a kezében mindössze két teljes törzs maradhatott.

1Királyok 11:9-13 9 Megharagudott erre JHVH Salamonra, hogy elfordult az elméje JHVH-tül, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, 10 s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit JHVH megparancsolt neki. 11 Azt mondta azért JHVH Salamonnak: >>Mivel ezt tudtad, s mégsem tartottad meg szövetségemet s parancsaimat, amelyeket meghagytam neked, azért elszakítom tőled királyságodat és szolgádnak adom, 12 Mindazonáltal apád, Dávid miatt nem a te napjaidban cselekszem meg ezt, hanem fiad kezéből szakítom majd el, 13 s nem is veszem el az egész királyságot, hanem egy törzset meghagyok fiadnak, szolgám, Dávid miatt s Jeruzsálem miatt, amelyet kiválasztottam.<<

Tartsuk észben, hogy egy törzs, Júda törzse mindig is Salamon utódjának, Roboámnak a kezében volt. Tehát az ígéret, miszerint Isten egy törzset (Júdán kívül) meghagy Salamon utódai alatt, az Izraeltől leválasztott Benjámin törzsére vonatkozott. A közhiedelemmel ellentétben Jeruzsálem és környéke nem Júda, azaz a zsidók törzsi öröksége, illetve területe volt, hanem Benjáminé (Józs. 18:11-28), s ezáltal az északi tíz törzs birtokát képezte! Ez látható is bármely Biblia térképen, amely a törzsek leosztását ábrázolja. A leírás folytatásában azt láthatjuk, hogy egy bizonyos Jeroboám - aki Salamonnak egy Efraim törzséből való szolgája volt - kapta kezébe Istentől a tíz törzs fölötti uralmat:

1Királyok 11:26 Jeroboám, Nábát fia, Száredából való efraimita, – özvegyasszony anyját Száruának hívták –, Salamon egyik szolgája is felemelte kezét a király ellen.

1Királyok 11:29-31 29 Történt már most ebben az időben, hogy Jeroboám kiment Jeruzsálemből, s az úton találkozott vele a Silóból való Ahiás próféta, akin új palást volt és csak ketten voltak a mezőn. 30 Ekkor Ahiás megragadta rajta levő új palástját és tizenkét darabra szakította 31 és azt mondta Jeroboámnak: >> Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni JHVH, Izrael Istene: Íme én elszakítom a királyságot Salamon kezétől, s neked adok tíz törzset –

Ezzel vette kezdetét a két izraelita királyságnak, Izrael házának és Júdának a máig tartó kettészakadása. A következő versekben már kibontakoznak a Benjámin törzsére vonatkozó ígéretek is:

1Királyok 11:32-36 32 egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül –, 33 mivel elhagyott engem s Astartét, a szidoniak istennőjét és Kámost, a moabiták Istenét s Molokot, Ammon fiainak istenét imádta, s nem járt az én útjaimon, s nem tette meg azt, ami igaz én előttem: parancsaimat és rendeleteimet, miként apja, Dávid. 34 De nem veszem el az egész királyságot kezéből, sőt fejedelemnek is meghagyom élete valamennyi napjára, szolgám, Dávid miatt, akit kiválasztottam, s aki megtartotta törvényeimet és parancsolataimat. 35 Fia kezéből azonban elveszem a királyságot, s neked adok tíz törzset, 36 bár fiának is adok egy törzset, hogy minden időben szövétneke [SHD 5216, nír, a héber szó jelentése lámpás, világosság, ragyogás] maradjon előttem szolgámnak, Dávidnak Jeruzsálem városában [Benjámin törzsi területe], amelyet kiválasztottam, hogy ott legyen nevem.

A törzs, amely ily módon el lett választva - Izraeltől Júda mellé - az Benjámin törzse volt. Vagyis az északi törzsek részét képző Benjámin ahhoz a Júdához került, amely már a kettészakadás előtt is egy nagyrészt önállóan működő törzs volt. Ami igazán lényeges, az az ok, amiért Isten átadta Benjámin törzsét Júdának: „Jeruzsálem városa miatt” és azért, hogy „minden időben világosság maradjon előttem szolgámnak, Dávidnak Jeruzsálem városában.”  Tehát ez a törzs azért lett áthelyezve a déli királyság keze alá, hogy Jeruzsálem városa általuk ne maradjon világosság nélkül. Ennek az óriási jelentősége a későbbiekben nyilvánvalóbbá fog válni.

A törzsek leosztása

Izrael nemzete 12 nemzettségből állt, amelyek Jákob fiaitól származtak. Nem sokkal azelőtt, hogy Izrael egyenként megáldotta a fiait, egy jelentős esemény történt. Jákob (Izrael), halálához közeledve, először külön megáldotta József fiait, Efraimot és Manasszét, majd magáénak fogadta, tulajdonította József e két fiát:

1Mózes 48:5 Azért tehát, a két fiad, aki neked Egyiptomban született, mielőtt idejöttem hozzád, legyen az enyém: Efraimot és Manasszét számítsák éppúgy az enyémnek, mint akár Rúbent és Simeont.

Ily módon Izrael nemzete valójában 13 törzsre növekedett, és ez a tizenharmadik törzs saját, egyéni örökséget kapott, csakúgy, mint a többi egyéni törzs. Ha tizenhárom törzs létezett, miért említ Ahiás próféta csak tizenkettőt? A válasz egyszerű: Tudjuk, hogy Lévi törzse el lett választva, mint az Isten előtt szolgáló papi törzs, amelynek nem volt földi öröksége és önálló területe. A Léviták tehát szét lettek szórva a többi 12 törzs között, beleértve József két törzsét is, amelyeknek volt különálló örökségük (lásd 4Mózes 3:41; 5Mózes 10:9, 18:1; Józsué 14:3-4; 18:7).

Így, amikor Isten kettészakította az egységes királyságot, és tíz törzset Jeroboám uralma alá adott, kettőt pedig Roboám uralma alatt hagyott, az a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy törzs el lett választva az északi törzsek közül abból a célból, hogy Júda mellett maradjon. Ez a törzs Benjámin törzse volt.

Vannak, akiknek fennakadást okoz a szóhasználat, hiszen ha tíz északi törzs lett Jerobeámnak adva, egy pedig Roboámnak, akkor összesen csak tizenegy törzs van említve. Miből ered ez az ellentmondásosnak tűnő a rendszerezés? A valóság az, hogy gyakorlatilag Júda törzse már korábban, Dávid idejében önálló törzsnek minősült. Dávid először csak Júda királyává lett téve, azaz „Dávidot csak Júda háza követte” (2Sámuel 2:10). Isbaált, Saul fiát pedig az egész Izrael királyává választották (2Sámuel 2:3-10). Az elkövetkező kb. hét és féléves időszakban a két királyság különállóan működött, és időnként háborút viseltek egymás ellen (lásd. 2Sámuel 2:13-31; 3:1). Csak ezután az egymással vetélkedő, háborús periódus után egyesült végül is a két királyság Dávid uralma alatt (2Sámuel 5:1-5). Ez volt az egységes királyság, amely csupán Dávid, és fia, Salamon uralkodása alatt állt fenn. Később a királyság kettészakadásával gyakran fellángoltak a háborúk a két izraelita királyság között.
Júda tehát Dávid uralmától számítva különálló nemzetnek számított, önállóan, Izraeltől elkülönülve. A Júdára vonatkozó bibliai próféciákból azt is láthatjuk, hogy Júda nem fogadja el a Messiást annak második eljöveteléig, tehát a végidőkig. Júda egyedi eset Izrael népei közül, sajátos történelemmel, és azzal a rájuk jellemző vonással, hogy Krisztust nem ismerik el a várt Messiásként (kivéve a közülük is választott elenyésző kisebbséget), így az evangélium világosságát soha nem fogják hirdetni ebben a korban. Minden más izraelita nemzet „keresztény nemzet”, legalábbis névlegesen, és ha nem is az igaz kereszténységet gyakorolják, de legalább elismerik Jézus Krisztust a Megváltóként. És éppen ez okból lett „egy törzs”, Benjámin törzse Júda mellé adva, hogy ők legyenek, akik a világosságot hirdetik az adott időben először Jeruzsálemben, majd Dávidért Izrael szerte. Ez Júdától meg lett vonva az adventig, s ezzel a ténnyel néhány bibliakommentár is tisztában van:

„… az orákulumnak [próféciának] megfelelően Benjámin a jogos királyi utód [Roboam] mellé csatlakozott (lásd az 1Királyok 12:20 versét, ahol az LXX-ben hozzáadja: ’és Benjámin’ az MT szövegekben a Benjámin törzse viszont az 1Királyok 12:21 versben van megemlítve). Pedig Benjáminnak, Saul törzsének bizonyára szorosabb és mélyebb kapcsolata volt az északi törzsekkel, Júdával ellenben. Jerikó határozottan az északi területekhez kapcsolódott, bár más városok (említésre legméltóbbak a gibbeoni federáció és a Lévitáknak kijelölt városok) hűségesek maradtak Jeruzsálemhez [amely maga is benjáminita város volt]. … Gray rámutat arra is, hogy Simeon (akinek egész területét Júda területe övezte körül), szintén az északi törzsekhez kapcsolódott, amire rámutat a Beersebában tartott izraelita pilgrimátus (Ámosz 5:5). Így valóban csak egy teljes törzs, Benjámin törzse maradt Júda mellett." – The International Bible Commentary (408. oldal).

Júda és Benjámin a babiloni fogságban

Júda és Benjámin törzsei egy Izraeltől teljesen különálló országban, Júda királyságában éltek együtt közel négy évszázadon át, amit Júda babiloni fogsága követett. Mint a korábban, az i.e. 721-ben rabságba vitt tíz izraelita törzs, Júda szintén a bálványimádat bűnébe esett, amiért Isten büntetésből száműzte őket a babiloniak keze által. Júda ettől fogva soha nem vált önálló királysággá, még a fogságból történt hazatérésük után sem, hanem az egymást követő méd-perzsa, görög és végül a római birodalmak alattvalóiként szolgáltak, egészen Krisztus, majd a szétszóratásuk idejéig.

Júda hetven évig volt a babiloniak fogságban, illetve száműzetésben. A hetven év elteltével Círusz, a méd-perzsa birodalom uralkodója engedélyezte a zsidók, azaz Júda, Benjámin és Lévi töredékének hazatérését, és a jeruzsálemi templom újjáépítését. Ezdrás könyve világosan rámutat arra, hogy kik tértek haza, és természetesen csak e három törzs hazatérése van említve. Emellett a leírás mellett a nem kanonizált 1Ezdrás könyve következetesen szintén csak ezt a három törzset nevezi meg:

1Ezdrás 2:8 Azután felindultak Júdea nemzetségeinek és Benjámin törzsének a felüljárói; a papok szintén és a leviták is, és mindazok, akiknek JHVH felkavarta az elméjét arra, hogy házat építsenek JHVH-nak Jeruzsálemben.

Az elkövetkező néhány évszázadban a két törzs és a levita papság által alkotott országot Júdeának nevezték, a számokban dominánsabb Júda törzse után. Júdea lakóit és az államvallás, a judaizmus követőit pedig általános módon zsidóknak nevezték, függetlenül attól, hogy Júda, Benjámin, vagy Lévi törzsétől származtak-e (vagy akár más nemzetből betértek voltak). Mára a zsidó név csaknem kizárólag a judaizmus nevű vallás gyakorlóinak a nevévé vált, java részben elvesztve a törzsi eredetre való vonatkozását, még akkor is, ha a judaizmus gyakorlóinak jelentős elemét valóban a yehuditák, illetve zsidók teszik ki. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a két törzs teljesen egybeolvadt volna.

A benjáminiták Galileában

Már a babiloni fogságból való hazatéréskor megtörtént a két törzs fizikai elkülönülése. Nehémiás leírásából tudjuk, hogy Benjámin törzse Júdától északabbra telepedett le (Neh. 11:31-35), de Júdához kapcsolva. A későbbiek folytán még távolabbra kerültek egymástól:

“Ahogy a népesség jelentősen növekedni kezdett a benjáminiták még északabbra telepedtek, a szamaritákon túli Galileába, ahol még nagyobb szabad területek voltak. Júda a saját korábbi területén maradt, de kiterjesztette határait az eredetileg Benjámin által lakott kis részekre is. Ez oknál fogva vált Jeruzsálem a zsidók városává (a város Benjamin örökrésze volt (Józs. 18:28)). Ily módon Krisztus idejében Palesztina három provinciából állt: Délen a zsidók által lakott Júdeából, a középen elfekvő Szamáriából, a maga nem izraelita lakosaival, valamint az északon fekvő Galileából, ahol a benjáminiták éltek, akiket ekkor már általában csak galileaiaknak neveztek.”  - Adam Rutherford, “Iceland’s Great Inheritance” című könyvének 14-15. oldalain található lábjegyzéke. 

Tény, hogy a Máté 2:16-18-ból kivehetően Benjáminnak volt Betlehem körül is egy kis kolóniája, s bizonyára Jeruzsálemben is éltek jó néhányan. Jegezzük meg, Izrael helyreállításakor Benjámin visszaveszi majd saját területét, ahogy a többi törzs is (Abd. 19), így Jeruzsálem is újra az övé lesz. A Messiás zsidó volt (Jel. 5:5; Jn. 4:9), aki “a sajátjaihoz jött, és a sajátjai nem fogadták őt be” (Jn. 1:11). A zsidók megtagadták Jézust és üzenetét, a galileaiak pedig örömmel befogadták. Jézus korai éveit Galileában élte le, ahogy a három és fél éves küldetésének jelentős részét is ott töltötte el. Ez időben már igencsak különböztek és elhatárolódtak egymástól Júda és Benjámin utódai. Galilea és Júdea területei között feküdt Szamária, és az ott lakozó nem izraelita lakosság egyféle fizikai választófalat képzett a két törzs között, miáltal megőrizték különálló törzsi azonosságukat. Amikor Heródes elpusztította a gyermekeket, akkor egy Benjáminra utaló prófécia volt felidézve: „Rákhel siratja fiait” (Mát. 2:18). Rákhel Benjámin anyja volt (1Móz. 36:16-18), míg Júdáé, azaz a zsidóké Lea (1Móz. 29:31-35). A fizikai elkülönülés vezetett a sajátos galileai dialektus kialakulásához. Noha a galileaiak azonos nyelvet beszéltek a júdeaiakkal, a tájszólásuk felismerhetően eltért egymástól, és a benjáminiták fizikai arculata is eltért a zsidókétól. Amikor Péter megtagadta Krisztust, a zsidók meg tudták különböztetni, hogy ő galileai és ezt mondták neki: „Valóban közéjük tartozol, hiszen galileai vagy.” (Mk. 14:70; Lk. 22:59). Később, amikor az apostolok Pünkösd napján megkezdték a tényleges küldetésüket, az emberek az általuk beszélt dialektus alapján azonnal felismerték, hogy az apostolok galileaiak voltak (Ap.Csel. 2:7)!

Az eredeti tizenkét apostolból tizenegy volt galileai, azaz Benjámin törzséből való. Az egyetlen kivétel a júdai, vagyis zsidó Júdás (Jehuda) Iskariótes volt.

"Az apostolok mind Benjámin törzséből származtak, egy kivétellel, aki történetesen a júdeai zsidó, Júdás Iszkariót volt." - Adam Rutherford F.R.G.S,. A.M. Inst. T. 10. oldalának lábjegyzéke.

A „Temple Dictionary of the Bible” Galilee címszava alatt azt olvashatjuk, hogy „a Krisztus által választott apostolokból tizenegy galileai volt (a kivétel Júdás), és a galileai illetve benjáminita kifejezések szinonimák. Miután Júdás Iskariótes helyébe ugyancsak egy benjáminita került, onnantól mind a tizenkét apostol galileai (benjáminita) volt, amint erre az Ap.Csel. 2:7 is rámutat.” A pogányokhoz küldött Pál apostol ugyancsak Benjámin törzséből származott (Róm. 11:1; Filippi. 3:5), s így a teljes munkássága kapcsolatban áll a törzsének adott ígéretekkel.

Júdás volt az egyetlen, aki hűtlenné vált és elárulta Krisztust, mintegy jelképezve ezzel saját törzsének Júdának a Messiáshoz való hűtlenségét és annak megtagadását, valamint halálra adását! A próféciák előre jelezték mindezt, s a zsidóság eszerint nem is fogja elfogadni az evangélium világosságát a Messiás visszatéréséig. A zsidók sötétségben maradtak, ám a Júda mellé kölcsönzött benjáminiták sorsrésze az volt, hogy a világosságot terjesszék Jeruzsálemben (1Kir. 11:32:36). Amint a fentiekben láttuk, ez meg is történt, de miként tehették ezt meg „Dávidért is”? Mit jelent ez? Nos, Dávid háza nem uralkodott Júdán a babiloni fogságba menetel óta, viszont Krisztus Dávid király leszármazottja volt és Izrael trónjának örök birtokosa lesz a második eljövetelével. Így a hitre elválasztott apostolok közvetve Dávid házának szolgáltak azáltal, hogy Krisztusnak (a Dávid-házi örök királynak) tanítványai, és evangéliumának hirdetői lettek. A próféciák rámutatnak arra is, hogy Dávid trónja el lett mozdítva Júda házától és királyi házának leszármazottai az izraelita törzsek fölé lettek uralkodókként rendelve (lásd a Dávid trónja című írást). Mivel Dávid háza Izrael törzsei fölé került, s mivel az apostoloknak Krisztus utasítására Izrael házához kellett vinniük az örömhírt (Mt. 10:5-6), így lényegében a Dávid házi királyok és az általuk uralt izraeliták kapták meg a fényt Benjámintól, s ekként végeztek szolgálatot „Dávidért is”.

Amikor a tanítványok Pünkösd napján Jeruzsálemben megkapták a Szentszellem ajándékát, azzal létrejött az Isten szellemi népét magában foglaló keresztény egyház. Így az apostoli egyház erővel és hatalommal hirdette azt a világosságot, ami először Jeruzsálemben lett meghirdetve. Az egyház központja Jeruzsálembe maradt, egészen i.sz. 70-ig, amikor a római seregek elfoglalták és elpusztították a várost. Ezeknek a tényeknek az ismeretében térjünk is rá a benjáminiták küldetésének lényegére.

Az apostoli küldetés Izrael elveszett nyájához

Ekkor már jelentős izraelita tömegek lakták a Brit szigeteket, pl. az Ézsaiás 51:5-ben az igazságra várakozó szigetek Izrael szétszórt népét jelképezik, akik északon és nyugaton, vagyis északnyugaton élnek (Ézs. 49:12; Jer. 3:18; 23:8; Hós. 12:1 (a keleti szél keletről fúj nyugat felé)). Mivel a Kikhez lett a 12 apostol elküldve? című írás részletesebben vázolja ennek körülményeit, itt nem térünk ki erre részletesebben.

Benjámin tehát beteljesítette a rászabott isteni küldetést, az evangélium világosságának meghirdetését Izrael házához, majd Pál munkássága révén a pogány népekhez is. Amikor a Benjámin törzséből való Pál (Fil. 3:5) apostollá lett és megkapta küldetését, akkor azt a szolgálatot kapta, hogy vigye Krisztus nevét a pogányokhoz és izraelitákhoz egyaránt (Ap.Csel. 9:15). Miután tisztázva lett Benjámin küldetése, térjünk vissza a történelem mezejére.

Az egyház és Benjámin futása Jeruzsálemből Pella városába

A korai egyház központja Jeruzsálemben volt, vagy más szóval élve, Jeruzsálem volt az evangélium hirdetésének „főhadiszállása” valami negyven éven át, vagyis a város i.sz. 70-ben megtörténő elpusztulásáig. Ekkor a római seregek elfoglalták Jeruzsálem városát, a várost és lakosság jelentős részét elpusztították, és a zsidóság szórványba került. De hogyan érintették ezek az események a keresztényeket és Benjámin fiait?

A korai egyháztól ránk maradt leírások rámutatnak arra, hogy a keresztények valamivel a Jeruzsálem i.sz. 70-ben történt pusztulása előtt elhagyták a várost és megmenekültek a pusztításból. Egy Isten által adott természetfeletti jel arra késztette őket, hogy meneküljenek el a közelgő holocaust elől. Euzébiusz – valószínűleg a korábban élő Heggepusztól idézve – a következőt írja erről az eseményről:

Az egész Jeruzsálemben tartózkodó egyház egy mennyei kinyilatkozást kapott arra vonatkozóan, hogy mindazok, akik igaz életet élnek és érdemesek rá, hagyják el a várost a harcok kitörése előtt, és vonuljanak a Jordán mögé egy bizonyos Pella nevű városba. Mindazok, akik hittek Krisztusban, erre a helyre lettek Jeruzsálemből átmentve, és minden szent életű ember elhagyta ekkor a királyi várost és Júdea egész földjét; mert eljött az isteni ítélet ideje mindazokra, akik gonoszságot műveltek Krisztussal és apostolaival, s az az egész gonosz nemzedék el lett törölve a föld színéről. – Eusebius, 3. könyv, 5.

Krisztus maga figyelmeztette a tanítványait arra, hogy figyeljék a jeleket és legyenek készek a futásra (Márk 13:14; Mát 24:15; Luk. 21:20-22; 19:43-44; [Megjegyzés: ezek a próféciák kettős próféciák, vagyis i.sz. 70-ben csak az előzetes beteljesedésük történt meg, ami előképe volt a nagy, végidőkben történő beteljesedéseiknek.]

A hívők Pellába való menekülését több forrás megőrizte, így Jozephusz is lejegyezte:

"Továbbá (i.sz. 69-ben), a Pünkösd nevű ünnepnap alkalmával, amikor a pap éppen a templom belső udvarába tartott … akkor az elbeszélések szerint először egy földrengés rázta meg a helyet, majd egy hangot hallottak, amely úgy hangzott, mint egy hatalmas sokaság hangzata, mondván: ‘Hagyjuk el a helyet.’ " – Josephus, A Zsidók háborúi VI. könyv v. fej. 3. rész.; és Whiston 1957:825

A Pseudo-Clementine Recognitions (I:36 és 39) – ha igaz a feltételezés, miszerint a zsidó háború idejéből származik – a legkorábbi történelmi forrás, amely erre az eseményre utal. Az I:39 részben ez áll:

Mindazok, akik hisznek a Mózes által megjövendölt Prófétában [a Messiásban], és megkeresztelkedtek (alámerítkeztek) az ő nevében, ártalom nélkül fogják átvészelni a háború pusztításait, amely eljön a hitetlenekre és magára a helyre [Jeruzsálemre] is. (Recognitions I.39)

Panarion 30:2. [7] … mindazok, akik a Krisztusban hívők voltak, Pereába jöttek lakni, a Dekapoliszhoz tartozó Pella nevű városba, amelyről az evangélium is ír, és ami a bataneai és a baszanitiszi területek szomszédságában található. Innen származtak Ebion tanításai is, miután ide költöztek, s itt telepedtek le. (Lüdeman 1980:164).

Epiphaniusz (Haereses XXIX:7; XXX:2; De Mesuris and Ponderibus XV:3) hasonlóan írja le ezt az eseményt. Mindegyik forrás megemlíti Pellát, mint a keresztények menedékhelyéül szolgáló várost. Némely leírás megemlíti, hogy az isteni jel egy szózat, vagy hang volt, amelyet az egész város hallott, s amely azt harsogta: „Távozzunk el erről a helyről.”  Epiphániusz egyébként a Dekapolisz és Kole-Szíria területén kialakult későbbi keresztény csoportok, köztük az ebioniták és nazarénusok eredetét is e Pellába menekült hívőkhöz vezeti vissza. A korai egyháztörténészek szerint a keresztények az i.sz. 66-70 közötti első zsidó háború alkalmával Pellába menekültek, őket nevezték a zsidók nazarénusoknak, a Júdeán kívüliek pedig Isten egyházának (héb. qehal’el; görögül pedig ekklézsia tou Theou). Mára számos, e korból származó feltárt archeológiai lelet is jelentős keresztény jelenlétre mutat ezen a területen.

Josephus alapos és részletes leírást ad az i.sz. 66-70 közötti harcokról A zsidók háborúi című könyvében. A tőle származó információ már fentebb idézve volt, de az ő történelmi leírásai még annyiból is fontosak, hogy egyféle „természetes” magyarázatot próbál nyújtani a keresztények, és velük sok más jeruzsálemi lakos (mint látni fogjuk, elsősorban benjáminiták) csodának tulajdonított menekülésére. Leírásai vázolják, amint a háború kezdetén, i.sz. 66/67-ben Szíria helytartója, Cestius Gallus tizenkét légiójával egészen Jeruzsálem külvárosáig, Bezethá-ig nyomult. Felismerte azonban, hogy nem rendelkezik elég katonai erővel az egész megerősített Jeruzsálem városának bevételéhez, így visszavonulásra kényszerült. A visszavonuló sereget a zsidók megtámadták Beth Horon-nál, jelentős veszteséget okozva a rómaiaknak. A győzelemtől a zsidók túlságosan elbizakodottak, és hitték, hogy teljes függetlenséget nyerhetnek. I.sz. 68 kései tavaszán viszont újra megjelentek a római seregek, akik Vespasianus vezetése alatt elfoglalták a Jordánon túli területeket és a déli Idumeát. A rómaiak készen álltak Jeruzsálem bevételére, ekkor azonban váratlanul meghalt Néró császár, akinek halálával polgárháború tört ki Rómában. Vespasianus emiatt visszavonult az elfoglalt területekről, várva a római események további fejleményeit. Az események odáig vezettek, hogy végül Vespasianus lett a császár. Ily módon két alkalom is adva volt ahhoz, hogy jelentősebb számú tömegek elmeneküljenek a városból. Ha természetes, vagy kézzelfogható magyarázatot keresünk a csodára, akkor ez az utóbbi időkeret volt az, amely lehetőséget adott a menekülésre. Mindezt megerősíti az a tény, hogy amikor ezek után a rómaiak végül ténylegesen ostrom alá fogták a várost, akkor már sikeresen elfoglalták Jeruzsálemet, teljesen lerombolták azt, és hatalmas zsidó tömegeket lemészároltak, sokukat pedig rabságba vitték. A kifutott hívők pedig biztonságba kerültek.

Josephus leírásaiból úgy tűnik, hogy a menekülés inkább egy folyamatos elvándorlás volt, ami talán már i.sz. 64-ben megkezdődött. Jegyezzük meg, ennek vannak alapjai, mivel a zsidók üldözték a hívőket. Euzébiusz a kivonulásra a metokiszmenon kifejezést használja, ami elvándorlást, kivándorlást, emigrációt jelent, tehát szintén inkább egy folyamatra utal. A népszerű hiedelem, miszerint az egyháznak hirtelen kellett futnia, a Máté 24. fejezetére épül, ami viszont duális prófécia lévén a végidőkre vonatkozóan még jelenthet egy hirtelen futást Jeruzsálemből. Emellett, az egyház és a benjáminita lakosság még Jeruzsálemben lévő utómaradékainak már szintén nagy hirtelenséggel, futva kellett elhagyniuk a várost, a váratlanul rendelkezésre álló időablak alkalmával. Mivel Joshephus leírása szerint a csoda a pünkösd ünnepe alatt történt a város színültig volt az oda zarándokló izraelitákkal, így benjáminitákkal is, akiknek a hang hallatán nagyon gyorsan el kellett hagyniuk a várost. A korai keresztény leírások azt is megemlítik, hogy a keresztények mellett más polgárok is elhagyták Jeruzsálemet. A kivonulók nagy száma magában foglalta a jeruzsálemi benjáminiták teljes számát, amivel egy prófécia teljesedett be:

Jeremiás 6:1 Meneküljetek, Benjámin fiai Jeruzsálem belsejéből! Tekoában fújjátok meg a harsonát, és Bét-Hakárem fölött adjatok jelet! Mert veszedelem fenyeget észak felől és nagy romlás.

A jeruzsálemi események tehát szoros kapcsolatban voltak a Benjáminra vonatkozó próféciákkal, részben azért, mert a jeruzsálemi egyház java részét ekkor még benjáminiták tették ki, részben pedig azért, mert a galileai Benjámin törzsének egésze is ez alkalommal vált el a zsidóktól! Amikor jóval korábban a babiloniak elfoglalták Jeruzsálemet, akkor Benjámin nem menekült el, hanem a zsidókkal együtt a babiloniak fogságába kerültek. Tehát ennek a próféciának a beteljesedése Jeruzsálemnek a rómaiak által véghezvitt pusztulásakor történt csak meg. A keresztények és benjáminiták próféciai jelentőségű pellai menekülése sajnos alig ismert a névleges keresztény világban (valami oknál fogva elsősorban Júda szétszórattatására fókuszálnak). Azért akadnak kivételek. W.H.M Milner, a 19. században élt történész, aki az elveszett törzsek történelmének egyik legjelentősebb kutatója volt, az Izrael vándorlásai című könyvében a következőket írta a pellai futást követő időszakról:

Az első két évszázadban a kisázsiai keresztények jelentős részét Benjámin törzse tette ki. – W.H.M. Milner, Izrael vándorlásai, 17. oldal.

Benjámin vándorlásai

Galileát „a pogányok Galileájának” nevezi a Szentírás (Ézs. 9:1; Mt. 4:15), jó okkal, ugyanis ez volt a legészakabbi határvonala Izraelnek s ezen a területen túl már pogány népek laktak. Galilea eleve két részből állt, az inkább benjáminiták által lakott Alsó-Galileából, valamint a jobbára már pogányok által lakott Felső-Galileából, ami közel feküdt Tírushoz és Szidonhoz. Ez a terület Kis-Ázsia szomszédságában fekszik, ami pedig hosszú időn át számtalan népnek volt az ideiglenes állomása vándorlásaik során már a bábeli szétszórattatással kezdődően. Ez időben az elveszett törzsek elemei is éltek a területen. A Galileában eltöltött évszázadok során a benjáminiták közül is sokan átszivárogtak Kis-Ázsiába, és kolóniákat alapítottak elsősorban annak a Szentföldhöz közelebb fekvő, déli tartományaiban, Ciciliában, Kapoadókiában Galátiában de később Frígiába és azon túl is. A benjáminita Pál apostol pl. a ciliciai Társusban született. Miután Benjámin bevégezte a Júda melletti küldetését, az egyházkorszak eljövetelével ideje volt annak, hogy a két törzs különváljon egymástól. Júda szórványra lett ítélve, ami i.sz. 70-el vette kezdetét. Az egyház és Benjámin törzse ekkor a próféciáknak és Krisztus utasításainak megfelelően (Jer. 6:1; Mt. 24:16) elmenekültek a római hódítók elől és Kis-Ázsiába húzódtak. A választás logikus volt, hiszen ez egy viszonylag közeli cél volt, ahol ráadásul már számos benjáminita település létezett. Herbert Hannay az „Europen and Other Race Origins” című, ősi forrásokat idéző munkájában így ír: „Benjámin reprezentatív elemei szerte szóródtak Kis-Ázsia teljes hosszában.” (uo. 467. o.) Tegyük hozzá, sokuk ekkor már igaz keresztény volt. W.H.M Milner az „Izrael’s Wandering” című könyvében ezt írtja: „Az első két évszázadban az ázsiai [értsd Kis-Ázsia] keresztények java része Benjámin törzséhez tartozott.” Ezt a Szentírás is megerősíti, hiszen Péter apostol ekként címezte levelét: „Péter, Jézus Krisztus apostola a zarándokoknak, akik Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia területén szórványokban élnek, s akiket az Atyaisten előretudása birtokában kiválasztott …” (1Pét. 1:1). Tény tehát, hogy Benjámin törzse Galileából Kis-Ázsiába telepedett át, úgy a keresztények, mint a nem keresztények. A kérdés az, hogy mennyi időt töltöttek el ott, s mi volt a következő nagyobb állomáshelyük?

Dacia és a dákok

A rendelkezésre álló információk szerint a benjáminiták viszonylag rövid időn belül elhagyták Kis-Ázsiát, s a következő ismert állomáshelyük a mai Románia és Bulgária területein egykor elfekvő Dácia volt. A nevezetes Max Müller professzor (1832-1907, a keleti nyelvek és vallások kutatója) szerint egy Kis-Ázsiába betörő geta néphullám sodorta magával a benjáminitákat a korai népvándorlások alkalmával. Tény, hogy a dákokat a geták egy különálló, de velük szövetséges alelemének tarják a történészek. Strabo és Plinius feljegyzései szerint már egy nyelvet is beszéltek. A jelek szerint a benjáminiták Trákia, illetve a Balkán felé indultak meg, minden bizonnyal valóban a geta néppel. A középkori zsidó rabbinikus hagyományok ugyancsak megerősítik ezt, amikor a balkáni régiót adják meg Benjámin törzsének egy kora középkori lokációjaként (Radack Kimchi a bírákról 20:15). A korabeli ábrázolásokon a dákok általában a jellegzetes kis-ázsiai eredetű frígiai sapkát viselik. Ez időben természetesen már elvesztették a korai igaz kereszténységgel való szoros kapcsolatukat és többségükben pogány vallásokat vettek fel. A dáciai, illetve dák megnevezés eredete különösen érdekes. Strabó feljegyzése szerint a dák név eredeti formája a daoi volt, Hesychus pedig rámutatott arra, hogy a daos (a daoi egyesszámú formája) egy fríg szó, aminek jelentése farkas. Eszerint a dákok a farkas népének nevezték magukat. Tény, hogy a dákok híres hadijelvénye az ún. „Drako” volt. A drako egy vicsorgó farkas fejének és egy kígyó vagy sárkány testének a kombinációja (lásd a mellékelt ábrát). Ez a hadijelvény bronzból készült, amit vászon szalagok egészítettek ki, és egy hosszú rúdra erősítve, mintegy zászlóként vitték a csapatok előtt. Traianus császár oszlopán a dákokat a drako hadijelvény alatt ábrázolják (a rómaiaktól nem kevesebb, mint húsz drako ábrázolás maradt fenn). A jelkép rendkívül népszerű volt, és a dáciai háborúkat követően még a római lovasság is a hadijelképévé tette. Nem mellékesen, a római szobrok a dákokat magas, északi típusú emberekként ábrázolják. Dácia tehát egy fontos állomása, ám nem a végleges lakhelye volt Benjámin nemzetségének.

A X. századba élő Dudo jegyezte le a normannok (vikingek) legkorábbi történelmét a Historia Normannorum című munkájában, ahol határozottan kijelentette, hogy a normannok Dáciából és a balkáni vidékekről vándoroltak észak felé Dániába, majd Norvégiába! A XVII. századi Duchesne, aki összegyűjtötte a korábbi normann krónikákat, szintén kijelentette, hogy a normannok a dáciaiaktól erednek. Az északi népek között ma is viszonylag közismert tény a dáciai eredet. A dákok spirál motívumai azonosak voltak a vikingek spirál motívumaival. Ez azt jelenti, hogy a népvándorlások további hullámaiban Skandináviába kerültek és ott állapodtak meg. Aztán néhány évszázad után, felszaporodva már a híres normannokként, vagy vikingekként váltak ismertté. (Az viszont teljesen biztosra mondható, hogy románok dák eredete semmiképpen nem állja meg a helyét)

A vikingek és Normannok

A „vikingek korszaka” a kései VIII. századtól a XI. század közepéig tartott. E néhány évszázad alatt a vikingek behajózták Európa tengereit és folyóit, felfedeztek és megszálltak olyan távolabbi területeket, mint Grönland és Izland, de tudjuk, hogy eljutottak az amerikai kontinensre is. A vikingek felemelkedése i.sz. 772-ben vette kezdetét, amikor Nagy Károly, a frankok által felélesztett római birodalmi struktúra királya egy háborús akció részeként kivágatta a szaxonok szent fáját, az Irmunsûl-t. Ezt követően Nagy Károly különböző rajtaütések és orvtámadások által megöletett ötezer szaxon nemest. Ez a gyáva és alattomos támadás váltotta ki a vikingek gyors felemelkedését. Noha 772-ben a norvég törzsi fejedelmek Nagy Károly szövetségesei voltak annak dánok ellenes háborújában, de Irmunsûl és a szaxon nemesek legyilkolása után ellene fordultak. Nagy Károly birodalma természetesen a római katolikus egyház „kereszténységét” képviselte és terjesztette a maga eszközeivel. A pogány vikingek és egyéb skandináv törzsek gyakori támadásokat intéztek elsősorban a nyugati frank területek ellen, de Anglia ellen is, amelyek során felégették az útjukba akadt keresztény monostorokat. Ezek a sikeres támadások hamarosan egy jelentős katonai hatalommá tették a normannokat, illetve a vikingeket. A vikingek különböző északi népek harcosai voltak, így a dánok, a svédek és a normannok egyaránt viselték ezt a nevet. (A dánok és svédek ugyancsak izraelita törzsek, Dántól, illetve Naftalitól. A norman Dudo kifejtette, hogy a Dánok az ősi időkben Görögországban élő daanoktól származnak) A vikingek befolyása jelen volt a mai Anglia, Írország, Hollandia, Németország, Ukrajna, Oroszország és Törökország területein.

A normannok egyre számottevőbb erőt képviseltek, és a frank királyságba való betöréseik folyamatosak voltak. A konfliktus felszámolása végett III. Károly frank király i.sz. 911-ben egy Rollo nevű normann vezérnek adta át királyságának a Szajna folyó alsó részein elfekvő területeit. A normannok által lakott területeket aztán utánuk Normandiának nevezték el, s ez a terület neve a mai napig. W. M. H. Milner szerint „Benjámin azonosítása a normannokkal az egyik legcsodálatosabb eleme az izraeliták britanniai történelmének." (Az angliai normann inváziót követően Angliában is maradtak normann elemek). Edward Hine - aki egy úttörője volt az elveszett törzsekkel foglalkozó történelemnek -, pedig kijelentette: „Teljes meggyőződésünk az, hogy a normannok azonosak a benjáminitákkal." Yair Davidy, egy Izraelben élő zsidó történész, az elveszett törzsek egyik komolyabb mai kutatója és szakértője, a The Tribes (A Törzsek) című nagysikerű és részletes levezetést nyújtó könyvében a következőket írja Benjáminnal kapcsolatban: „A normannok és a saxonok [angolszászok] egy tőről erednek [Mindkét népesség Izrael fiai, egy anyától, Rákheltől], amit már Juliánus is felismert… A normannok mindig is egy különálló népcsoportot képeztek, amely sajátos és jellegzetes vonásokkal – Benjámin vonásaival bír.”

Davidy megjegyzi még, hogy a benjáminita normann inváziót követően, a betelepedett normannok néhány nemzedék után némileg keveredtek az ottani bretonokkal, és hűséget esküdtek a francia királynak. Időközben elvesztették skandináv nyelvüket, korábbi vallásukat és kultúrájuk nagy részét, és nemzeti kisebbségként éltek Franciaország észak-nyugati partjain, amely területek neve a mai napig is Normandia és Britannia. I.sz. 1066-ban pedig a normannok Hódító Vilmos vezetése alatt Angliában is megvetették a lábukat, ahol ezután erős benjáminita beütés került az angol (efraimita) arisztokrácia vérébe. A normannok történelme végig magán viseli Benjámin bizonyos jellegzetességeit. Amikor a normannok Hódító Vilmos alatt megindították az Anglia ellenes inváziójukat, zászlóikat a jól ismert szimbólum, Benjámin törzsi jele, a farkas díszítette, ahogy magának Vilmosnak a pajzsát is (v.ö. 1Móz. 49:27; 4Móz. 2:2). Említésre méltó, hogy Godfroi de Bouillon (i.sz. 1099) Jeruzsálem keresztes királya magát Benjámin törzsétől származtatta. Eszerint a Franciaországban élő normannoknak még XI. században is volt ismeretük arról, hogy ők Benjámin utódai!

A benjáminitákból tehát galileaiak lettek, a galileaiakból kis-ázsiaiak, majd dáciaiak, s végül normannok, vagyis északi emberek. És amint látjuk, mindazok, akik igazán jártasak a nemzetek azonosításának témakörében, és a rájuk vonatkozó próféciákban, legyenek azok az Isten Gyülekezetein belül vagy azon kívül, egyöntetűen megegyeznek abban, hogy a normannok Benjámin törzsének a leszármazottai.

„Kanada: Brit és francia telepesek által alapult meg… a francia nyelvű lakosság legnagyobb része azonban Franciaország Normandia és Britannia nevű tartományaiból telepedett át …” Eszerint a kanadai Quebec tartományba letelepült „franciák" döntő többsége normandiai, azaz benjáminita volt.

„… a normannok nagy részét elsősorban Benjámin utódai teszik ki, és talán jelen lehet még Júdának egy elenyésző töredéke. A normannok így elsősorban Benjámintól származnak, és hozzájuk tartoznak még a franciaországi Normandiába betelepedett normann törzsek mellett a már korábban is ott lakó NAMNETTOK (naámiták), akik valószínűleg Benjámin unokájától, Naámántól örökölték nevüket (1Krón.8:4)." – Yair Davidy The Tribes (A Törzsek), 232-233; 235; 435. oldalak.

Ez utóbbi idézet rámutat, egy parányi benjáminita töredék már jelen volt a francia Normandia területén a normann invázió előtt is, akik valószínűleg még Rubennel vándorolva kerültek oda jóval korábban.

A benjáminiták jellegzetes karaktere

Csakúgy, mint a többi izraelita törzs esetében, úgy a Benjámintól származó norvégokban, izlandiakban és a kanadai quebeciekben is fellelhetők héber őseik karakterisztikái, jellemvonásai. Benjámin Izrael egyik legkisebb számú törzse volt, és ez ma is így van. A farkas, mint nemzeti jelkép ugyancsak egy nyilvánvaló ilyen hagyaték, amit végig megőriztek a történelem folyamán. A farkas az Izrael (Jákob) által adott próféciai áldás folytán lett a benjáminiták jelképe: „Benjámin ragadozó farkas reggel ragadományt eszik, este pedig zsákmányt oszt …” (1Móz. 49:27) és sokban meghatározta a nemzeti karaktert. A ragadozó a héber taraf szó fordítása, jelentése: erőszakkal meg-, vagy elragadni valamit. A farkas tulajdonságait elemezve Benjámin jellemző vonásait látjuk. A farkas egy rendkívül alkalmazkodó állat, ami képes megélni akár –30-40°C hidegben is, de előfordulnak akár a sivatagban és a trópusokon is. A farkas egy intelligens, ugyanakkor fizikailag is kitartó állat, amely egy olyan szorosan együttműködő, egymáshoz kötődő és szigorúan hierarchikus közösségi struktúrában -  falkákban - él, ami nagyon fejlett szociális intelligenciát igényel. A falkának van egy határozott vezetője, az ún. alfa-hím. A vezérhímet sérülés, vagy legyengülés esetén egy másodparancsnok, a beta-hím váltja le. A falka elveszett tagjait megkeresik, a gyengéket segítik, a zsákmányt megosztják, s együttesen jóval nagyobb állatokkal is képesek megbirkózni. Mindez nagyon párhuzamosítható a szociálisan rendkívül fejlett és érzékeny benjáminiták jól szervezett jóléti társadalmaival. 

A fentebb idézett próféciát szellemi síkon még tovább lehet értelmezni: a reggel és este két időszakot jelöl, két teljesen különböző aktivitással. A reggel itt utalás lehet az apostoli korszakra, az este pedig az utolsó időkre és a millenniumra (a bibliai időszámítás szerint az este az új nap kezdete is egyben). Eszerint a benjáminiták az apostoli időkben „erőszakkal törtek be” a királyságba (Mt. 11:12), majd bűnösöket mentettek meg (1Tim. 1:15), kiragadva embereket a tűzből (Júd. 1:23). A kor végén, az aratáskor pedig munkájuk eredményén a „zsákmányon” (üdvösség és jutalom) osztozkodhatnak az emberek.

Végül pedig az Új Jeruzsálem, az Isten Városa eljön a földre. Ez egy szellemi épület, ami magában fogja foglalni az üdvözültek teljes számát. A városban minden egyes lény a fizikai életben elvégzett munkája alapján kapja meg a maga egyéni funkcióját. Az Isten városának tizenkét kapuja Izrael törzseinek nevét viseli (Jel. 21:12), mert oda csakis és kizárólag Izraelen keresztül, Izrael népébe beoltva, szellemi izraelitákká téve juthat be bárki! A városnak tizenkét alapköve a Bárány tizenkét apostolának nevét viseli, vagyis az egész város 12 benjáminita alapvetően fontos munkájára épül fel a szegletkő, vagy iránykő (a Messiás) után!

Természetesen, mint minden egyénnek, vagy nemzetnek, így Benjáminnak is megvannak a maga hibái, gyengeségei és bűnei. Karaktere esetenként a jó és rossz két véglete között ingadozik. Amikor bűnbe esik, akkor abban is maximalista. Ennek legnyilvánvalóbb és elrettentő példáját a Bírák könyvének 19-21. fejezeteiben olvashatjuk.

Egy levitát elhagyott a mellékfelesége és hazatért az apja házába. A levita utána ment és rábírta, hogy térjen vissza hozzá. Hazafelé tartottak, amikor rájuk alkonyodott és betértek a benjáminiták egy városába, Gibeába. A város lakói nem adtak neki szállást, mígnem egy idős ember befogadta és ellátta őket. Az este folyamán azonban megjelentek a város férfiai és követelték az idős embertől, hogy adja ki a levitát, akivel homoszexuális aktust akartak elkövetni! Végül is a lévita kitette a mellékfeleségét, akit a benjáminiták megragadtak és egész éjjelen át erőszakot követtek el rajta, amibe belehalt. A levita fogta a holttestet, feltette szamarára, hazavitte és tizenkét darabra vágta azt (Bír. 19). Izrael törzseinek népe egy emberként állt ki és vonult fel Benjámin népe ellen és követelték, hogy azok adják ki a bűn elkövetőit. A benjáminiták ezt kevélyen megtagadták, mire Izrael Isten utasítására négyszázezer emberrel vonult fel ellenük Micpánál. A benjáminiták huszonhatezer hétszáz fős serege állt velük szemben. Az izraeli törzsek elvesztették a csatát, ahogy elvesztették a másodikat is. A benjáminiták megtizedelték Izrael seregét, akik negyvenezer embert vesztettek el (Bír. 20:21-25). A két vesztett csata után Izrael népe imádkozott, böjtölt és áldozatot adott JHVH-nak, így kérve a győzelmet Tőle. Isten csak ezek után biztosította a sikert (20:26-28), így a harmadik csatát már az együttálló törzsek nyerték meg. Benjámin városait felégették, lakosait elpusztították, az egész törzsből mindössze hatszáz férfi maradt életben (Bír. 20:26-48). Az izraeliták megesküdtek, hogy nem adják leányaikat benjáminitákhoz, ám a harc után mélyen bánkódtak egy törzs csaknem teljes pusztulásán. Mivel kötötte őket az eskü, módot kellett találniuk Benjámin helyreállítására. Végül arra jutottak, hogy a harcból magukat kivonó gileádi Jábes lakosait elpusztították (mivel megtagadták a gonosz ellenes harcban való részvételt), de életben hagyták a város szűzeit, szám szerint négyszázat. A még hiányzó kétszáz leányt Silóból ragadták el. Így élte túl a törzs a csaknem teljes pusztulást, mert: „Az örökrésznek érintetlenül Benjaminénak kell maradnia, s nem veszhet ki egy törzs Izraelből.” (Bír. 21:1-25)

A fenti történeten sok keresztény nem tud eligazodni, sokan értetlenül hüledeznek a sok vérengzésen. Pedig a történet alapvető leckékkel szembesít bennünket.

A gibeádi lecke: Izrael üdvöskéjének, a mindenki által szeretett és óvott törzsnek a karakterében jelen volt egy szörnyű bűn, a homoszexualitás és egyéb szélsőséges szexuális kicsapongások bűne, valamint annak esztelen, végletekig való tolerálása. A törvény tiltja a homoszexualitást, ennek ellenére Gibea lakosai között ez annyira gyakori vétek volt, hogy minden további nélkül kikérték a vendéglátójától annak levita vendégét a paráznaság elkövetésére. A Szentírás Beliál fiainak nevezi ezeket a gonosztevőket (Bír. 19:22). A Beliál pontos jelentése „mihaszna” vagy „haszontalan”, így itt a Beliál fiai (héb. beni beliyaal) nem egy konkrét apa fiaira utal, mint inkább szólásmódként (ahogy pl. a sötétség fai is) a város bűnös életmódot folytató, léha alakjaira. Az a közvetlenség, amivel kikérték a vendéget, majd ahogy el is követtek egy szörnyűséges bűntettet (halálra erőszakolták egy levita feleségét), arra utal, hogy ez nem egy elszigetelt tett volt, mint inkább egy bevett életmód a városban. Pontosan úgy és akként, ahogy Szodomát és Gomorrát is eluralta a paráznaság és annak teljes elfogadása.

Izrael vénei felszólították a Benjámin fiait arra, hogy az Isten törvényének megfelelően szolgáltassák ki a bűnösöket, amit azon nyomban meg kellett volna tenniük, hogy „eltávolítsák, ami gonosz, Izraelből” (vö. 5Móz. 17:7, 21:21; 1Kor. 5:13). Ezt azonban nemcsak megtagadták, de ráadásul teljes erejükkel álltak ki a bűnösökért, fegyvert fogva értük a törvény és igazság ellen! Izrael sem harcolt az igazságért teljes szellemi tisztaságban, ezért az első két alkalommal a benjáminiták nyerték meg a harcot, elpusztítva a sereg tizedét. Csak miután teljes szívvel, imával, böjttel és áldozattal kérték JHVH-t, akkor lehetett övéké a győzelem. Mivel a benjáminiták nem vetették ki maguk közül a gonoszt, emiatt csaknem teljes egészében kipusztult a törzs és mindössze 600 férfi túlélő maradt meg!

A helyreállításuknak ugyancsak törvényes módon és a gondviselésnek megfelelően kellett megtörténni. Mint már láttuk, a harcban résztvevő tíz törzs tagjai megesküdtek arra, hogy nem adják leányaikat a gonoszságot elkövető benjáminitákhoz. A gileádi Jábes lakosai azonban nem vettek részt a harcban, (talán nem tartották fontosnak a gonosz ellenes fellépést), s ezért a bűnösök sorsára jutottak, kivéve a 400 szüzet. A gileádi Jábes Manasszénak, József egyik fiának törzsi területe volt, a további kétszáz leányzó Silóból származott, ami pedig Efraimnak, József másik fiának a földjén feküdt. Más szóval, Benjámin helyreállítása, édestestvérének, Józsefnek a fiai által történt meg, miáltal a törzs a hozzá lehető legközelebbi vérvonal segítségével lett regenerálva!

A leírás arról is tanúskodik, hogy a benjáminiták jól képzett, bátor és vitéz katonák voltak, hiszen két alkalommal is vereséget mértek a náluknál messze nagyobb seregre. Fortélyaikhoz tartozott, hogy mindkét kézzel képesek voltak nagyon jól harcolni, ami közelharcban zavaró az ellenfél számára. A balkezesség, illetve az, hogy mindkét kezükkel egyformán jól tudtak harcolni, a benjáminiták egy maradandó jellemzője lett (vö. Bír. 3:15-22,  20:16; 1Krón.12:1-2). Mindemellett, remek íjászok is voltak (1Krón 8:40; 2Krón. 14:7).

A bibliai és történelmi tények fényében roppant érdekes, hogy miként jellemezte a vikingeket a National Geographic magazin 2000. májusi száma az “In Search of Vikings” című cikkében. A cikk szerint a vikingek mitológiájában és művészetében kiemelkedő motívum volt a farkas (uo. 12-13. oldalak). Ugyan ez a cikk azt is tudatja velünk, hogy “a vikingek kiképezték magukat a balkézzel való kardvívásra és a leírások szerint képesek voltak ugyan olyan jól harcolni a bal kezükkel is, mint a jobbal.” (uo. 11. o.) A vikingek még egy területen élenjártak: Az általuk készített kard, az Ulfberht csaknem ezer évvel megelőzte a korát. Az Ulfberht készítése egy elveszett tudománnyá vált, acéljának tisztaságát és minőségét csak a mai modern eszközökkel és technológiával lehet reprodukálni.

Érdekes módon a kanadai Quebec tartomány mottóját Benjámin harci kiáltásával lehet kapcsolatba hozni. E. W. Bullinger a Companion Bible-ben a következő megjegyzést teszi a Hóseás 5:8 verséhez: „fújjátok meg a kürtöt Gibeában, a tárogatót Rámában; rivalgjatok Beth-Avenben: Utánad Benjámin" Az utolsó mondat egy harci kiáltás, amit némileg eltorzít a fordítás. Az utánad-ként fordított héber szó az „akhar”, amelynek a Strong’s Konkordancia szerinti jelentése: valami mögött, háta mögött. Vagyis a harci kiáltás pontosabb magyar jelentése: Nézz hátra! Quebec mottója pedig: Je me souviens, vagyis: emlékszem, visszatekintek.

Természetesen Quebec tartomány nem minden lakosa benjáminita, mellettük ott vannak még Ruben, Dán és Simeon bizonyos elemei, és a további nagy számú nem izraelita bevándorló is.

Yair Davidy a The Tribes című könyvében azt is megjegyzi, hogy az izraelita törzsek leosztásai viszonylag pontosan megőrizték az eredeti törzsi leosztás formáját úgy a szkíták földjén a vándorlások idején, mint a mai lakhelyeiken. Benjámin eredeti területét Efraim, Júda és Dán törzse övezte körül, Ruben pedig a Jordán folyó túloldalán lakott. Egyébként Benjámin nemegyszer szembekerült, illetve szembeszállt, akár harcok árán is a többi törzzsel, saját érdekeinél fogva. Ennek mai megfelelője a rendkívül erős quebeci függetlenségi mozgalom.
A normannok történelmét - a saját, korai kalandozó háborúiktól (marakodó farkas) eltekintve – azok a Benjáminnak adott törzsi ígéretek jellemezték, mint a „biztonságban lakozik", hiszen még a világháborúk borzalmai is elkerülték őket. Emellett jól szervezett társadalomban élve rendkívül magas életszínvonalnak örvendenek, így valóban elmondható, hogy „Isten vállain nyugszanak".

A Szentírás legalább négy olyan személyt listáz Izrael legkisebb törzséből (1Sám. 9:21), akik kiemelkedő munkát végeztek Izrael egészének oltalmában, vagy érdekében. 1. Ehud, aki megmentette Izraelt a moábitáktól (Bír. 3:12-30). 2. Saul, Izrael első királya (1Sám. 9:15-27). 3. Mardokeus (és Eszter (Eszt. 2:5-7)), akik megmentették a zsidó népet a pusztulástól a perzsiai fogság idejében. 4. Pál apostol, aki Izrael és a pogányok apostola volt. 
Benjámin végső soron bízik Istenben, és tettekkel képes bizonyítani hitét. A rabbinikus hagyományok szerint:
„Amikor a Vörös tengernél a többi törzs kétségbeesetten állt a parton, Benjámin törzse Istenben bízva elsőkén szökkent a tengerbe.” (Mekilta, Beshallah, Wayikra 5; Sotah 36b)

Még egy utolsó jellemvonásként: Norvégia az össznemzeti jövedelmének 0.8 százalékát fordítja nemzetközi segélyekre, ezzel világelső, megelőzve az összes más, gazdaságilag fejlett országot. Emellett számos fejlődő ország fordul Norvégiához közbenjárásért, a gyakran előforduló politikai és nemzeti krízisek alkalmával. Ez pedig részleges, e korban megnyilvánult beteljesedése Benjámin pátriárka egy fiaira vonatkozó próféciájának:

Benjámin Testamentuma 2:25 És nem neveznek engem többé ragadozó farkasnak marakodásaitok miatt, hanem JHVH munkásának, aki ételt oszt majd azok számára, akik a jót cselekszik.

Gibea újratöltve

Sajnálatos módon a fentebb vázolt gibeai eseménynek korunkban is meg van a maga változata úgy Benjámin, mint a többi izraelita törzs modern leszármazottai között is. E nemzetekben ma kirívóan nagy számban élnek a beni beliyaal-ok, azaz a mihasznaság fiai! A mai norvégok, izlandiak és quebeciek a világ messze legliberálisabb és szabadosabb társadalmait alkotják, akiket szorosan követnek ebben az izraelita testvérnépeik. Maga Benjámin jövendölte meg utódaival kapcsolatban azt, hogy erre az útra fognak térni:

Benjámin Testamentuma 2:4-5 4 És Énoknak, az igaznak a szavaiból tudom azt, hogy majd felüti fejét a gonoszság köztetek: hogy paráználkodni fogtok a szodomaiak paráznasága szerint, és néhány kivétellel mind elpusztultok majd, és buja cselekedetekbe fogtok keveredni az asszonyokkal, és az Úr országlása el fog tűnni közületek, mert JHVH megtagadja és megvonja azt tőletek. 5 Mindazonáltal JHVH temploma a ti örökrészetekben fog megépülni, és a végső templom dicsőségesebb lesz majd az elsőnél.

Ennek a próféciának a dualitása nyilvánvaló, egyaránt utal a gibeai eseményre, valamint az utolsó időkre, a jelen korunkra is. A világosság és az apostolok népe a kor végén újra szellemileg teljesen elkorcsosult. Nem csak megtűrik, de teljes mellszélességgel kiállnak a legszélsőségesebb szexuális devianciák védelmében, még nemzetközi szinten is. Nem a társadalmat óvják a bűnösöktől, hanem a bűnösöket a társadalom ítéletétől. Teszik ezt úgy, hogy közben elveszik a gyermekeket a keresztény szülőktől. Ahogy egykor megbecstelenítették a levitát, úgy becstelenítik meg a melkizedeki rend papságát is. Pedig Istennél nincs változás. Hiába áll előttük a gibeai lecke, az izraeliták a teljes romlás és pusztulás felé sodródnak, és amilyen elenyésző számú benjáminita élte túl az ítéletet, annyira elenyésző számú izraelita maradék éli túl a nagy nyomorúságot (Ézs. 10:22; Róm. 9:27). Az utolsó időkben élő benjáminiták törzsük két jeles fiának egyikét személyesítik meg: vagy Sault, a gőgös, önmagában bízó bűnös királyt, vagy pedig Sault, aki felhagyva korábbi farizeusi meggyőződésével Pállá, az újjászületett és Isten országát építő apostollá lett. A túlélő maradék pedig ugyancsak a gondos isteni akaratnak megfelelően lesz helyreállítva.

Rákhel siratja fiait

Mint tudjuk, a Biblia számos próféciájának kettős beteljesedése van. Ezek a duális próféciák egyféle előtípusként részlegesen beteljesedtek már valamikor a történelem folyamán, a végleges és igazán mérvadó beteljesedésük azonban csak a végidőkben történnek majd meg. Példaként felhozható a Keresztelő Jánosra vonatkoztatott prófécia is, amely csak előzetese volt a kor végén eljövendő Illés megjelenésének. Láthatóan, az evangéliumok írói egy ószövetségi prófécia beteljesedésének tartották a Máté 2:17-18-ban leírt eseményeket, a Heródes által elpusztított betlehemi fiúgyermekekre vonatkozóan. Ha azonban az eredeti prófécia szövegkörnyezetét megvizsgáljuk, abból tisztán kivehető, hogy annak a végleges és messze jelentősebb beteljesedése majd csak a nagy nyomorúság idején, illetve annak is a végén fog megtörténni.

Jeremiás 31:15 Így szól JHVH: >>Hang hallatszik Rámában, gyászének, keserves sírás: Ráhel siratja fiait; nem akar megvigasztalódni fiai miatt, mert nincsenek többé.<<

Jeremiás a 30. fejezettel kezdve egy próféciasorozatban vázolja elénk a nagy nyomorúságot elszenvedő Izrael és Júda megmentését, a nemzeti fogságból való végleges hazatérésüket, és teljes helyreállításukat Isten népeként. Ezeket „vigasztaló próféciáknak” is nevezik, ugyanis Izrael helyreállítását vázolják. A 31. fejezet ezzel kezdődik: „Abban az időben – mondja az Úr – Istene leszek Izrael minden nemzetségének (törzsének), ők pedig az én népem lesznek”. Ez a teljes helyreállítást bemutató fejezet határozottan a jövőt vázolja, vagyis olyan eseményeket, amelyek máig nem teljesedtek be. A fiait sirató Rákhel valójában itt vigasztalást kap, először felidézve fiainak előzetes konokságát és a hatalmas büntetést, amit elszenvednek a nagy nyomorúságban, s végül bemutatja az irgalmat, amelyben részesülnek. Rákhel tehát itt vigasztalva van, mert siratott fiainak maradékai visszatérnek rabságukból a földjükre: „Kíméld hangodat a sírástól …visszatérnek majd az ellenség földjéről. Van reménysége utódaidnak – mondja JHVH –: visszatérnek majd fiaid határukba.” (Jer. 31:16-17). A prófécia itt egyébként Izrael vezető törzsét, Efraimot, Józsefnek, Benjámin testvérének fiát említi meg, akit maga Isten is drága fiának nevez (Jer. 31:20). Ez azt jelenti, hogy az elkövetkező nagy nyomorúságban (Jer. 30:7; v.ö. Hós. 5:8-15) Rákhel fiai, József két nemzete és valószínűleg Benjámin is, csaknem a teljes kipusztulás szélére jutnak, s emiatt Rákhel szimbolikusan siratja fiait, de Isten vigasztalást nyújt számára azáltal, hogy fiainak maradékát megmenti és hazavezeti. A Jeremiás 31:23-34 versei már Izraelnek saját olajfájukba való visszaoltására, és az eredetileg nekik szánt Újszövetség elnyerésére mutatnak.

A benjáminita kenet

A benjáminiták példájának követése egy fontos lecke a modern kereszténység számára. Jézus Krisztus egy ugyancsak duális próféciában figyelmeztette igaz híveit arra, hogy imádkozzanak és figyeljék az eseményeket, mert „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.” (Lk. 21:6). Az egyház Jeremiás próféciájának megfelelően figyelmeztette Júdát és Lévit, ám azok nem hallgattak a „vigyázó szavára”. Pedig a gondviselés által még a rómaiak is lehetővé tették a menekülést, „mivel Titusz hagyta, hogy nagy sokaság a vidékekre meneküljön, amerre kedvük tartotta.” (Josephus, A zsidók háborúi 5:10:1). Jézus követői, az elsősorban galileai benjáminiták megfogadták a tanácsot, figyelték a fejleményeket, és az adandó alkalommal Pellába menekültek, majd pedig a kis-ázsiai benjáminita kolóniákhoz csatlakoztak. Ez előképe volt a “végidők futásának”, ami ugyan azt a hitet, az események figyelmes követését és a megfelelő reakciót követeli meg, mint amit Benjámin fiai is tanúsítottak a menekülésük érdekében!

Izrael törzseinek helyreállításával, a millennium idején teljességgel kibontakozik majd a benjáminiták teljes potenciálja és a nemzetek segítőivé lesznek az Isten útjainak követésében. ÁMEN!